2014. október 2.

  2019.08.09. 13:21

 Reggel Zero karjai között ébredek, és egy pillanatra mintha újra a szobámban lennénk, várva, hogy végre hét legyen, és mehessünk reggelizni, aztán kitisztul a kép. Elsőként Zero maszk nélküli, hegekkel borított arca döbbent rá, hogy ez már egy másik valóság, egy újabb, rémesebb, amelyben bármikor ránk törhetnek az orosz őrök, hogy az ezredes elé hurcoljanak minket.

 – Zero – motyogom, és megcsókolom az állát. – Fel kéne öltöznünk.

 Zero azonban ignorálja, amit mondok, és szenvedélyes, lassú csókba von.

 – Fájsz odalent? – kérdezi, miután nagy nehezen elszakadunk egymástól. Eldöntöm oldalra a fejemet, mire felsóhajt.

 – Nagyon?

 – Nem, de ha huzamosabb ideig ülnöm kell, akkor gondban leszek – nevetem el magam.

 Lassan kimászunk az ágyból, összeszedjük a ruháinkat és felöltözünk. Zero már nyúlna a maszkja felé, de elkapom a csuklóját és megrázom a fejemet.

 – Ne! Legalább amíg nem jönnek értünk, addig hadd lássalak! – kérem tőle. Egy darabig néz engem, aztán lehajol és megcsókol.

 – Milyen kár – suttogja két csók között –, hogy ilyen keveset csókolhattalak.

 – Ne mondj ilyeneket – lehelem. – Ha létezik túlvilág, akkor még ott is velem lehetsz.

 Zero felnevet, aztán leülünk a priccsre, ahol az ölébe húz.

 – Olyan kis pukkancs voltál, amikor megismertelek! – dörgöli össze az orrunkat, majd felkuncog. – Azt hittem, csak két cél lebeg a szemed előtt: a fegyelmezett katonák és a tiszta vécék.

 Nem bírom megállni, elnevetem magam, és csillogó szemekkel nézek Zerora.

 – Ennyire egyszerűnek tűntem? – nyújtom ki rá a nyelvemet, ő pedig bólint, de tudom, hogy csak ugrat.

 – Egy gyönyörű férfi kellemetlen jellemmel. Aztán egyre közelebb engedtél magadhoz, és hidd el, hogy nem egyszer átkoztam a döntéseimet, amiért ezt a nyavalyás maszkot kell hordanom.

 A hangja se perc alatt megy át vidámból komolyba, én pedig nem bírom megállni, muszáj feltennem a kérdést, ami tegnap este óta foglalkoztat.

 – Hogyan szerezted a sebeket? – kérdezem, az ujjaimmal közben lágyan végigsimítok az ajkán lévő hegen.

 –  Ezt jobb, ha nem tudod – sóhajtja. – Nem akarom, hogyha túléljük, utána egész életedben kerülj engem, és azt szeretném, ha azért szeretnél, aki most vagyok, és nem gyűlölnél azért, aki évekkel ezelőtt voltam.

 Az ajkaimat az övéire tapasztom, és egy darabig nem mozdulok, csak csókolom.

 – Soha nem tudnálak gyűlölni – suttogom –, de ha ezt szeretnéd, akkor legyen. Szeretlek, Zero.

 – Én is szeretlek, Saku – motyogja, és már újból hajolnék az ajkaira, amikor zörgést hallunk az ajtó felől. Egyből felpattanok Zero öléből, hogy a priccs túlsó felére ülhessek, ő pedig rutinos mozdulattal kapja fel a maszkját.

 Amikor az oroszok bemasíroznak, egy szót sem szólnak hozzánk, csak újból bilincsbe vernek minket, és kitaszigálnak a zárkából. Most felemelt fővel nézem végig az utunkat, ahogy visszavisznek a terembe, ahol az ezredes már-már ugyanúgy ül, ahogy tegnap is. Van egy olyan érzésem, hogy takarodó után, amíg senki sem látja, idejön, és élvezi a hatalmát, ami ugyan mulandó, mégis mindennél büszkébb rá. Ostoba, aki az alázatot még hírből sem ismeri. Mindent megadnék, csakhogy ne egy ilyen félkegyelmű keze által kelljen meghalnom, de tudom, hogy ezt a feladatot úgyis az egyik emberére fogja bízni. Vajon mit tervez? Két golyó, esetleg elmetszi a torkunkat, vagy talán odakint már összeeszkábált egy akasztófát, és most csak a műsor következik?

 Sokan vannak körülöttünk, amiből arra merek következtetni, hogy igazi látványosságot, afféle prezentálását a hatalmának akar a katonák szeme láttára bemutatni. Nem csalódok. Feláll a székéből, hogy körbenézhessen az összegyűlteken, egy pillantásra sem méltat engem és Zerot.

 – Mint tudjátok, azért gyűltünk össze, mivel a mai egy igencsak különleges alkalom: japán foglyaink érkeztek, egy százados és egy közlegény. Általában utóbbiakat egyből kivégezzük, de most változás lépett fel, egy igencsak érdekes tényező, ami miatt gondolkodnom kellett. Este azonban végül megszületett a döntésem – jelenti ki büszkén, mire a tömeg tapsolni kezd. Zerora pillantok, aki elkapja a tekintetemet. Beléje kapaszkodok.

 Ekkor a mellettem álló katonák a csuklómnál kezdenek babrálni, hogy levegyék a bilincsemet. Észre se vettem, mikor adta ki az ezredes a parancsot erre, annyira el voltam foglalva azzal, hogy Zerora koncentráljak.

 – Gondolom, hallottátok a pletykákat, hogy ezt a két embert, ha élhetek ezzel a szóval, egymásba gabalyodva találtuk az erdőnél. Engem pedig igazán meghatott kettejük szerelme, így úgy döntöttem, hogy valami kellően nyálas kivégzést szánok nekik.

 A szónoklata teátrális, felfordul a gyomrom a hanglejtésétől, attól, ahogy rólam és Zeroról beszél. Legszívesebben kikaparnám a szemeit, de tudom, hogy nem lenne okos lépés nekiesni. Ha nem is én, Zero biztos megjárná. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy lehetnek az oroszok ilyen felfújt, öntelt hólyagok, és mégis miért uralják fél Japánt az ilyen szemétládák, mint ez itt előttem.

 – Adjatok pisztolyt a nőnek! – int felém az ezredes, a szemeiben lévő sötét csillanás láttán pedig elernyednek a végtagjaim. Leesik, hogy mit akar, és képtelen vagyok felfogni a dolgot. A szemeim kitágulnak, csak meredek először magam elé, majd Zerora, a térdeim megrogynak. Legszívesebben felüvöltenék, de a torkom nem engedelmeskedik, egy hang sem jön ki rajta. Ordítani akarok, küzdeni, elmenekülni ebből a valóságnak nevezett rémálomból, ám a testem nem engedelmeskedik nekem. Amikor a kezembe nyomják a pisztolyt, már látom, hogy Zeronak is leesik. Értelmetlen lenne az oroszok ellen menni, csak pár másodperccel hosszabbítanám meg az életét.

 – Hé! – ugatja felém az ezredes. A kábaságomnak ekkor vége, a helyét tompa üresség veszi át, mintha valaki elzárt volna bennem egy csapot, ami az érzéseimért felelős. – Ha megölöd, elengedünk. Ha nem, akkor halálra kínozzuk, amit végig kell nézned. Egy percet kapsz.

 Automatikusan bólintok, majd letérdelek Zeroval szemben, és már emelem a pisztolyt a halántékához, amikor észreveszek valami olyat a szemeiben, amit eddig még egyszer sem láttam: fél. Elkapom a tekintetét, és halványan rámosolygok. Az arcizmai elengednek, a tekintetében megnyugvást látok. Visszamosolyog. Kibiztosítom a pisztolyt, és ekkor beugrik a jelenet, ami két napja este történt köztünk. Ahogy az ujjaimat pisztolyként szegezem a fejéhez. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, és mintha az összes közösen együtt töltött perc leperegne a szemem előtt ezalatt az egy másodperc alatt: amikor először megláttam, ahogy üvöltöztem vele a vécéknél, a betegségem, a közös cigizések, az első szex, a randik, a csókjaink. Vége.

 Szeretlek, Zero.

 Meghúzom a ravaszt, Zero vére pedig szanaszét fröccsen. Odanézek, mégsem látom tisztán. Az agyam kikapcsolt, már nem gondolkozom, csak egy dolog zakatol a fejemben: van még egy golyó. A homlokomra szegezem a fegyvert, és mielőtt bárki is közbeléphetne, lövök.