Prológus a jelenből

  2019.08.10. 18:12

Az utcai lámpák gyér fénye a mozi ősrégi lámpáival karöltve borította halvány, sárga burokba a két álldogáló alakot. Nem voltak mindennapi külsejű, átlagos emberek. Egyikük frizurája vörösben pompázott, és tökéletes copf, makulátlan frufru társult hozzá. Sminkje is hibátlanra, nőies arcvonásokat lágyan hangsúlyozóra sikeredett. Bár, ő maga nem volt nő. Ez látszott állának erős vonalából.  

 

A másik férfi tincsei narancsszínben, enyhén kócosan keretezték kemény felépítésű arcát. Vékony ajkait görcsösen összepréselve meredt a másik fényesen csillogó, barna íriszeibe. Fogalma sem volt, mégis hogyan kezdje, anélkül, hogy minden eddig felépített apróságot romba döntene. Szavak. Az emberek mindig is velük alakítottak ki kapcsolatokat. 

 

– Koudai… Figyelj. Szeretlek. 

 

A vörös hajú szemei elkerekedtek, ajkai elnyíltak, felfedve kusza fogsorát. Leblokkolt. Nem tudta, miféle módon értelmezze ezeket a szavakat. Szépek voltak, az egyszer biztos, ám eléggé váratlanok. A fejében csak lassan állt össze a kép, agya zavarodottan pakolta össze a kirakós darabkáit, de a száján rögvest kicsúsztak a bolond hangok.

 

– Ez most, hogy jön ide? – suttogta, mire a másik vonásai megkeményedtek és ridegen kezdte pásztázni őt. 

 

– Ez most, hogy jön ide? – ismételte a férfi érzelemmentes hangon, majd kissé ingerültebben folytatta. – Szerinted az elmúlt két hónapban mit csináltunk minden péntek este? Gondolom, randiztunk! Elhívtalak moziba, igent mondtál, utána étterembe, igent mondtál, és így tovább… Mikor a film alatt átkaroltam a vállad, mit jelentett? Mikor kaja után egészen az ajtódig kísértelek, szerinted mégis mi a francot jelentett? Tudod mit? Maradjunk barátok, nem is értem, minek szerettem beléd! – fújtatott, azzal sarkon fordult és dühösen elviharzott.

 

Koudai könnyei megállíthatatlanul csorogtak végig az arcán, ahogy távozó barátját figyelte. Barátok? Most már azok sem… Pedig, ha rájött volna, mit is jelentenek valójában egymásnak, akkor talán többek is lehettek volna. Nem felelt volna ekkora hülyeséggel a vallomásra, hanem egy csókkal vitte volna tovább kettejük közös történetét. Fájt. A mellkasa szinte beszakadt, a tüdeje pedig pokolian égett. 

 

– Tomoya! – próbálta kiáltani, de hangja rekedt és idegen volt számára. A nyomás végül a földre küldte, a lámpák továbbra is gyéren világították meg kis alakját. Ahogy ott térdelt a koszban, könnyei teljesen elhomályosították a látását. 

 

Percekig stagnálhatott ebben a borzasztó világban, amely csak belőle, továbbá fájdalmából táplálkozott, mikor egy meleg kéz csúszott átfagyott vállaira. Bár nyár volt, ujjatlant felvenni mégsem tartozhatott a legjobb döntései közé. Igen, bár arcra rendkívül nőiesnek tűnt, egy ilyen típusú póló könnyen rácáfolhatott erre. 

 

Végül lassan felnézett, és egy aggódó, ám ismerős szempárral találta szembe magát, melybe néhány kósza rózsaszín tincs lógott. Koichi. Egy régi jó barát, akire mindig is számíthatott a nehéz időkben. És még valaki, aki háta mögött állva próbálta talpra segíteni, bár az arcát nem láthatta, azért volt egy tippje… Ami hamarosan be is jött, ugyanis Tsuzuku jellegzetes vonásait senkiével sem tudta összekeverni. 

 

– Hé, D, mi a baj? Úgy nézel ki, mint akinek összetörték a szívét. – Koichi telibe talált. Bár Tomoyával inkább kölcsönösen tették ezt, mégis úgy érezte, hogy neki is fáj a másik relatíve, elvesztése. Bólintott. Ekkor Koichi Tsuzukuhoz fordult. Vajon randin voltak? A páros előszeretettel tett késő esti sétákat a város kissé néptelenebb részein. A rózsaszín hajú férfi mindig is szerette azokat a randevúkat, amikor kötöttségek nélkül foghatta párja kezét. Sajnos csak így tudták megoldani. A hírnév átka, ahogy mondani szokták… Meg persze az előítéleteké is.

 

– Nem bánod, ha haza kísérünk? Bocsáss meg, de elég szörnyen festesz, és rosszul leszek a gondolattól, hogy így töltsd el az éjszakát – simogatta meg Koudai vállát Koichi, miközben csupán egy pillantással megszerezte Tsuzuku beleegyezését is. 

 

– Koichi, ez igazán kedves tőled, de megleszek egyedül. Nem akarom elrontani az estéteket – motyogta a vörös, és a végén egy kedvesnek is elmondható mosolyt is megeresztett. Úgy érezte, valahogy elvánszorog hazáig, úgyis csak pár utca, otthon meg majd pizsamában megnéz valami romantikus vígjátékot, amin szétbőgi a fejét. Csak az volt az aprócska kis porszem az imént megalkotott terv gépezetében, hogy Koichival túl jól ismerték egymást. 

 

– Ugyan már, Koudai, ne csinálj ebből problémát, csak felmegyünk hozzád és ott leszünk veled, amíg el nem alszol. Ja, meg távol tartunk a tévédtől. – A rózsaszín hajú férfi biztatóan ragadta meg a karját, és kezdte el rángatni a háza felé, míg Tsuzuku kissé lemaradva tőlük, rágyújtott egy szál cigarettára. Ó, hogy Koudai mennyire szerette volna követni a példáját, de valahogy most nem volt meg benne a nikotin iránti sóvárgás érzete. Helyette a gondolatait Tomoya alakja töltötte be. Most, hogy jobban belegondolt, és felidézte a férfi közösségi médiára kitett képeit, rá kellett jönnie, a másik mindegyiken fényárban fürdött, mint akit valami örökké pozitív burok vesz körbe. Akárhányszor csak rájuk pillantott, érzések öntötték el, amelyeket a barátság és a régi ismeretség számlájára írt. Biztonság, nyugalom, boldogság. Vajon, ha ma este is töltene fel fotót, azok is ezeket tükröznék?

 

– Megérkeztünk – zökkentette ki Koichi lágy hangja gondolatainak sorából, majd néhány másodperc kínos csend után nekiállt megkeresni a kulcsait, és beengedte magukat az épületbe. Megpróbálta magára önteni a boldog vendéglátó szerepét, így mutatta a még kevésbé járatos Tsuzukunak, merre találja a papucsokat, illetve hova tegye a cipőjét. Végül a hálószobájában kötöttek ki, ahol Koudai zavartan üldögélt az ágyán, miközben a rózsaszín hajú a ruhásszekrényében kutatott valami pizsamának valóért magának és barátjának. Eldöntötték, hogy itt alszanak vele, és a vörös nem tudta őket lebeszélni róla, így végül csak hagyta, hadd sodorják őt az események. 

 

– Kou, öltözz csak át, én még itt elleszek egy darabig! Tsuzuku, igazán segíthetnél! – mondta Koichi, mire utóbbi hatalmas sóhajjal feltápászkodott a földről és párja mellé lépve kezdett válogatni a nagyobb méretű pulóverek között. Valahogy úgy érezte, neki akár a térde fölé is érhetnének, de Koichi már más tészta volt, és a köztük lévő öt-hat centi igencsak sokat számított ebben az esetben. 

 

Koudai a fürdőbe vitte magával egyik bokszerét, továbbá a bandától ki tudja hányadik születésnapjára kapott batikolt, vékony pólót, amely a többiek egyöntetű véleménye szerint tökéletesen kiemelte a vállai ívét, lévén, hogy akármiképp igazgatta az anyagot, az egyik oldalon mindig a felkarja felső részéig csúszott. Ezért is hagyta meg alvós pólónak. 

 

Amikor visszaért a hálóba, a kettős már átöltözve várta őt az ágya szélén üldögélve, mindketten egy-egy nem túl vastag anyagú melegítőben és alsónadrágban, Tsuzuku pedig épp a Koichi fejének két oldalán lebegő fekete és rózsaszín tincsek fonott copfba társuló egyvelegét bogozta ki. Érintései külső szemmel nézve lágynak, törődőnek tetszettek. Ha Tomoya csinálná ezt vele… 

 

Koudai nem bírta tovább, ajkai ismét megremegtek, ahogy előtört belőle a sírás, Koichi pedig rögvest felpattant és átölelte rázkódó testét. A francba, nem kéne holmi bőgéssel elrontania ezt a szép pillanatot, túl kéne lépnie ezen az estén és elfelejtenie, még a holnapi szabadnapján is lesz ideje kiverni a fejéből ezt a mai randit, még talán az előzőket is. 

Aztán már alig érzékelt valamit a külvilágból. Talán Koichiék az ágyába fektették. Talán mellé bújtak. Talán Tsuzuku átnyúlt felette és megfogta a rózsaszín hajú kezét. Talán még egy csókot is adott rá, mielőtt elengedte volna. Sötétség. Az éjjeli szekrényen lévő lámpákat lekapcsolták, őt pedig reggelig elragadta az álmok keserédes világa. 

 

Tsuzuku ajkait összeszorítva bámulta a sötétítőfüggöny két oldalán kirajzolódó fénysávokat, amikor hallotta, ahogy telefonja megrezzen a feje mellett. Nem akarta felébreszteni a két férfit, így óvatosan kitapogatta a tarkójánál lévő készüléket és megnyitotta az sms-t.

 

Kéne egy kis segítség az új dalban a te részednél. Át tudnál jönni? xxx, MiA

 

Érezte magán valakinek a tekintetét. Óvatosan felpillantott a készülékből és Koichi kérdő szempárjával találta szembe magát. 

 

– MiA – tátogta, mire barátja mosolyogva visszatátogott egy „Menjél!”-t. Legnagyobb meglepődésére Koudai sem akkor nem ébredt fel, amikor felkelt az ágyból, sem akkor, amikor felöltözött és kisétált a házból. Tényleg nagyon megviselhette az előző este, akármi is történt vele.

 

Koichi eközben úgy döntött, hogy ő is felkel és csinál valami reggelit maguknak. Már jól kiismerte magát a konyhában, egy régi bulinak és néhány esti popcornos házimozinak köszönhetően, így nekiállt összeütni néhány onigirit. 

 

Épp az algát szeletelte, amikor egy sápadt, sírástól kissé puffadt arcú Koudai állt meg a konyha küszöbén és elmotyogott neki egy halk köszönést. 

 

– Most már igazán elárulhatnád, mi történt! Tegnap nem akartunk ezzel terhelni, de talán könnyebb lenne, ha beszélnél róla! – javasolta Koichi, miközben előszedte a tányérokat, majd nekiállt kávét főzni. 

 

Koudai hatalmas, szaggatott sóhaj kíséretében ült le az étkezőasztal melletti székek egyikére. Igen, a másiknak igaza lehet, talán még tanácsot is tud adni ebben az igencsak félresikerült szituációban, így aztán lassan belekezdett. Elmondott mindent, kezdve az első „randitól”, egészen az utolsóig, amikor is Tomoya szerelmet vallott neki, ő meg csak azt a buta és udvariatlan kérdést tudta kinyögni. 

 

Mesélés közben persze többször eleredtek a könnyei, rengetegszer megállt, Koichi viszont végig biztatóan mosolygott rá, és adogatta neki a zsebkendőket, amelyekből a végén csinos kis halom gyűlt össze az étkezőasztal sarkában. 

 

– Hé – simított végig a vörös hajú vállán, miközben letette elé a kávét –, reggelizzünk! 

 

Koudai keserű mosollyal bólintott. Ezek szerint már reménytelen a helyzet? A kapcsolata Tomoyával végleg elúszott? Nincs visszaút, valami csoda, amelynek folytán bocsánatot kérhetne a másiktól és viszonozhatná érzéseit? – ezek a gondolatok fordultak meg a fejében, ahogy nekilátott az onigiriknek Koichi társaságában. 

 

– Amúgy – kezdte Koichi –, meséltem már, hogyan kezdtünk el járni Tsuzukuval? 

 

Koudai megrázta a fejét. A másiktól szokatlan volt az, hogy ilyen hirtelen nagy mesélésekbe bonyolódjon bele, éppen ezért kíváncsian várta, mi fog történni. Vajon miért hozakodott fel a témával? Talán… Nem, nem, ez őrültség, de mégis… Ha hasonló helyzeten mentek volna keresztül, mint most ő és Tomoya, akkor ez a tanácsadás különös módja lehet? 

 

– Egy felső-középben tanultunk, párhuzamos osztályban…