Satoshi nyúzottan ébredt. Hiába aludt puha ágyban, azt az órákon át tartó forgolódást csak a legnagyobb jóindulattal lehetett volna rendes alvásnak minősíteni. Tulajdonképpen végig a férfin járt az esze: biztos nem feküdt jól azon a kupac ruhán, hiszen a festőnek is eléggé fájt a gerince, miután a hirtelenjében összeeszkábált fekhelyen töltötte az éjszakát. Aztán amikor a néma csendet lassacskán megtörte a másik halk, egyenletes szuszogása, Satoshi tudta, hogy valószínűleg nem egy éjszakát tölthetett ilyen helyzetben. Akkor aztán a bűntudat miatt nem tudott aludni. Folyamatosan arra gondolt, hogy ahelyett, hogy modellként használja a férfit, el kellett volna engednie őt, csakhogy nem volt benne biztos, hogy nem kapták volna el újból. Végül miközben ez az ördögi kör lassacskán emésztette a gondolatait, sikerült nyugtalan álomba merülnie, hogy aztán most kábán másszon ki az ágyából. Mivel a férfi még aludt, így ott helyben átöltözött a tegnapi ruhájába, és a már üresedő bukszájával a zsebében gyalogolt le a pékségbe, hogy ezúttal két kiflivel térjen vissza a lakására. Magában hálát adott Yutori vacsorameghívásáért, így valószínűleg egy fél nappal több ideje lesz a következő festmény elkészítéséig. Csak az volt a baj, hogy egy tájkép nem biztos, hogy újból elég lett volna.  

 Már épp nyitotta volna az ajtót, amikor egy kifulladt hang megállította őt.

 – Üzenetet hoztam a művész úrtól – lihegte a küldönc, ahogy Satoshi megpördült a tengelye körül. A tegnapi férfi volt az, kezében újból egy borítékkal. – Nem vár választ, este hatra küldi a hintót – tette még hozzá, majd átadta Satoshinak a papírost, és távozott.

 A festő a lakásba érve egyből a konyhába ment, lerakta a kifliket a pultra és kibontotta a borítékot. Yutori arra kérte, hogy vigyen el egy festményt is, Satoshinak pedig összeszorult a szíve. Szomorúan felsóhajtott, és félrerakva a borítékot, megfordult a tengelye körül, hogy az asztalra rakja a kiflit. Egy pillanatra kihagyott a szíve, az ajkai elnyíltak ijedtében, ahogy meglátta az ajtófélfában megtámaszkodó férfit. Aztán elmosolyodott, és az asztalhoz ültette őt, amíg megcsinálta a reggelit.

 Délutánig körülbelül ugyanazt csinálták, mint előző nap, felvéve ezt az új rutint, ám ezúttal Satoshi a modell orrával foglalatoskodott. Csinos orra volt, bár nem annyira feltűnően ívelt, a festő mégis ugyanolyan lelkesedéssel rajzolta, akárcsak a szemét. Ezúttal ebéd után is folytatták a munkát, és amikor végül megmutatta a férfinek a vázlatait, most úgy tűnt, mint aki próbálja leplezni az ámulatát, ám Satoshi észrevette azt a bizonytalan kis mozdulatot az orra felé. Mosoly kúszott az ajkaira, aztán a hálóba vezette magukat. Mindkettejüknek választott valami szép öltözéket: saját magának a tegnapelőtti kiállításon viselt elegáns öltönyt egy rövidebb nadrággal, míg a másiknak az inghez keresett valami megfelelő nadrágot. Amikor elkészültek, pontosan abban a pillanatban szólalt meg a csengő is, így Satoshi sietett ajtót nyitni, egyik kezében a festmény, a másikkal pedig finoman belekarolt a férfiba. A küldönc állt előttük.

 – Lent vár a hintó, ahogy a művész úr ígérte – hajbókolt a festő előtt, aki kissé kényelmetlenül érezte magát a bánásmódot illetően. Yutori fényűzése mindig is kényelmetlen helyzetbe hozta őt, hiszen mindketten ugyanott kezdték, ő mégis a szegénység száraz ízét kóstolgatta.

 Már egészen hozzászokott ahhoz, hogy mindig hintóval cipelték barátja palotaszerű lakóhelyéhez, de eddig mindig csak egy festménnyel osztotta meg az amúgy tágas teret. Most, hogy a modell is vele volt, az egész valahogy olyan szűkösnek tűnt, ám mégsem vált volna meg újdonsült útitársától. Az a már-már csodálkozó arc, ahogy a hintó ablakán át bámulta az elsuhanó tájat, Satoshi számára mindent megért. Igyekezett nem sokat bámulni őt, de egyszerűen az emlékezetébe akarta vésni a vonásait, viszketett a tenyere egy grafitért, egy lapért, hogy megörökítse ezt a csodát is.

 Végül úgy pattant ki a hintóból, mintha izzó vassal kergették volna. Yutori rezidenciájának homlokzata díszes volt, mégis, a sárgára meszelt falak letisztultságot sugároztak magukból. Satoshi nyelt egyet, és szorosabban fogta magához a festményt. Azonban ahogy a modell esetlenül megállt mellette, rémült szemeket meresztve az épületre, a festő óvatosan beléje karolt, próbálta valahogy megnyugtatni, de csak a férfi testének remegését érezte. Tudta, mitől fél. Mielőtt a küldönc bekísérte volna őket, elkapta a modell tekintetét.

 – Nem foglak eladni – rázta meg a fejét és egy óvatos mosolyt küldött a riadt teremtés felé. Mikor végül beléptek a tágas előtérbe, már nem érezte annyira görcsösnek a másik karját. A szalon felé kísérték őket. Yutori mindig így folytatta le a vacsorákat: egy kellemes beszélgetés, azután az étkezés. No, meg Satoshi festményét sem szívesen vette volna át egy halom fogás felett.

 Amikor beléptek a helyiségbe, egy pillanatra hallotta, ahogy megakad az oldalán lévő férfi lélegzete. Nem csodálkozott. Először ő is így reagált a vörösre festett falakra, a puhának tűnő szőnyegre, és a kanapékra, amelyek úgy tűnt, simán elnyelik az embert, ha nem vigyáz eléggé. Az egyik ilyen bársonyszörnyön foglalt helyet Yutori. Buggyos ujjú fehér inget viselt, hozzá egy fekete kantáros nadrággal. Vörös haját gondosan fésülve hordta, az orrán vékonykeretes szemüveg fityegett, a kezében egy egyszerű borítójú könyv. Talán a helyzet volt a legfurcsább, amiben Yutorit a fotelon találták: egy hollófekete hajú férfi ölébe hajtotta a fejét, hagyta, hogy a tömzsi, rövid ujjak többször is átfussanak a tincsein, miközben falta az oldalakat. Mihelyst észrevette Satoshiékat a küszöbön álldogálni, egy fekete bársonnyal bevont könyvjelzőt illesztett az oldalak közé, majd lusta, macskaszerű mozdulttal felült, és lágy csókot nyomott a fekete hajú férfi ajkaira. Amaz már állt volna fel, de Yutori finoman a csuklójára fogott.

 – Már számtalanszor megbeszéltük, hogyha Satoshi van itt, nem kell elmenned, Chizuru – rótta meg őt, bár a hangszíne játékos volt. Ahogy leültette a párját, ő maga felállt, és Satoshiék elé lépett. Szorosan átölelte a másik festőt, aki kénytelen volt elengedni a modelljét, hogy legalább fél kézzel viszonozni tudja az ölelést.

 – Szia! – tolta el magától Yutori mosolyogva.

 – Hello! Hogy vagy? – szorította meg Satoshi finoman barátja vállát. Yutori összeszorította a száját, a szemében egy pillanatra mintha eltompult volna a fény, aztán újból elmosolyodott.

 – Remekül. És te? Ez a szépség a modelled? – kíváncsiskodott a férfi, miközben lassacskán a szabad kanapé felé kezdte el terelni a párost, míg ő maga újból helyet foglalt Chizuru mellett, ezúttal csak a combjuk ért finoman össze. A könyv most a két kanapé közötti asztalkán pihent négy csésze gőzölgő tea társaságában.

 Satoshi letámasztotta a képét maga mellett, míg a másik oldalán a modellje foglalt helyet tisztes távolságban, egyujjnyira tőle.

 – Velem is minden rendben. De Yutori, kérlek, rendben van, hogy jókor jönnek az ajánlataid a képeimre, de…

 A másik festő leintette őt.

 – Nem azért veszem meg őket, mert barátok vagyunk – nézett mélyen Satoshi szemeibe. – Tehetséges vagy. És mindennél jobban örülök, hogy rászántad magad arra, hogy nyiss az ember felé is. Már elkezdted festeni..?

 Satoshi tudta, hogy Yutori a modell nevére kíváncsi. Lesütötte a szemét. Érezte a mély döbbenetet Yutori hangjában, nem kellett felnéznie ahhoz, hogy lássa az arckifejezésén is.

 – Meg se kérdezted a nevét?

 Mély bűntudat lepte el, holott pont az ellenkezője volt az igazság.

 – De igen, csak… Nem tudom, nem szokott beszélni, és mintha nem is igazán értené mindig, amit mondok – vallotta be. Tulajdonképpen most még rosszabbul érezte magát, holott a mellette ülő semmi jelét nem mutatta annak, hogy értené, miről van szó. Talán csak nem merte.

 Yutori felsóhajtott. Satoshi felemelte a fejét.

 – Hát akkor… Én nem segíthetek. Előbb-utóbb meg fog szólalni, ebben biztos vagyok – mosolyodott el a festő. Satoshinak elkerekedtek a szemei. Yutori tudta, mégsem árulta el neki, hogyan tudhatná meg a modell nevét, vagy egyáltalán, bírhatná őt szóra anélkül, hogy még többet ártana neki, mint az eddigi gazdái. Valószínűleg ők nem is törődtek volna azzal, hogy kiderítsék a nevét.

 Yutori a kezébe vette a teáscsészét, mire Satoshi és Chizuru is így tett. A negyedik férfi először kérdő pillantást vetett Satoshi felé. Miután kapott egy megerősítő bólintást, ő is felemelte a csészéjét.

 – Már elkezdtünk dolgozni a következő képen – kezdett bele a társalgásba Yutori. – Bár Chizuru most ruhát fog viselni, így egyelőre azokról készítek tanulmányrajzot.

 – Újítasz? – mosolygott rá Satoshi a csészéjének pereme felett.

 – Úgy is mondhatjuk – nevette el magát Yutori. – Meg jó néha felöltözve is látni őt – bökte finoman oldalba a könyökével a párját, majd egy finom csókot lopott tőle. Satoshi kissé zavarban volt, és ahogy elnézte, a mellette ülő férfi is így érzett a lágy gesztus láttán. Yutori fülig szerelmes volt a saját modelljébe, ezt kár lett volna tagadnia.

 – Ne hozz zavarba a vendégeid előtt, édes – mosolyodott el Chizuru. Yutori kuncogva kortyolt egyet a teájából.

 – Ti hogy haladtok? – kérdezte.

 – Még nem vetkőzött le – szögezte le Satoshi rögvest az elején. Yutori értő pillantása és Chizuru apró biccentése megnyugtatta őt. – A szeméről és a szájáról készítettem eddig vázlatokat. Ahogy elnéztem, tetszenek neki – mosolygott finoman a mellette ülőre.

 – Én megveszem a képedet kétezerért, többet sajnos nem adhatok, de hány napja is van nálad?

 – Kettő – felelt Satoshi. Tudta, mire megy ki a játék, de azért végighallgatta Yutorit.

 – Aranyból van a szíved. Szerintem még fel sem fogta, milyen jó sora van nálad. De kérlek, nem csak a te, hanem az ő érdekében is mihamarabb kezdd el őt festeni. Már nem csak saját magadat kell fenntartanod, az ő életéért is felelsz.  Ha kell, akkor kezdd a felsőtestével, de ha nem kezdesz el magatoknak megfelelő hátteret biztosítani, félek, én sem foglak tudni kihúzni a csávából. Ugye megérted?

 Satoshi bólintott. Az agya el akarta fogadni Yutori tanácsát, és másnap ing nélküli vázlatokat készíteni a férfiról, de a szíve megálljt parancsolt számára. Nem kihasználni akarta őt, hanem együtt dolgozni vele, no meg valahol mélyen, legbelül attól is félt, hogy még nem áll készen arra, hogy a férfi csupaszon álljon előtte.

 A teáik lassan elfogytak, Yutori pedig azt javasolta, hogy menjenek át az étkezőbe. Azonban ő ülve maradt, és Satoshit is erre intette, így egyedül Chizuru állt csak fel a kanapéról. Satoshi a mellette ülőre nézett. A férfi úgy tűnt, nem tudta, mit tegyen.

 – Menj csak vele! – érintette meg finoman a vállát Satoshi, majd a fejével Chizuru irányába biccentett. Miután a két modell távozott, Yutori átült mellé, és felemelte az asztal alá rejtett szivardobozt. Mikor kinyitotta, cigaretta helyett kétezer yent vett elő belőle, amelyet Satoshinak nyújtott. A festő sietve hajtotta a nadrágzsebébe a pénzt.

 – A modelled – kezdte Yutori –, igazán lélegzetelállító. Tudod, nem akartam Chizuru előtt dicsérni, így is úgy érzi, számtalan nála szebb férfi közül választhattam volna, amikor megvettem őt.

 – És te mégis érte fizettél – mosolyodott el Satoshi, ügyelve a vonásaira, mielőtt a mosolya ijesztő vigyorba torzult volna. Bár Yutori előtt erre igazán nem kellett volna gondot fordítania. Tisztában voltak az őket kísértő démonokkal.

 – Megérte – lágyultak el Yutori vonásai. – Esküszöm, néha az az érzésem, hogy napról napra egyre jobban szeretem őt. Ha ő nem lenne, ott sem tartanék, ahol te vagy – sóhajtott fel. – De nem is erről akartam beszélni veled. Tetszik neked, ugye?

 – Én nem vagyok olyan, mint te – vágta rá egyből.

 Igazából Satoshi borzasztóan belepirult Yutori kérdésébe. Valójában… Igyekezett nem gondolni arra, valójában mennyire gyönyörűnek is találta a modelljét, hiába hitte először azt, hogy egy kivételes nőről van szó, nem lombozta le őt a férfi mivolta. Még magának is utálta bevallani, de sokkal inkább a kedvére való volt a helyzet.

 – Tulajdonképpen… Nem nagyon tudok neked tanácsot adni abban, hogy hogyan kerülj közel hozzá. Azt te magad is képes leszel megtenni. Add neki önmagad úgy, ahogy eddig. Nem fog gyűlölni, hidd el – simított végig óvatosan Satoshi kézfején.

 – Szeded rendesen a gyógyszereidet? – bukott ki hirtelen Satoshiból. Inkább terelte a témát. Yutori vonásai egy pillanatra megkeményedtek, mielőtt újból kisimultak volna, azonban látni lehetett rajta a változást, a téma érzékenységét.

 – Igen. Nem kell aggódnod értem, én igazán… Igazán remekül vagyok. De tényleg. Chizuru figyel rám. Minden rendben. Nem fordul elő még egyszer, Satoshi, megígérem – mondta, de ezzel nem csak a festőt, hanem saját magát is próbálta vigasztalni egyben.

 Satoshi egy szó nélkül ölelte őt át. Szerette Yutorit, mintha csak a testvére lett volna. Nem akarta, hogy baja essen.

 – Menjünk enni – mormogta Satoshi vállába.