Első fejezet

  2019.08.09. 13:25

 A teremnek szabálytalan kör alakja volt, középen pedig terebélyes oszlop magasodott. A plafonról aranyberakású csillárok függtek, narancsszínű fénybe burkolva a termet. Márványpadlón sétálgató, elegánsan öltözött alakok torz árnyékai vetültek a falakon lógó, színpompás festményekre. 

 A képeket szabályosan rendezték el, egymástól tisztes távolságban, köztük fáklyák.  Az építészek és a kiállítás berendezői pontosan tudták, hogy bármikor belecsúszhat az az aprócska porszem a hibátlannak tűnő gépezetbe. Mérnöki gonddal aggatták fel tehát a környékbeli és átutazóban lévő festők képeit a szalonba. 

 Satoshi hanyag mosollyal figyelte az egymás felé pukedliző, estélyibe öltözött girhes nőket, és az oldalukon egymásnak tekintélyesen meghajló, öltönyös urakat. Természetesnek érezte tehát azt a vágyát, hogy kitűnjön közülük, és nemcsak festő mivolta végett. No, persze az öltönyösök, akik a képek mellett feszítettek, a saját munkájuk mellett szobroztak többnyire, ezzel is sugallva felsőbbrendűségüket. Satoshi azonban a bejárattól nem messze, rögvest az első fáklyatartó mellett állt, a frakk mellé cilindert húzott, amely puhán ült rakoncátlan, vörös tincsein. Utált a hajával bíbelődni, továbbá a magasságával sem volt megbékélve. 

 Az egyetlen ember, aki, ha nem viselte volna a kalapot, egymagas lett volna vele, az a kiállítást rendező nemesúr felesége volt. A férfi ezt érthető módon roppant kínosnak találta, ezért döntött a fejfedő mellett. Úgy tűnt, nem hibázott, ugyanis sikerült körülbelül egy szintbe hoznia magát a többi férfival, kivéve a természetellenesen nagynövésűekkel. Velük úgysem törődött senki, a hozzá hasonló törpékkel ellentétben, akiknek valamit muszáj volt tenniük tekintélyük elérésének érdekében. 

 Persze, a cilinder egymagában nem segített, ezért biztos, ami biztos, egy magasított talpú cipővel, és rövid lábait valójában teljesen elnyelő nadrággal támogatta meg öltözékét. Na, így már hasonlított egy természetellenesen nagynövésű fickóra, gondolta magában, aztán megpróbált viszonylag peckesen, kimérten elindulni a teremben.

 A saját képét szúrta ki először. Vad színek vágtáztak végig a vásznon, ahogy az impresszióból, hirtelen indulatból választott naplemente megelevenedett rajta. Piszkos, véres narancsszín keveredett az élénk kékkel, amely felpezsdítette a nyugodt zöldet. Satoshi természetesen büszke volt a művére, amiért bekerülhetett a kiállítás képei közé. Egy sor véletlennek köszönhette, amikor a rendező nemes úr meglátta őt az erdő szélén, előtte az állvánnyal, mellette pedig használt ecset- és festékkészlettel. Az úr szerint Satoshi magáévá tette a természet vad lényegét, valósággal rajongott a tájképeiért. 

 De előbb-utóbb elfogynak a témák, maguk a növények, a Nap, a Hold és a csillagok is kimerülnek, olyankor pedig az ember olyan dolgok felé fordul, amelyek már régóta benne motoszkáltak. Ő embereket akart festeni, a test csodáit akarta látni, érezni, látni akarta, amint a mozdulatok megszólítják őt. Nem véletlenül jött el erre a kiállításra. A többi, nagyobb nevű festő ugyanis egy-két kép után itt adta el modelljeit, hogy a változatosság megmaradjon művészetükben, és ne mindig ugyanazok a vonások ismétlődjenek a képeiken. Satoshi ezzel nem értett egyet, mindenesetre, muszáj volt magának olyat kerítenie, akit kedve szerint festhetett le. 

 A cipőinek méretéhez mérten, viszonylag ügyetlenül, de gyorsan suhant el a többi tájkép mellett, amikor egy sarokban megtalálta azt, amit keresett. Persze, az a bizonyos sarok valójában kör egy igencsak kicsi íve volt, de Satoshi számára mégis valamiféle szentélynek tűnt, ő pedig a szentélyeket mindig is sarkokban képzelte el. 

 A kép levendula mezőket juttatott az eszébe, és meghökkentően realista irányvonalat képviselt. A modell angyalszárnyakkal a hátán, meztelenül, fején glóriával állt, kezében virágcsokrot tartott, benne a nárcisztól az orgonán át, mindenféle virág. Satoshit elbűvölte a nő szépsége, szabályosan ívelt ajkai, kissé fitos orra, vonásainak lágysága. Úgy érezte, megtalálta, amit keresett, már csak a festőre volt szüksége, akinek a nevét megpróbálta kisilabizálni a kép alatt lévő táblácskáról, de nem járt vele túl sok sikerrel. 

 – Csak nem érdeklődik a személyem iránt? 

 A gúnyos, reszelős hang méregként kúszott bele Satoshi fejébe, ahogy óvatosan megfordult, és szembe találta magát egy piszkosul ismerős alakkal. Összeráncolta a szemöldökét, aztán hirtelen beugrott neki Hitoraba Yoshifumi önelégült arca, amikor a legutóbbi kiállításon többezer yenért vásárolták meg az egyik legújabb képét. Nyers, szigorú férfi volt, magas és őszes, aki környezetének minél élethűbb ábrázolását tekintette élete fő feladatának. Ha a modell az övé, akkor Satoshinak valószínűleg a fél gatyája rá fog menni, de a nő a számára már most minden pénzt megért. 

 – Kellemes meglepetés, Hitoraba-san – mondta, miközben udvariasan meghajolt a férfi felé. A csatája ebben a szent pillanatban pedig kezdetét vette. – Nem kertelnék, ha lenne szabad – vette elő Satoshi a legjobb modorát –, de igencsak kíváncsivá tett a modell – pillantott a festményre, mire a másik férfi nyájasan elmosolyodott, egyik kezét zsebre vágta, csak csontos hüvelykujja simult feszesen a combjára. 

 – Nocsak – vonta fel a szemöldökét, miközben elkapta Satoshi tekintetét –, ezek szerint érdekli a fiú? – nyomta meg gúnyosan az utolsó szót Hitoraba-san. A cilinderes férfi szemei elkerekedtek döbbenetében, de igyekezett gyorsan lemosni a vonásairól a kételyt. Ezek szerint a varázslatos modell férfi volt, amely egyből kíváncsivá tette őt. Milyen lehet egy ilyen emberrel dolgozni?  

 – Mennyibe kerül? – biccentett a levendulaszín csoda felé. 

 – Álljon meg a menet! – emelte fel a kezeit Hitoraba-san. – Azt hittem, a modellem érdekli, nem pedig a munkám – vonta kérdőre Satoshit. A festő egykedvűen megvonta a vállát, mint akinek egyre ment a dolog, pedig valójában sokkal többről volt itt szó. 

 – Mennyibe kerül? – ismételte meg, ezúttal sokkal határozottabban, hangjában érezhető volt az él. 

 – Háromezer yen – közölte végül Hitoraba-san, arcán bizonytalanság tükröződött. Satoshi elégedetten elmosolyodott. Már látta maga előtt a vásznat, és a mögüle ártatlanul őt kémlelő modellfiút. Elmosolyodott.

 – Kétszer annyit adok a fiúért – nyújtotta a kezét a másik férfi felé, arcára széles, eszelős vigyor költözött, hiába próbálta kontrollálni magát. Hitoraba-san összerázkódott, amikor hozzáért. Satoshi mellkasa fájdalmasan összerándult. Gyűlölte a testét.

 – Megegyeztünk – szűrte a fogai között az ősz férfi, Satoshi arcizmai pedig elengedtek. Ismét normális embernek tűnt. – Esetleg most is elviheti, ha van annyi pénz önnél – ajánlotta fel Hitoraba-san, mire a festő bólintott, és a zsebéhez nyúlt. Az úr keze egy pillanatra megrezzent felé, aztán gyorsan zsebre vágta, mintha mi sem történt volna. Pedig Satoshi tudta. Ismerte a kapzsiságot, és ki is használta.

 – Ne itt, kérem – pillantott rá bizalmasan a férfi. – Jöjjön velem, megnézheti a fiút, és az anyagiakat is ott intézzük – indult meg a szalonból nyíló egyik zárt ajtó felé. Sikerült elvegyülniük a tömegben, és feltűnés nélkül besurranniuk a helyiségbe, ahol a modelleket árulták. Satoshinak megvolt a véleménye az emberek áruba bocsátásáról, ezért úgy döntött, hogy úgy fogja kezelni újdonsült modelljét, ahogy az egy húsvér emberhez méltó. A díszes csillárokat és fáklyákat leszámítva a berendezés szegényes volt. Már amennyire egy ilyen gazdag házban valamit szegényesnek lehetett nevezni. Satoshi végigjártatta a tekintetét a meztelen modelleken. Csak néhány nő volt köztük, a többség mind férfi. Aztán meglátta az ő leendő modelljét, és szinte leesett az álla.

 A férfinek kócos, rövid, sötétbarna haja volt, az alkata vékony, ám cseppet sem törékeny,  az arcvonásaiban pedig volt valami megmagyarázhatatlanul egzotikus, ám ennek a festő nem tulajdonított túl nagy jelentőséget. Satoshi nyelt egyet a formás csípő láttán, a férfi ágyéka láttán azonban egyből elfordította a fejét, próbálta leplezni a zavarát. Hitoraba-san megvető hangja zökkentette őt ki a modell bűvköréből. 

 – Vedd fel a rongyaidat! Új gazdád lesz – köpte oda a férfinak, aki elindult az egyik sarokban lévő kupac ruha felé, majd a festő negédes mosollyal Satoshi felé fordult. – Kössük meg az üzletet! 

 Satoshi előhúzta a pénzt a zsebéből, és a férfi felé nyújtotta. Amaz hümmögve, próbálva leplezni undorító elégedettségét, számolgatta az értékes papírdarabokat, és amikor a modell visszaért a vállánál fogva Satoshi felé taszította, aki megragadva a férfi csuklóját, megállította az esést.

 – Meglepően nagy öröm volt önnel üzletelni – vigyorodott el Hitoraba-san. 

 – Részemről a szerencse – szűrte ki a fogai között Satoshi. Amikor a festő önelégülten távozott a helyiségből, Satoshi a szemével hátsó kijáratot keresett, amit nyomban meg is talált. Legszívesebben a mellette álló, látszólag ijedt férfira mosolygott volna, de tudta, hogy azzal csak rontana a helyzeten, így igyekezett gyengéden megfogni annak csuklóját. A modell összerezzent az érintésétől. Satoshi elhúzta a kezét.

 – Mi a neved? – kérdezte óvatosan. A férfi összepréselte a száját és lehajtotta a fejét. Satoshi újra próbálkozott, ezúttal a hangja gyengéd volt. Nem akarta megijeszteni az ő gyönyörű múzsáját. Végül, amikor nem érkezett válasz, feladta. Ismerte már ezt a félelmet, ami a modell szemében csillogott, és összeszorult a mellkasa, ahogy felismerte, mégis miken mehetett keresztül a férfi nem csak Hitoraba, hanem az összes többi kapzsi, mocskos festő karmai között. 

 – Gyere. Hazamegyünk. 

 Satoshi megindult a hátsó kijárat felé, nyomában a férfival. Amikor kiléptek az utcára, Satoshi döbbenten tapasztalta, hogy már késő estefelé jár az idő, így nem sokan lézengtek odakint. De a festő már ismerte az utca veszélyeit, így lassan a modell felé fordult. 

 – Maradj szorosan mögöttem. Ne nézz semerre. Oké? 

 A férfi remegve bólintott. Satoshinak összeszorult a szíve. 

 – Nem fognak bántani. Ígérem – suttogta, és hátat fordítva elindult a lakása felé. 

 Amikor fél órányi séta után megérkeztek a fehérre meszelt bérházhoz, Satoshi továbbra sem fordult hátra. Hallotta maga mögött a férfi halk lépteit, és ez bőven elég volt neki. A lakása kicsi volt. Egy háló, egy konyha, egy fürdő és egy műteremféleségnek berendezett helyiség, ami egyben maga az előtér is volt. Utóbbiban hatalmas káosz uralkodott: festékes tubusok, vásznak, ecsetek voltak mindenfelé, de a másik három szoba rendezett volt a maga módján. Satoshi rendezettebb oldalát mutatták. 

 – Az ott a fürdő. Kerítek neked tiszta ruhát – mutatott az olcsó káddal, vécével és mosdókagylóval berendezett helyiségre. Utóbbi széle kopott volt már kissé, de Satoshi elvolt vele. Nem akarta felesleges költségekbe verni magát csak azért, hogy valami jól nézzen ki. Anélkül, hogy hozzáért volna, betessékelte a férfit a fürdőbe, és behajtotta az ajtót. 

 A hálóban a saját ruhái közül próbálta kikeresni a két hálóing közül a finomabb szabásút, azonban feltűnt neki, hogy még mindig nem hallott semmit a fürdő irányából. Összehúzta a szemöldökét. Nem tetszett neki a nagy csend. A karján a hálóinggel az ajtóhoz lépett, ami még mindig úgy volt, ahogy hagyta. Bekopogott. Csend. Egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét, mielőtt lassan benyitott volna. A férfi ott állt, ahol az előbb, és látszólag nem is mozdult azóta. Tanácstalannak és rémültnek tűnt. Satoshi nem értette. Az egy dolog, ha valaki sosem látott kádat, de hallani már biztos hallott róla.   

 Satoshi arcára szomorú mosoly költözött, ahogy a csukott fedelű vécére helyezte a hálóinget, és ellépett a férfi mellett, hogy vizet engedjen a kádba. Előkereste a szappant és az olcsó, kifogyóban lévő sampont is, majd a modell felé fordult.

 – Vetkőzz le és ülj be! – kérte lágy hangon. Illedelmesen elfordult, ahogy a férfi egyből a ruhájának gallérjába markolt, és lehúzta magáról az olcsó anyagot. Satoshi várta, mikor ül be a kádba, de nem mozdult. Érezte magán azt a félénk, ijedt tekintetet. Végül lassan, óvatosan a férfi felé fordította a tekintetét, és igyekezett nem megbámulni őt. Végig próbálta tartani a szemkontaktust, ahogy szintén anélkül, hogy hozzáért volna, besegítette a kádba. 

 Várt. A férfi is úgy tűnt, mint aki vár valamire. Nem nyúlt se a szappanhoz, de a samponhoz. Satoshi nyelt egyet, és a kezébe adta a szappant, majd amikor látta a másikon az idegenkedést, Hitoraba-san erőszakos fellépése óta először ért a férfihoz. A kézfejére fektette a tenyerét, és a vállához húzta a szappant. Igyekezett lágy mozdulatokkal dolgozni, hogy ne ijessze meg a modellt, aztán amikor érezte, hogy magabiztos lesz, elengedte a kezét. A férfi tovább mosakodott. 

 – Nyugodtan mosd meg a tested – javasolta Satoshi halkan, és közben úgy csinált, mintha egy képzeletbeli szappannal a vállától a combjáig haladna. Úgy tűnt, a másik megértette, ugyanis most már a mellkasára is jutott a szappanból. Még mielőtt kiment volna, a festő felszedte a levetett ruhát, majd megemelte a hálóinget. 

 – Ha végeztél, vedd fel – kérte, és a kezében a rongyos öltözékkel, kisétált a fürdőből. A hálóba érve elsuvasztotta a férfi ruháját a szekrénybe, majd az ágyra ült. A cilindert a ruhák tetejére dobta, és lehámozta magáról a magasított talpú cipőjét. Felsóhajtott, mikor a hosszú nadrágszárak teljesen elnyelték a lábfejét. Levetette a maradék ruháját, aztán magára húzta a második hálóinget. Úgy gondolta, ráér reggel fürödni. 

 Egy jó tíz perc után ment újra a fürdőhöz. Ismét óvatosan kopogott, és lassan nyitott be. A férfi még mindig a kádban ült. A szappan a helyén volt, a kevés hab eltakarta a testét. Satoshi kiterelte a kádból, leengedte a vizet, közben pedig legnagyobb meglepetésére a modell felvette magára a hálóinget. Satoshi megkönnyebbült mosollyal indult meg a háló felé, nyomában a férfival. Az ágya nem volt túl nagy. 

 – Feküdj el – mondta halkan, a férfi pedig engedelmeskedett. A tartása kissé feszes volt, mintha pózolna. A festő összepréselt ajkakkal takarta be őt, elhúzta a függönyöket is, és a levetett ruháiból összetákolt magának valami lepedő- és takaróféleséget a földön. 

 Már nem nézett az ágyon fekvő férfira, egyszerűen csak engedte, hogy elnyomja mindkettejüket az álom.