Hetedik fejezet

  2019.08.09. 13:30

 Yutori békésen szuszogott a súlyos paplan alatt. Már nyoma sem volt rajta az iménti történéseknek, azonban a feszültség a levegőben továbbra is tapintható volt. A személyzet ideges pillantásokkal illette az alvó művészt, míg Chizuru minden egyes apróbb rezdülésnél megfeszült, mintha újból kezdődhetne az egész rémálom. Satoshi a feketehajú modellre nézett.

 – Nem kell aggódnod. Rendben lesz. Reggel már újra szedheti a gyógyszert. 

 Chizuru hálásan pillantott az oldalán lévő férfira.

 – Köszönöm. Még sosem veszítette el így a fejét – sóhajtott fel gondterhelten.

 – Hogy történt? – kérdezett rá végül a festő. Pontosan tudta, hogy Yutori mennyire kiszámíthatatlan volt.

 – Együtt aludtunk. Úgy szerettem volna felébreszteni, hogy megcsókolom az orcáját, azt mindig is szerette, olyankor mosolyogva ébred. Viszont most összerándult. Sejtettem, hogy valami baj lehet, de azt hittem csak egy rossz álom. Megfogtam a vállát, hogy finoman felrázzam, de ekkor… 

 Chizuru megakadt, látszott rajta, hogy mennyire fáj neki az egész. Satoshi már tudta. A másiknak be sem kellett hozzá fejeznie. Finoman megrázta a fejét, jelezve, hogy ennyi információ elég lesz. 

 – Nem vette be előző nap a gyógyszereit, igaz? 

 A modell bólintását egy újabb nehéz sóhaj követte. 

 – Igen. Még egyszer köszönöm, hogy segítettél, de… 

 Chizuru homloka ráncokba szaladt, mintha elgondolkozott volna valamin.

 – Nem ezért vagy itt, ugye?

 – Valóban nem. De igazán ráér a dolog – hárított a festő, azonban Chizuru megrázta a fejét. 

 – Segíthetek? – ajánlotta fel, miközben intett Satoshinak, hogy kövesse őt a folyosóra. 

 – Igazából – kezdte Satoshi, igencsak elgondolkozva a dolgon. – Igen, de persze csak ha nem veszed tolakodásnak.

 Chizuru zavartan pislogott, majd bólintott, jelezvén, hogy a férfi mondhatja.

 – Yuukiról lenne szó – kezdett bele, ám látva a másik értetlen arckifejezését, gyorsan pontosított.

 – A modellem. Tegnap sikerült eladnom róla az első festményemet, jó áron, így vettem egy üveg bort magunknak. Iszogattunk, aztán sikerült becsípnie és – itt nagy levegőt vett – csókolóztunk. 

 Chizuru kíváncsian mérte végig a festőt, majd elmosolyodott, ahogy a rövid kis történet végére értek. 

 – Yutori rengeteget mesél rólad. Te még sosem éreztél így egy másik férfi iránt, ugye? 

 Satoshi összeráncolta a szemöldökét.

 – Mégis hogyan? – próbálta kibogozni Chizuru szavait.

 – Vonzódsz hozzá. Különben nem csókolóztatok volna. 

 Satoshi az ajkába harapott, egy darabig a földet bámulta, végül felnézett és bólintott. Igen. Yuuki vonzotta őt, és mélyen, belül abban reménykedett, hogy nem az utolsó csókjuk volt a tegnapi. Közben pedig undorodott önmagától. Yuuki százszor, sőt, ezerszer szebb volt nála, a helyében nem akarta volna, hogy egy olyan férfi, mint Satoshi, hozzáérjen. 

 – Ő biztos az alkohol miatt tette – jelentette ki hirtelen a festő. Chizuru felsóhajtott. 

 – Nem fontos – hárította Satoshi állítását. – Ha Yutori jobban lesz, akkor feltétlenül küldetünk érted. Addig is… Legyen a kezed ügyében olaj – ráncolta össze a homlokát a modell, mint aki nem biztos abban, hogy ezzel a tanáccsal kéne szolgálnia, ám nem ismerte annyira Satoshit, mint a párja, így nem is mert többet mondani.

 – Köszönöm – biccentett Satoshi, majd biztatóan Chizurure mosolygott, és úgy döntött, távozik. 

 Épp hazafelé tartott, amikor elment egy kereskedés előtt, ahol mindenféle olajt árultak. Szinte öntudatlanul lépett be, és vásárolt meg egy olcsóbb palackot. Ennek ellenére az idejét sem tudta, mikor vett utoljára ilyen drága terméket, már ha a tegnapi bort nem számította bele. Egyszerűen még mindig nem tudott túllendülni a tényen, mennyiért is kelt el az első festménye egy emberről. Egy csodálatos és fantasztikus emberről. Az ajkába harapott. Nem gondolhatott így a másikra.

 Odahaza Yuuki már várta őt. A férfi a műteremben ült, a kezében mintha egy vázlatfüzetszerűség lett volna, amit gyorsan visszarakott a helyére, mikor Satoshi belépett, így a festő nem is volt teljesen biztos abban, amit látni vélt. Mindenestre, a modell arcán lévő enyhe pír és zavartság elegendő bizonyíték volt. Satoshi elmosolyodott, fáradtan, lágyan. Odalépett a férfi elé.

 – Nem tettél rosszat – próbálta meg egyszerűbben megfogalmazni Yuuki számára a dolgot, aki erre bizonytalanul visszamosolygott rá. A tekintetük összeakadt. Satoshi szíve hevesen dobogott, olyan élesen hallotta a szívverését, mintha a saját mellkasára hajtotta volna a fejét. Az ajkai elnyíltak. Egyszerre érzett késztetést arra, hogy közelebb hajoljon és elfusson, míg végül az utóbbi mellett döntött. Megrázta a fejét, és mint aki egy különös álomból ocsúdott, elindult a konyhába. Yuuki követte őt, majd helyet foglalt a konyhaszéken. 

 A festő igyekezett minél inkább elsuvasztani az olajt, mielőtt nekilátott volna a főzésnek. Közben beszélt Yuukihoz, próbálta őt új szavakra tanítani. Miközben főzött, folyamatosan narrálta, amit csinált, külön megmutatva a különböző eszközöket, hozzávalókat a férfinak, aki láthatólag minden idegszálával arra figyelt, amit Satoshi csinált. Mikor a kész ebéd végül eléjük került, Satoshi nem bírta megállni, hogy feltegye a kérdést:

 – Milyen? 

 Yuuki először értetlenül nézett rá, majd értő fény csillant a szemeiben, ám kissé elbizonytalanodott. Végül kissé nehézkesen, de megszólalt:

 – Finom. 

 Ahogy kimondta ezt a szót, érezni lehetett rajta, hogy életében először használja, így Satoshi biztatóan rámosolygott. Yuuki visszamosolygott.

 – Nagyon finom – ismételte meg ezúttal sokkal határozottabban. 

 A délutánt a folyóparton töltötték. Ezúttal Satoshi nem karolt a férfiba, ami Yuukit láthatólag zavarttá tette, nem tudta hová tenni a dolgot. Csak téblábolt a festő mellett, néha szomorú vagy épp bűntudatos pillantásokkal ostromolva őt, ám a másik ezt aligha vette észre. Ismét elmerült a tegnapi csók emlékeiben, így a sétát néma csendben tették meg, miközben folyamatosan ostorozta önmagát. Nem elég jó – zakatolt a fejében, ahogy a város felé indultak. 

 A jég végül akkor tört meg, amikor Satoshi nyugovóra tért a ruhakupacon, várva, hogy a modell a fürdőből visszatérve az ágyra feküdjön. Ám ehelyett amikor Yuuki belépett, végigmérte a földön elterülő festőt. A férfi úgy nézett rá, hogy Satoshi nem tudta, mégis mire gondoljon, ugyanis semmit sem tudott leolvasni az arcáról. Yuuki egy szemvillanás alatt ült le mellé a kupacra, mire Satoshi is felhúzta magát ülő helyzetbe, kíváncsian végigmérve a modelljét. 

 – Düh? – bökte ki végül Yuuki, mire Satoshi arcán értetlen kifejezés jelent meg, a homloka pedig egyből ráncba szaladt, mielőtt megértette volna, mire akar kilyukadni a másik. Hevesen megrázta a fejét, göndör tincsei csak úgy repkedtek az arca körül. 

 – Nem! – jelentette ki, kissé talán túl nagy vehemenciával, ugyanis mintha Yuuki megijedt volna a választól. Az ádámcsutkája mozdult, ahogy nyelt egyet, majd közel hajolt Satoshihoz, akinek egyből pír szökött az arcára. Nem értette a kialakult helyzetet, a szíve a torkában dobogott, ahogy a tekintete a férfi ajkaira tévedt.

 – Én… 

 Satoshi elvágta Yuuki mondandóját, bármi is lett volna az, ugyanis hiába próbált magának megálljt parancsolni, végül mégiscsak elragadta a vágy. Összeérintette az ajkaikat, ám abban a pillanatban megrémült attól, amit tett, és elhajolt a férfitól, aki csalódottan szemlélte őt. A festő úgy érezte magát, mint aki lefutotta a maratont. A pulzusa az egekben volt, leverte a víz és próbálta csillapítani a zihálását. 

 – Nem értem – mondta végül Yuuki. Satoshinak kicsordultak a könnyei. Ő sem értette, semmit sem értett. Össze volt zavarodva, nem volt vele senki, aki megmondta volna neki, miért reagál így a teste a másik férfi közelségére, miért akarja őt csókolni, mint múlt éjjel. 

 Yuuki ujjbegye puha volt és meleg, ahogy letörölte Satoshi könnyeit. Elmélázva nézte a festőt, majd hirtelen összerezzent, és elkapta a kezét.

 – Sajnálom – lehelte.

 – Én is – sóhajtotta Satoshi, majd elengedte magát, és újból megcsókolta a férfit. Ezúttal a csókjuk teljesen más volt, lassú és lágy, nem volt benne semmi szenvedély vagy éhség, mégis hosszan elidőztek egymás szájának a feltérképezésével. Yuuki most józanon már sokallta ügyesebben, ám kevésbé magabiztosan csókolt, ám utóbbiban Satoshi sem jeleskedett, így sokszor szakadtak el egymástól egy-egy röpke másodpercre, hogy aztán folytassák, amit elkezdtek. 

 – Ez jó – suttogta Yuuki, mikor végül elváltak, ám az arcuk még mindig közel volt. – Nem tudom a neved. De jó. 

 A festőnek meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt válaszolt volna.

 – Satoshi – mondta halkan, mégis tisztán érthetően. 

 Yuuki elmosolyodott, és még egy csókot nyomott a festő megduzzadt ajkaira. Hamarosan már újra csókolóztak, ezúttal eldőlve a ruhakupacon, amely az elmúlt időben Satoshi fekhelyéül szolgált. Most egymással szemben feküdtek az oldalukon, a festő keze a modell derekán, aki a másik férfi arcán pihentette a tenyerét, miközben alig bírtak betelni egymással. Ha a csókjuk rövid időre meg is szakadt, nem sokkal később már folytatódott is egy kellemes, lágy ritmusban. 

 Aztán egyszer csak az egész megszakadt. Már nem keresték a másik ajkait, hanem lassacskán álomba merültek, összebújva a halomnyi ruhán. Satoshi még mindig alig fogta fel, hogy újra megtörtént az egész, ám ezúttal hosszan, szinte már-már végtelenül csókolták egymást. Amíg Yuuki lefoglalta minden idegszálát, addig nem törődött a saját magával szemben felállított előítéletekkel és negatív gondolatokkal. Minden úgy volt jó, ahogy történt. 

 Reggel azonban újra elindult az ördögi kör, ahogy megébredt, és a karjaiban egy békésen szuszogó szépséget talált. Eszébe jutottak a csókok, amint finoman becézgették egymás ajkait és Yuuki néha a nevét sóhajtotta, ízlelgette, mintha mindig is erre várt volna. Furcsának találta a kialakult szituációt. Úgy érezte, mintha nem csak ő vágyna a másikra, hanem ez kölcsönös lenne, és ez teljesen megrémisztette őt, ahogy a Yuuki derekán pihenő karját nézte. Vékony alkarjához és csuklójához képest aránytalanul nagynak érezte a kézfejét. A másik vajon miért nem undorodott? Hiszen miközben egymásba feledkeztek, Satoshi keze már akkor is ott volt. Sőt, úgy tűnt, mint aki emlékszik a borgőzös csókjuk minden részletére, és a festőnek egyszerűen nem fért a fejébe, mégis miért nem kapott megvetést és undort.