második fejezet

  2019.08.09. 13:26

 Amikor Satoshi reggel megébredt, éles fájdalom hasított a gerincébe. Némán felszisszent, ahogy felállt a padlóról, és megnézte, minden rendben van-e az ágyán szuszogó férfival. A hasán feküdt, az egyik keze a teljesen kisimult, szépséges arca mellett. Satoshi hirtelen megmagyarázhatatlan kényszer érzett, hogy kisimítson egy tincset a homlokából, de ellenállt a késztetésnek. Ehelyett úgy döntött, elmegy reggelit venni az egyik közeli, olcsó pékségbe. Őszintén megvallva, nem sok pénze maradt azután, hogy megvette a férfit, így a következő festményeladásig elég necces helyzetben voltak. 

 Egy kávéfolttal tarkított ingben és egy kopott térdű nadrágban indult meg az üzlet felé. Odabent már kellemesen meleg volt, és amikor Satoshi a pulthoz lépett, az egyik pék akkor öntött ki egy tucat, még friss zsemlét. A festő kikereste a legolcsóbb pékárut, ami a szimpla, sós kifli volt, vett belőle négy darabot, hogy vacsorára is jusson, és sietett vissza a lakásába. 

 A férfi még aludt, amikor visszaért, így amilyen halkan csak tudott, megfürdött, aztán visszavette az iménti ruháit, és a konyhába ment. Még volt némi vaja, így felszeletelt két kiflit, megkente őket vajjal, és ellenőrizte, nem buggyant-e még meg a tej, amit két napja vett. Amikor mindennel megvolt, elrendezte a két tányért és a két poharat az asztalon, majd bement a hálóba. A férfi még mindig nyugodtan feküdt, szinte alig volt szíve felkelteni, de ma már el akarta kezdeni a tanulmányrajzokat róla, így finoman végigsimított a vállán. Mocorgás. Satoshi szíve hevesen dobogott, ahogy leheletfinoman tovább cirógatta a férfit, mintha épp valami főbenjáró bűnt követne el. Félt.

 A modell kinyitotta a szemét, és riadtan Satoshira nézett, aki elhúzta a kezét, és próbálta kontrollálni az arcizmait, hogy a lágy mosoly ne torzuljon ijesztő vigyorba. 

 – Jó reggelt! Gyere, csináltam reggelit – invitálta. Amaz lassan felült az ágyban és megdörzsölte a szemeit. Satoshi a szekrényéhez ment, és kivett egy szebbik inget és egy finomabb nadrágot, amit a paplanra rakott.

 – Vedd fel nyugodtan! 

 Miután a férfi bizonytalanul a ruhákhoz nyúlt, helyeslően bólintott egyet, és a konyha irányába mutatott. 

 – Ott várlak. 

 Amíg elkészült, Satoshi a konyhaasztal mellett várta őt, és közben azon agyalt, mégis hogyan fogjon neki a tanulmányrajzoknak. Az arcával szeretett volna kezdeni, ez tiszta sor volt a számára, ám odáig már nem jutott el, hogy egyben az egészet, vagy külön, elemeire bontva kezdje el felvázolni, ugyanis a modell belépett a konyhába. Satoshi felemelte a tekintetét a kopott orrú cipőjéről, amit egészen idáig bámult, és elnyíltak az ajkai. 

 Az ing félrecsúszott a férfi vállán, így kilátszott a kulcscsontja, a kócos haja kissé belelógott a szemébe, Satoshi pedig hirtelen abban sem volt biztos, hogy valóság-e, amit lát. De nem csak a képzelete játszott vele, így amikor asztalhoz ültek, alig-alig mert az előtte eszegető szépségre pillantani. Amúgy is látszott rajta, hogy új neki a helyzet, ahogy Satoshi bánt vele, egészen meglepettnek tűnt, amikor helyet foglalt a széken. 

 Miután végeztek a reggelivel, a festő a mosogatóba rakta a tányérokat és a poharakat, majd a műteremnek berendezett előtérbe terelte a férfit. Már nyitotta volna a száját, hogy megkérje a modelljét, hogy üljön le, amikor megszólalt az ajtó fölé akasztott csengő. Bocsánatkérő pillantással sietett a látogató elé, azonban mikor kinyitotta az ajtót, csak egy küldönc állt előtte. Egyből tudta, miről van szó, így átvette a levelet, és egy pillanatnyi türelmet kért a küszöbön álló, fiatal suhanctól. 

 A konyhába sietett, közben pedig futólag intett az előtérben álldogáló férfinak, hogy foglaljon helyet, felkapott egy tollat a festőállvány melletti dobozból, aztán a konyhába érve egy késsel felnyitotta a borítékot. Egy meghívó volt benne, továbbá egy üres boríték, a válaszának. Satoshi átfutotta sorokat. Yutori, a gazdag és tehetséges festőbarátja hívta meg őt holnap estére vacsorázni. Gyorsan lekörmölte a választ, miszerint szívesen elmegy, csak hadd vihesse magával az újdonsült modelljét is. Visszament a bejárathoz, átadta a küldöncnek a borítékot, aztán ő is helyet foglalt a műteremben. Elkezdett keresgélni a kellékei között, amíg nem talált egy sárgás lapokkal teli üres, füzetet és egy pár hónapja vásárolt, kissé drágább grafitceruzát. Már csak a radírgumit próbálta megtalálni, aztán amikor sikerrel járt, és felnézett, döbbenten látta, ahogy a férfi az ingét gombolja kifelé, az arcán üres kifejezés ült.

 Satoshi ledöbbent, aztán félrerakva a kikeresett kellékeket, előrehajolt, és finoman megfogta a modell csuklóját.

 – Nem kell ezt tenned – rázta meg a fejét. – Csak ülj nyugodtan és fordítsd erre az arcodat, kérlek – mormolta, majd gyengéden a férfi arcához tette a kezét, és óvatosan elfordította a fejét.

 – Így ni – jegyezte meg inkább magának, mielőtt lassan munkához látott volna. Csodálta, milyen rezzenetlenül tudott ülni a másik vagy egy órán át, amíg Satoshi el nem ment maguknak vízért. Ittak egy keveset, aztán tovább tanulmányozta a modell gyönyörű, egzotikus arcvonásait. Már sejtette, mi adta azt a kis pikantériát az arcához, így egész délelőtt mást sem csinált, csak a szemét rajzolta le különböző szögekből. Valahogy ívesebb volt a formája, mint egy átlagos japánnak, így egyből elbűvölte a festőt. 

 Már jócskán delelhetett a nap, amikor Satoshi letette a ceruzát és felsóhajtott. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd közelebb húzta a székét a modellhez, és megmutatta neki a szeméről készült rajzokat. Figyelte a férfi reakcióját. Először elnyíltak az ajkai, a szemöldöke megemelkedett, aztán hitetlenül végigsimított a saját szempilláján. Satoshi megkönnyebbülten elmosolyodott. 

 – Főzök ebédet. Addig azt csinálsz, amit szeretnél – mondta, mielőtt elrakta volna a kellékeket, aztán a konyhába ment, ott hagyva a modellt a műteremben, hadd csináljon, amit szeretett volna, habár Satoshinak fogalma sem volt, mégis mit tudott egymagában kezdeni. Úgy tűnt, a férfinek sem voltak ötletei, ugyani a festő után ment, és helyet foglalt az egyik széken a konyhában. 

 Csupán öt répa és egy zacskónyi borsó állt a rendelkezésükre, továbbá Satoshi még három tojást fedezett fel a konyhájában, így úgy döntött, zöldséglevest csinál rántottával. Hamar készen volt, de persze igyekezett takarékoskodni, így három répa és a borsó majdhogynem fele megmaradt. Tudta, hogy hamarosan újabb képet kell eladnia, mert csupán pár hétig tudott a jelenlegi pénzéből két éhes szájat etetni. Lassan elhallgatott az ócska tűzhely duruzsolása, és Satoshi kimerte az ételt, mielőtt ő is helyet foglalt volna, hogy ebédhez lássanak. Aztán feltűnt neki valami.

 A férfi alig evett valamit, kínosan ügyelt arra, hogy mindkét szegényes fogásból körülbelül három kanál fogyjon. Satoshi szemöldökei között összefutottak a ráncok. Félretolta a levesét, majd felállt, és a férfi mellé húzta a székét, a saját adagját pedig újdonsült helyéhez.

 – Rosszul vagy? - kérdezte, miközben a saját hasát megsimította párszor, majd összepréselte az ajkait, úgy tett, mintha fájna valamije. Amikor a férfi óvatosan megrázta a fejét, Satoshi felsóhajtott. Megfogta a másik kanalát, mert rá egy kevés levest, és a modell szájához emelte. Amaz átvette a kanalat, majd nyugodtan folytatta az evést, akárcsak a mellette ülő festő.  

 Ebéd után Satoshi elmosogatott, és újból munkához láttak. Ezúttal arra kérte a modellt, hogy lefelé nézzen, és úgy skiccelte fel a szemét a papírra. Teljesen elbűvölték őt a különleges formák és ívek figyelte, ahogy a pillái árnyékot vetettek a járomcsontjának tetejére. Végül, amikor már narancssárgás fények kúsztak be az ablakon, letette a ceruzát. 

 – Köszönöm! – állt fel a székéről, miután elpakolt. Aztán támadt egy ötlete. 

 – Gyere, lemegyünk a folyópartra sétálni egyet! – invitálta a férfit. 

 Amikor kiléptek a lakásból, a modell láthatólag zavarban volt, így Satoshi ügyelt arra, hogy végig egymás mellett legyenek. A folyópart nem volt messze, csupán néhány utcát kellett átszelniük, ellenkező irányban azzal a szalonnal, ahol Satoshi a férfit vette az előző este. Valamiféle megkönnyebbülés látszott a modellen, ahogy átsétáltak a hídon, és lekanyarodtak a nádas irányába. Nem járt arra senki, éppen ezért érezte meg a festő a félelmet a másikon. Szinte vibrált a feszültségtől, így Satoshi gondolt egyet, és beléje karolt. Aztán beszélni kezdett.

 – Gyakran jövök ide. A tolvajok és társaik elég unalmasnak találják, így nem nagyon járnak erre. Sokszor festek is. Talán még megvan otthon egy kép arról, milyen ez a hely délelőtt, de szerintem pár százért eladtam az utolsót is. Tudod, a tájképekkel már sajnos nem keres annyit az ember, pedig ez a szenvedélyem. Kijönni a természetbe, és megörökíteni a különböző aspektusait a világ számára, hiszen minden percben változik valami. A nap és a felhők arrébb kúsznak, letörik egy gally a fáról, lekonyul egy nádszál, kacsák telepszenek meg. De változik a művészet – sóhajtott fel, ahogy tovább lépkedtek az örökké harmatos fűszálakon. – Most az ember a mérvadó, az arc formái, a test szépsége. Eddig, ha valaki embert vetített a tájra, nevetség tárgyává vált, a képét olcsón, potom összegért tudta csak eladni. Nem helytelenítem a változást. De nem az ember szolgálja a tájat, és nem is a táj az embert. Meg tudnánk férni egymás mellett, és mégis… Sikerült egy olyan időben a természet rabjává válnom, ahol a fák már csupán csak különböző igényeket elégítenek ki.

 Megálltak. Már kissé eltávolodtak a várostól. Satoshi figyelte a háztetőkön megcsillanó napfényt, miközben egyre élesebben élt benne a tudat, mennyire közel van hozzá a férfi, milyen forró lehet a bőre az ing alatt. Vett egy mély levegőt, és óvatosan oldalra pillantott. A modell elnyílt ajkakkal figyelte a várost. Satoshi lenézett a földre, próbálva visszafojtani a mosolyát. Örült, amiért ilyen varázslatos látvánnyal ismertethette meg őt. Nem tudta, mennyi ideje állhattak ott, amikor arra eszmélt, hogy a férfi már őt nézte. A tekintete kíváncsi volt, Satoshi pedig próbálva elrejteni vörösödő arcát, megindult vissza, a híd felé, ezúttal elengedve a modell karját, aki viszont nem sokkal ezután újból mellé szegődött. A hazaút már csendben telt. A festőnek a torkán akadtak a szavak, kissé szégyellte is, hogy ennyire megnyílt egy idegen előtt, holott úgy tűnt, a másik nem igazán bánja, sőt, mintha Satoshi szavai tényleg csupán csak szavak lettek volna. De biztos csak képzelődött. A másik egyszerűen csak félénk lehetett, és valószínűleg félt tőle. A gondolatra újfent összeszorult a mellkasa. 

 Amikor visszaértek a lakására, bekísérte a fürdőbe a férfit. Látta rajta, hogy már tudja, mit kell tennie, ugyanis már-már gyermeteg lelkesedéssel nézte a kád szélén felejtett szappant. Satoshi behajtotta az ajtót, ahogy távozott, ám még várt egy kicsit odakint. Amikor csobogni kezdett a víz, megkönnyebbülten lehunyta a szemét, az ajkaira elégedett mosoly kúszott. 

 A konyhába ment, és felszeletelte a reggelről megmaradt, kissé már száraz kifliket, kent rájuk egy kevés vajat. A poharakba vizet öntött. Most egy jó darabig nélkülözni fogják a tejet. Ekkor jutott eszébe, hogy elfelejtett hálóinget vinni a férfinak, így sietve a hálóba ment, ahol felkapta az ágyról a ruhadarabot, és a fürdőhöz menve benyújtotta azon a kis résen, amit az ajtó és az ajtófélfa képeztek. Amikor már nem érezte az ujjai között a finom anyagot, visszament a konyhába, úgy döntött, ott vár a férfira. 

 A modell tétován nézett be a helyiségbe, majd helyet foglalt Satoshival szemben, és nekiláttak enni. Gyorsan végeztek azzal a fejenként egy-egy, felszeletelt kiflivel, majd Satoshi a mosogatóba rakta a poharakat és a tányérokat, és a hálóba ment. A kezébe vette a hálóingjét, és már öltözött volna át, amikor megérezte a férfi tekintetét a hátán. Összeszorította a száját, majd hátrafordult. A modell szerencsétlenül álldogált az ajtófélfánál, nem tudva, mitévő legyen. Satoshi kikerülte, és a fürdőbe ment átöltözni. Utálta a testét, minden egyes ízületet és csontot, amije csak volt. Nem akarta, hogy lássa a másik, mennyire undorító is ő. 

 Mire visszaért, a férfi már a Satoshi által összehordott ruhakupacon feküdt, ahol a festő előző este aludt. Tudta, hogy a modell még ébren van, hiszen pont abban a pillanatban hunyta le a szemét, hogy ő melléje ért. Felsóhajtott. 

 – Igazán… - kezdte, végül megrázta a fejét, elhúzta a függönyöket, és befeküdt az ágyába. 

 – Nem érdekes – mondta csak úgy magának.