Első fejezet a múltból

  2019.08.10. 18:13

Koichi kíváncsian várta, hogy vajon miért hívatta oda magához őt az osztályfőnöke. Zakuro-senseijel sosem volt egymással problémájuk, ugyanis a nő tárgyát, az irodalmat nála jobban az osztályban szinte senki sem értette. Ha valamit szeretett volna tőle, akkor diszkréten félrevonta. Ez általában a matekjegyeivel kapcsolatban történt meg. 

 

– Állok rendelkezésére, sensei – állt meg a tanáriban a nő asztala előtt. Amaz megigazította egyenesre vasalt sötétbarna tincseit, majd felpillantott az előtte álló fiúra, ajkain lágy mosoly jelent meg. 

 

– Szeretném, ha elmennél a 2-B-be és megkeresnéd Meiji Tsuzukut. Add át neki, hogy jövő héten javító tesztet kell írnia irodalomból. Ezen a héten már nincs vele órám, és különben is, ő az egyetlen, akinek nem sikerült átmennie elsőre. Megtennéd?

 

Koichi egy pillanatig habozott. Meiji Tsuzuku… Tavaly még eggyel felette járt, aztán lebukott. Megértette Zakuro-sensei aggodalmát. Ha Tsuzuku elbukik a javítón, akkor kicsapják az iskolából. A tanárnő pedig minden diáknak, még ha nem is az osztályába járt a szívén viselte a sorsát. 

 

– Rendben, azonnal indulok – eresztett meg egy mosolyt, miközben mélyen meghajolt. A 2-B számára szinte teljesen idegen terep volt, egyetlen embert ismert csak onnan, Natsukit, mivel a srác osztálytársa volt alsó-középben. Haja mogyorószín és kócos, szemei csillogtak az állandó vidámságtól, amely körül vette őt. Na, de nem is tudott mire panaszkodni. Csinos barátnője és jó fej haverjai zsongtak körülötte a nap huszonnégy órájában.

 

Ahogy megállt a terem ajtajában, Koichit senki sem vette észre, kivéve persze Natsukit, aki intett egyet az épp vele beszélgető barátainak, és vendégükhöz lépett, karját hanyagul átvetve annak vállán. Koichi összerezzent. Még mindig nem szokta meg az emberek ilyen mértékben való közeledését, de igyekezett elfogadni Natsuki stílusát, még ha merőben különbözött is az övétől.

 

– Szevasz haver, mit szeretnél? – vigyorgott rá a fiú, mire Koichi bizonytalanul visszamosolygott és viszonylag diszkréten érdeklődött arról, hogy mégis melyik fiú az a Meiji Tsuzuku, továbbá annak az információnak is örült volna, ha Natsuki elárulja neki, melyik padban ül. 

 

– Ő az ott, hátulról a második padsorban, jobbról a harmadik – felelte végül a közvetlen srác, majd miközben igyekezett levonni a konklúziót Koichi feltűnésmentes stílusából, a Tsuzuku padja előtt megálló fiúra kiáltott.

 

– Randira akarod hívni, vagy mi van? – röhögött, mire Koichi rögvest elvörösödött és megrázta a fejét. Tsuzuku viszont végre felfigyelt az előtte ácsorgó alakra és a szemébe fésült hollófekete tincsek alól ridegen mérte végig. 

 

– Jól állna neked a rózsaszín haj – bökte ki végül rezzenéstelen arccal, aztán tovább firkálgatott a füzetébe, Koichi pedig még jobban zavarba jött. Ez azonban nem állíthatta meg őt a feladat végrehajtásában, amelyet a sensei bízott rá, így lassan megköszörülte a torkát, hogy újra magára hívja a fiú figyelmét.

 

– Zakuro-sensei küldött – kezdte, de Tsuzuku félbe szakította.

 

– Megint megbuktam, igaz? – kérdezte, egy pillanatra sem emelve fel a tekintetét a firkáiról. Koichi beharapta az ajkait és igenlően hümmögött egyet. Tsuzuku felhorkantott.

 

– Jövő héten íratja meg veled a javító tesztet – tette hozzá végül. Mindent elmondott, most már mehetne is, de nem igazán tudta kitalálni, hogyan köszönjön el a másiktól. Most találkoztak először. Talán egy sok sikert és szia? Nem, az túl közvetlen, vagy esetleg…

 

– Te ilyen kiskedvenc vagy nem? Aki színjeles nála és hibátlanra írja a teszteket, ugye? – Tsuzuku hangja zökkentette ki őt a gondolatmenetből, és döbbenten bámult bele a sötét szempárba. Mégis honnan tudta ezt a fiú? Sem a sensei, sem az osztálytársai nem szokták ezzel traktálni a többi tanulót.

 

Tsuzuku észrevette a zavart a szemében és halványan elmosolyodott.

 

–  Tavaly is így volt. A sensei ideküldte hozzám az osztályom legjobb irodalmasát, hogy rávegyen a javítóra való készülésre. De nem hat meg vele. Képtelen vagyok ugyanúgy vélekedni a metaforákról meg ilyenekről, mint ti – összegezte, Koichi pedig olyat tett, ami teljesen ellentmondott minden addigi tervének. 

 

– Nem jársz klubba, ugye? Akkor suli után gyere a tetőre és segítek felkészülni. Nem kell a mi véleményünket írnod. Elég, ha máshogy közelíted meg, ebben pedig tudnék talán néhány tanácsot adni – vakarta meg a tarkóját, közben pedig átkozta azt a fene nagy száját. Mégis, hogy a csudába juthatott ilyen az eszébe? 

 

– Oké – egyezett bele Tsuzuku, majd pontosan becsengőkor kisétált a teremből, otthagyva az asztalánál a döbbent Koichit, akit Natsuki vett szárnyai alá, azzal, hogy ismét átkarolta.

 

– Összejön a randi? – kuncogott, Koichi pedig megrázta a fejét, és óvatosan leszedte magáról haverját, hogy távozhasson a saját termébe. Apropó, Tsuzuku mégis hová a fenébe mehetett pontban becsengetéskor? 

 

Tanítás után csak nagyon kevesen szoktak a tetőn lenni. A földrajz klub járt fel néha megfigyeléseket végezni, minden évszakban hármat vagy négyet. Az osztálybéli barátai közül Jun volt lelkes tagja ennek a körnek, és rendszeresen beszámolt tevékenységeikről két klubnélküli haverjának. Szerény klikkjük harmadik tagja, Hiroki egy fokkal jobban lelkesedett ezekért, mint Koichi, de tény, hogy egyikük sem bírta tíz percnél tovább hallgatni Jun ömlengését. 

 

– Nagyon elgondolkoztál – hallotta meg ekkor Tsuzuku hangját a füle mellől. Mégis mikor osont a pad mögé? Vagy tényleg ennyire lekötötték őt a gondolatai? Akárhogyan történt, a fiú itt van, kezdheti is a magyarázást, mihelyst a szíve visszaáll az eredeti ritmusába. Nem tett jót neki ez a hirtelen ijedtség, az egyszer biztos. 

 

Tsuzuku lazán leült mellé, állát pedig megtámasztotta a tenyerén és felvont szemöldökkel kezdte fürkészni a fiút. Kissé széles orr, melyen feketekeretes szemüveg ült, vékonyka ajkak, és enyhén hullámos, fekete, vállig érő haj. Helyes? Inkább szép… Igen, ez volt a megfelelő szó. Csak egy valami tehette volna még tökéletesebbé. 

 

– Jól állna neked a rózsaszín haj – ismételte meg a tanteremben mondott szavakat, miközben ujjaival lágyan megérintette Koichi tincseit. 

 

– Aha – motyogta a fiú, majd finoman arrébb tessékelte Tsuzuku kezét az arca elől. Nem értette, mégis miért mondta ezt neki a másik. Az iskola szabályzata elég szigorú volt a hajfestés terén, éppen ezért furcsának találta ezt a burkolt ösztönzést. – Szóval, akkor az irodalom – erőltetett magára egy halvány mosolyt. 

 

– És itt a páros rímekről beszélsz, elmagyarázod, a fogalmát, majd példákat írsz rá a versből – fejezte be végül Koichi egy óra elteltével, és diadalmas tekintettel pillantott a mellette ülőre. Egészen kimelegedett magyarázástól, viszont, ha évfolyamtársa a tartalmi elemzés helyett a nyelvtani részekről kezd el beszélni, akkor éppen csak, de át fogják engedni. – Érted? – tette hozzá a biztonság kedvéért, és a másik bólintása némiképp elégedettséggel töltötte el. 

 

– Merre laksz? – kérdezte hirtelen Tsuzuku, mire Koichi döbbenten árulta el az utca nevét. – Remek, én is arrafelé, két sarokkal arrébb, azt hiszem. – Felpattant, kisimította térdénél az egyenruháját, majd vállára vette a táskáját. – Mehetünk?

 

Koichitól csak egy erőtlen biccentésre tellett, aztán ő is összeszedte a holmiját és a lépcsőhöz sétáltak. Még senki sem kísérte őt haza a barátai közül. Hirokival ugyanazon a környéken laktak, de mégis mindig külön mentek, mivel a másik fiú még nála is jobban szeretett elmerülni a gondolataiban.

 

– Mire fel ez a nagy barátkozás? – kérdezett végül rá, mikor kiléptek az iskola kapuján. Tsuzuku nem tűnt annak az embernek, aki önként és dalolva szocializálódna másokkal. Úgy látszott, minden szünetet néma csendben, egyedül rajzolgatva tölt. 

 

– A-a. – A fiú ajkait lebiggyesztve lóbálta meg csontos, sápadt mutatóujját Koichi orra előtt. – Ezt inkább nekem kéne tőled megkérdeznem. Te ajánlottad fel, hogy segítesz felkészülni.

 

Talált, süllyedt. Végül is, Koichi kezdeményezte az egészet, így hiába próbálná a felelősség nagyját a másikra kenni. Amit főzött, azt bizony meg kell ennie, mind az utolsó morzsáig, és ha ez azzal járt, hogy Tsuzuku hazakísérte, akkor el kellett fogadnia a dolgot. Legközelebb háromszor, nem, tízszer, vagy minimum százszor fogja átgondolni a mondatait, mielőtt kinyögné őket, az egyszer holtbiztos.

 

– Miket szeretsz rajzolni? – kérdezett rá végül arra, ami nemrég ütött szöget a fejébe. Különben is, kínosnak érezte az amúgy imádattal övezett néma csöndet. 

 

– Tárgyakat. Embereket. Mintákat. – Tsuzuku minden egyes szó közé beékelt néhány rövidebb, alig pár másodpercig tartó szünetet. Mintha az összes elem külön történettel, hosszú magyarázattal operálna. Koichi csodálta ezt a hihetetlenül precíz beszédstílust. A fenébe a senseijel, ha ismét megbuktatja ezt a srácot! Aki élőszóban képes ilyen eszközöket alkalmazni, annak minimum a katedrán a helye. Vagy a könyvesboltokban, mint szerző. 

 

– Már eldöntötted, mit fogsz csinálni az érettségi után? – Próbálta folytatni a társalgást, a lehető legkevésbé idiótább módon. A százszor átgondolás eddig egészen jól működött, beszélgetésük egyre barátságosabb hangulatot vett fel. 

 

Tsuzuku kíváncsian pillantott a másikra, ajkai bizonytalan mosolyra húzódtak, tekintete azonban enyhe idegességről árulkodott. Talán Koichinak akaratlanul is sikerült kényes terepre tévednie. 

 

– Fodrász. Azt hiszem – felelte, majd ahogy befordultak az egyik utcasarkon félrepillantott. – És te? 

 

Koichi habozott. Nem mintha lett volna bármi terve, sőt, mélyen legbelül abban reménykedett, hogy évfolyamtársának sincs, létrehozva ezzel egy közös pontot. 

 

– Igazából, nem tudom – árulta el, miközben ő is félrefordította a tekintetét. Innentől kezdve néma csendben lépkedtek tovább, néha-néha egymásra pillantva, ám amikor szemeik összeakadtak, rémülten kapták arrébb a fejüket. Koichi nem értette ezt a szégyenlős reakciót kettejük részéről, de képtelen volt az idősebb szemébe nézni. Úgy érezte, Tsuzukuból árad valami különös energia, ami vonzotta őt, azonban úgy érezte, ha túl közel merészkedik hozzá, még megégetheti magát. 

 

A háza előtt eszmélt fel, hogy a fiú egészen hazáig kísérte őt. Tétován állt meg a kapu előtt, mire a másik is lassított a léptein, majd lecövekelt mellette. 

 

– Akkor… Szia – bökte ki végül Koichi, és előhalászta a zsebéből a kulcsát. Rekordgyorsasággal csúsztatta be a kulcslyukba. Már lépett volna be, amikor érezte, amint néhány hűvös ujj a csuklójára fonódik. Zavartan pillantott Tsuzuku szemébe.

 

– Köszönöm a segítséget! – mosolygott a fiúra, majd folytatta. – És szerintem gondold meg azt a rózsaszín hajat. Csodásan állna, higgy nekem! – mondta, azzal sarkon fordult, és távozott anélkül, hogy Koichi bármi épkézlábat is kinyöghetett volna. 

 

Végül nyelt egyet, majd elsétált a házig, ahol ismét babrált a kulcsával. Az ismerős fehér falak most valahogy nem tudták lecsillapítani a lelkében lévő apróbb vihart. Fogalma sem volt, mégis miért kalapál a szíve úgy, mintha a maratoni futásról érkezett volna. 

 

– Megérkeztem! – kiáltotta, mire felcsendült a konyhából nővérének vidáman csilingelő hangja. 

 

– Későn jöttél, öcsi! Merre jártál? – érdeklődött a lány. Koichi feszengve lépett oda az étkezőasztal mellé, fejét lehajtotta. Az nemrég tett fogadalom ellenére a szavak most hirtelen, fegyelmezetlen stílusban csúsztak ki a száján. 

 

– Szerinted jól állna nekem a rózsaszín haj?