A második éjszaka

  2019.08.10. 16:31

 Vidám nevetés, élénk pasztellszínek, kecses mozdulatok, vendégsereg. Majd zuhanás, hosszú, őrjítő zuhanás, velőt rázó sikoly, és mindent vörös vér borított. 

 Verejtékben úszva ébredt meg álmából, saját zihálásán kívül csak a túlvilági sikoltás visszhangzott a fejében. Nyelt egyet, aztán beletúrt szőke tincsei közé. Feljebb tornászta magát az ágyon ülőhelyzetbe, majd a balján lévő komódhoz kapott, és remegő kezekkel emelte le onnan a poharát, benne az odakészített vízzel. Nagyokat kortyolt, ádámcsutkája sebesen mozgott, miközben lenyelte a folyadékot, majd halk koppanással tette vissza a poharat a helyére. 

 Gépiesen tápászkodott fel az ágyról, tekintetét a lakókocsi fapadlóján lévő kopottas szőnyegre helyezve, amely kissé szúrta meztelen talpát. Meztelen combjain azonnal megjelent a libabőr, de nem törődött vele, hanem leguggolt a komód mellé, és kinyitotta az ajtaját. Még öt palack víz volt benne, ami erre a hétre talán ki is tart neki. Sóhajtva tápászkodott fel, és lépett odébb egy lépéssel. A konyhaszekrények, amelyek a már használaton kívüli, mégis rendszeresen takarított apró mosogató felett voltak, szintén jól szolgáltak. Pár csomag ízesített, szárított kenyér, egy zacskó zsemle, szárított magvak, továbbá pár darab alma. Kivett a zacskóból egy zsemlét, illetve egy almát is, aztán visszaült az ágyára, és csendben falatozni kezdett. 

 Miután végzett sivár reggelijével, a komód tetején lévő malacperselyhez nyúlt, és a tenyerére öntötte annak tartalmát. Amikor a vidámpark bezárt, a malac tele volt, sőt, még máshová is tudott tenni a pénzből. De annak már két éve, most pedig egyre közelebb ereszkedett a fejéhez Damoklész kardja. Körülbelül három hét, és kezdődhet a koplalás, amelynek csak a halál vethet keserű véget. Elszorult a torka, majd elhessegette az érzést. Három hét. Addig még van ideje kitalálni, egyáltalán hol szeretne meghalni a parkon belül. Bizarr dolog volt ez, már megfordult a fejében a körhinta, az óriáskerék töve, de még az egyik színes ház is. Minden, kivéve a saját lakókocsiját, ahol ült. 

 A bejárat felett lévő, apró órára pillantott. Még rengeteg ideje volt napnyugtáig, így a mosogatóval szemben lévő szekrényhez lépett. Rendkívül szűk, két embernyi szabad hely volt csupán köztük, de neki, pláne alacsony termetének, ez tökéletesen megfelelt. A szekrényben egy fogason lógott a ruhája, mellette gondosan bezacskózva a mű haj. Alattuk kisebb könyvkupacok voltak, innen emelte most fel a legfelsőt, amelyből körülbelül a negyedénél egy apró, megfakult papírlap állt ki. Sóhajtva kuporodott vissza az ágyára, és elhúzta a vékony anyagból készült függönyt a jobb oldalon, így a lakókocsit teljesen körbe vonta a fényár. Párnáját a háta mögé polcolta, a takarót hanyagul a lábaira vetette, és olvasni kezdett. 

 Gyorsan teltek az órák, hamarosan be kellett csuknia a könyvet, ugyanis a nap fénye már kezdett veszíteni az erejéből, neki pedig jelenése volt. Letette hát az ágyára, majd levetette magáról bő, szürke pulóverét, hogy aztán belepréselje magát a bohócjelmezébe. Szerencsétlenkedett egy darabig a hátsó cipzárral, de az évek meg a rutin megsegítették őt, így hamar dobta vissza magát az ágyára, majd a komód egyetlen fiókjából kivett egy apró tükröt, rúzst és szemceruzát. Már mindegyik erősen fogyóban volt, az utolsók a készletéből. Érezte a vég napjait, ahogy könnyet pingált a szeme alá. Végül felcsatolta a két szőke hajtömeget a fejére, aztán kilépett a lakókocsiból. A megafont most a lépcső mellett hagyta, amely a kocsi bejáratához vezetett fel, és ismét a kezébe vette. 

 Ezúttal korábban odaért, mint előző este, így a sínpár végén álldogálva várta, hogy lemenjen végül a nap. Amikor ez olyan tíz perc után megtörtént, most az előző esti ház szembe szomszédjába lépett be. A mai kalandot az óriáskerékre tervezte, akárki is volt a látogatója. Márpedig az évek során már megtanulta, hogy minden este jönnek hozzá, kamaszok, újságírók vagy más, kíváncsi szellemű emberek. A tegnapi férfi látogatása azonban nem hagyta nyugodni. Az idegen látta őt, látta a sziluettjét, és ez egészen felzaklatta őt. 

 Mégsem lepődött meg, amikor a férfi ugyanabban a ruhában, mint előző este, elsétált a ház előtt, ahol rejtőzött. Már-már idegesen emelte a szája elé a megafont, hogy belekacagjon, de a hangja megremegett időközben. Fogalma sem volt, miért történik ez, így átkozódva vonult ki a hátsó bejáraton. Nem érdekelte, hogy a férfi követi e, lábai automatikusan vitték őt az óriáskerék felé, ahol egy pillantással ellenőrizte a legalsó fülkéből a két szomszédos felé futó zsinegeket, mielőtt bemászott volna. Az aljára kuporodott, és addig várt, amíg hangosodó léptek zaja nem ütötte meg a fülét. A férfi alig pár méterre állhatott a keréktől, valószínűleg azt vizslatta. 

 Reszketve emelte fel a megafont, aztán talán életében először, mióta rémes kacajként kísértett a vidámparkban, megszólalt. A hangja remegő sziszegés volt csupán, szinte köze sem lehetett ahhoz, amilyen valójában volt. Mégis úgy érezte, hogy azzal, ha megtöri a saját magának felállított szabályt, nem tesz semmi rosszat. 

 – Tűnés! 

 A szavak maró savként törtek elő a szájából, miközben megrántotta a fülkéjében lévő két zsinórvéget. A szomszédos ajtók sebesen kinyíltak, és lendületesen csapódtak vissza. Csak rángatta őket, mint valami őrült szellem, amikor halk hang vegyült bele a fém zajába. Döbbenetében megálltak a kezei, és csak fülelt. 

 – Tudod, elképzeltelek téged. Amint odafent ülsz, az óriáskerék legmagasabban lévő fülkéjén, a kerék csak áll, sosem mozdul, a lenti világ pedig változik körülötted. A vendégek a parkban folyamatosan váltakoznak, a kisebbek felnőnek, legközelebb pedig már a saját gyerekeikkel térnek ide vissza, te pedig csak ülsz odafent, békésen iszogatod a teád, miközben minden más lesz, kivéve téged. Mindenkinek megy tovább az élete, a tiéd viszont, akárcsak a kerék, egyhelyben áll. Tényleg ezt akarod csinálni?

 Az idegen hangja lágy mézként csorgott az agyába, a szavai azonban tőrként hasítottak sebzett szívébe, feltépték a hegeket, amelyeket már rég semmisnek nyilvánított. Könnyek csordultak ki a szeméből, elmosva a sminkjét, a keze ökölbe szorult. Dühösen emelte fel a megafont, és már szólt volna bele valami sértőt, ami elrejtheti, mekkora hatással voltak rá a szavak, de csak a levegőt kapkodva zokogott, és szipogott. A megafon kiesett a kezéből, hangos csörömpöléssel érve földet mellette. 

 Közeledő léptek hallatszottak, egy csizma hangjai talán, ahogy az idegen férfi felsétált az emelvényre, és egyenesen az ő fülkéje felé tartott. A szíve kihagyott egy ütemet, aztán az ajtó hirtelen kinyílt, az ismeretlen pedig rávetette magát, csuklóit két oldal a feje mellé szorította. Felszisszent, ajkai remegtek, ahogy a másik arcára nézett. A sötétebb szőke tincsek kócosan hullottak füstösen sminkelt, mogyoróbarna szemébe, orra ívelt volt, ajkai teltek, vonásai lágyak, mégis markánsnak tűntek. Elakadt a lélegzete, ahogy a csillogó tekintet az övét kereste. 

 Az idegen hümmögve törölte le hüvelykujjával az egyik futó könnycseppet az arcáról, pontosan a festett csepp közepéről. A keze meleg volt. Legszívesebben rászólt volna, hogy ne vegye el onnan, azonban minden, amit csak tudott, egy halk nyöszörgés volt csupán. 

 – Yo-ka vagyok – mosolygott rá a férfi. – Erőművész egy vándorcirkuszban. Remélem, nem szorítalak túl erősen – lazított a fogásán –, de tegnap óta szeretnélek közelebbről is megnézni magamnak. Azt mondták a városban, hogy kísértet lakik itt, azonban te igencsak valósnak tűnsz. Meg ártalmatlannak, de ezt ne vedd sértésnek. 

 Alig érzékelte a szavakat, sokkal inkább lefoglalta Yo-ka kellemes hangszíne. A lakókocsiban lévő szürke pulóverére emlékeztette lágyságával és különös melegségével. Mintha nem a latexruhát, hanem azt viselte volna, nemcsak a felsőtestén, hanem egészen a lábujja hegyétől a feje búbjáig. 

 – Aki – nyögte ki a saját nevét hosszas bambulás után, arcára pír szökött, amint Yo-ka mosolya kiszélesedett. Hirtelen állt fel, aztán kilépett a fülkéből, kezét Aki felé nyújtotta, hogy felsegítse. A bohóc tenyere nyirkos volt, ahogy Yo-ka bőréhez ért. 

 – Ó – mérte végig Yo-ka vigyorogva, miután kisegítette a fülkéből –, alacsonyabb vagy, mint emlékeztem. Az ott fémdrót a csípődnél, ugye? – pillantott Aki ruhájának alsó részére, mire a férfi bólintott, de nem szólalt meg. Az erőművész tovább folytatta a mondókáját, úgy tűnt, szeretne vele beszélgetni. Idejét sem tudta, mikor volt utoljára ilyen társasága az elmúlt két évben. Talán sosem.

 – Tudnál mesélni egy kicsit magadról? – indítványozta Yo-ka, fejével a park többi része felé intett. – Közben sétálhatnánk is, ha nem bánod. Úgy talán könnyebb. 

 Aki bólintott, és megindult a hullámvasút felé. Egy darabig kereste a szavakat, aztán végül kissé reszelősen, de megszólalt. 

 – Két éve lakom itt egyedül. Előtte a park… virágzott. Rengeteg ember járt hozzánk hétköznapokon és hétvégeken is. Bohócként dolgoztam, a gyerekek egyik kedvence voltam, főleg a kisfiúké, aki pedig a kislányok példaképe volt, az a húgom. Kötéltáncosként élt, a lakókocsija az enyém mellett volt. 

 Megállt a hullámvasút mellett. Innen már látta a saját kocsiját, az ajkai megremegtek. Nehezen beszélt Annáról, mindennél nehezebben. 

 – Aztán tudod, a kötelek nem tartanak ki örökké, ő pedig mindenféle segédeszköz, háló nélkül sétált a föld felett. Lezuhant, a parkot pedig bezárták – suttogta, szemét szúrni kezdték a könnyek, ám próbálta visszatartani őket. Nem sikerült. Érezte, amint Yo-ka közelebb lép hozzá, az erőművész testéből áradó hő mintha megpiszkálta volna parázsként pislákoló lelkét. Utált sírni. Utált a húga miatt sírni. 

 – Sajnálom – suttogta Yo-ka, ujjai megcirógatták Akit a gerince mentén. A férfi megborzongott, de nem lépett távolabb, hanem lakókocsija felé meredt. Hűvös szellő suhant végig a parkon, ő pedig hirtelen fázni kezdett. Bár a kocsiban nem volt fűtés, ellenben mindig rengeteg takaró állt a szolgálatára. Hirtelen visszavágyott közéjük, olyan elemi erő húzta őt arrafelé, mint még soha. Egy szót sem szólt a másik férfihoz, egyszerűen csak megindult a lakókocsi felé. Az erőművész követte őt. 

 – Itt lakom – szólalt meg egyszer csak Aki, még önmagát is meglepve, amikor megállt a kis fémlépcső előtt. Kíváncsian fordult hátra, hogy láthassa Yo-ka reakcióját. A férfi hitetlenkedve mérte végig a kissé kopottas járművet, arcán vegyes érzelmek tükröződtek. Elképzelni sem tudta, hogyan képes valaki ebben úgy élni, hogy láthatólag nincs pénze fűtésre. Ő is ugyanilyenben lakott, ez tény, de ahogy elnézte, százszor különb körülmények között. Nem is gondolta volna, két lakókocsi között lehetséges e ekkora különbség. 

 – Mégis mit csinálsz télen? – tette fel a kérdést. Aki vállat vont. Igazából, evidensnek találta a rengeteg takaróját, mégsem lepődött meg. Úgy gondolta, a férfi rengeteg dologra lehetett kíváncsi, ezért kissé furcsának ható mozdulattal gesztikulált a bejárat felé. 

 – Bemehetünk, ha szeretnéd – kerülte el a választ. – Ott mindenre megpróbálok értelmesen felelni, ha tudok – motyogta, és meg sem várva Yo-ka reakcióját, fellépkedett azon a pár lépcsőfokon, majd belökte az ajtót. A férfi követte őt. 

 Akinak fogalma sem volt, mégis mit kezdhetne újdonsült vendégével, ezért inkább a komódon lévő gyertyához lépett, és meggyújtotta azt, hogy fény árassza el az apró helyiséget. A két évvel ezelőtti baleset óta senki sem járt nála, kivéve talán azt a kóbor macskát, akit tavaly télen vett magához. Az állat egyedül kóborolt a park bejárata előtt, étlen szomjan, Aki pedig megosztotta vele, amije volt, egyszóval mindent. A kicsiny kocsit, az ételt meg az italt is. Fájt neki, amikor tavasszal a macska kisétált a park bejáratán. Nem sokkal később a városban elcsípett egy beszélgetésfoszlányt egy kislány és az anyukája között. A télen elszökött, ám nemrég megkerült cicájukról volt szó. Aki szívét megmelengette a boldogság, amiért végül látszólag jó helye lett az ő kis barátjának. 

 Az ágyra ült, és egy darabig nézte Yo-kát, amint a férfi megszemléli a lakókocsi szűkös belső terét. Hirtelen zavarba ejtőnek érezte, hogy ő ül, míg a másik áll, ezért odébb csúszott a paplanon, és megpaskolta a mellette lévő anyagot. Az erőművész vette a jelet, egyből helyet foglalt. Akit megcsapta a testéből áradó hő, szemei a férfi fedetlen bicepszére kalandoztak, aztán gyorsan elfordította a tekintetét, amikor Yo-ka felé fordult. 

 – Szóval… Hogyan szerzel kaját?

 Aki nyelt egyet, és igyekezett nem a férfi szemeibe nézni, ahogy válaszolt. Valamiért zavarba hozta a közelsége, a nyugalom, a vidámság, amelyet sugárzott. 

  – Van még némi pénzem a vidámparkos időkből – bökött a persely felé. – Bár már nincs sok, de felveszek valami olyan göncöt, amiben elvegyülök a többi ember között. Tudod, egyszerűen csak nem akarom, hogy megismerjenek, és sajnáljanak Anna miatt – túrt bele a hajába, ügyet sem vetve a félrecsúszó mű hajakra. – Azt hiszik elköltöztem. Néha lemegyek venni valami keveset, de ennyi. 

 Bár nem akart többet mondani most erről, ha szeretett volna, se ment volna neki, Yo-ka ugyanis egy finom mozdulattal megsimította a combját. Hiába akarta ezzel a támogatását kifejezni, Aki gerince mentén szikrák pattogtak végig. 

 – Az a persely nem fog kitartani örökké – jegyezte meg Yo-ka a legnagyobb problémát, amellyel a bohóc jelenleg is küszködött. – Eldöntötted, mi lesz utána? 

 Aki megrázta a fejét, ennek ellenére még is válaszolt. 

 – Éhen halok, azt hiszem – erőltetett az arcára egy halovány, ám keserű mosolyt, ellenben az erőművész vonásai egy szemvillanás alatt keményedtek meg. 

 – Badarság – motyogta, majd tekintetét összeakasztotta Akiéval. Egy szemvillanás alatt történt az egész, egyikük sem tudta felidézni, pontosan mikor hajolt rá Yo-ka a másik férfi ajkaira, és csókolta meg őt, lágyan, mégis határozottan. Az erőművész ajkai puhák voltak, a nyelve édes, Aki pedig ráébredt, hogy talán érdemes lenne egy kicsit tovább élni.