Negyedik fejezet a múltból

  2019.08.10. 18:15

Koichi feszengve sétált Tsuzuku mellett, kezeit egyennadrágjának zsebeibe süllyesztette. Fogalma sem volt, mégis mihez kezdjen, amikor egy rövid köszönés után a fiú hozzá csapódott. Bár nem talált kivetnivalót a társaságában, azért rendesen meglepődött. Persze, Tsuzukut sosem látta nagyon más diákokkal beszélgetni, mióta megbukott. Előtte azért néhány volt osztálytársával lézengett a folyosókon. Most viszonylag érthetőnek tűnt, miért kereste ennyire Koichi társaságát. Már persze, ha a Natsuki által megtudott titkot figyelmen kívül hagyjuk. 

 

– Hazafelé, igaz? – mosolygott Tsuzuku, ahogy tovább lépdeltek. Koichi rémülten bámulta a járdát, alig hallotta a kérdést szívének dobogásától. Nem tudta, mégis miért került ismét infarktus közeli állapotba. Pedig csak beszélgetni próbáltak.

 

– Igen – suttogta, miközben izzadni kezdő tenyereit kihúzta a zsebeiből, és megtörölte őket a nadrágban. Ezek határozottan nem voltak túl jó jelek. De lepattintani meg nem akarta a másikat. Úgy döntött, mielőtt még Hiroki átjönne hozzá, sürgősen beszélni fog Yuival. 

 

– Osztályfőnökivel zártatok, ugye? Mit szólsz a pénteki természettudományos dologhoz? – próbálta tovább fűzni a társalgásukat Tsuzuku, látszólag teljesen normális mederbe terelve, de Koichi nem nyugodott. Pulzáló szíve, nyirkos tenyerei annyira kizökkentették őt, hogy úgy érezte, mintha egy burokban állna, mely elszigeteli őt a külvilágtól. 

 

– Igen, azzal. Érdekesnek tűnik – felelte, tekintetét továbbra is a járdára szegezte. Fohászkodni kezdett, hogy minél hamarabb érjenek el a kapuhoz, ahol aztán villám módjára tervezett a ház falainak védelmébe burkolódzni. 

 

– Hát, nem tudom. Tavaly is oda küldték a másodikosokat. Elég unalmas volt – mosolyodott el Tsuzuku, aztán Koichira pillantott. Már az elejétől fogva feltűnt neki a fiú zavara, de megpróbált nem törődni vele, vagy legalábbis nem túl büszkének tűnni miatta. Pedig titokban élvezte a dolgot. Úgy hitte, talán megtalálta azt, akit keresett, a kérdés csak az, Koichi is így érezhet e. Megkockáztatott volna egy igent. Ahogy elnézte a fiú gyönyörű alakját, döntött. Alig várta a jövő pénteket. 

 

– Ki tudja, talán idén módosítottak rajta – vont vállat Koichi. Mihelyst befordultak az utcájába, szíve még hevesebben kezdett dobogni. Közel érezte már az otthonát, a kaput és Yuit, viszont rettegett attól, hogyha nem lesz elég gyors, újabb intim pillanatnak lesz akaratlanul is a részese. 

 

– Igazad van. Az a pókháló a sas vitrinje mellől már biztos eltűnt – forgatta meg a szemét Tsuzuku, aztán halkan elnevette magát. Nevetése rövid, pattogós volt, kicsivel magasabb fekvésű, mint eredeti beszédhangja. Koichit akarata ellenére is mosolyra fakasztotta. 

 

– Lesz ott sas is? Olyan tipikusnak hangzik – jegyezte meg, egy időre megfeledkezve a benne felépült feszültségről. 

 

– Hidd el, az is. Ajánlom, hogy hozz magaddal fülest, különben bealszol. Tapasztalat – mosolygott vissza Tsuzuku, mire Koichi akaratlanul is újból áthágta a tegnapi, meggondolatlanságról hozott szabályát. 

 

– Milyen zenét hallgatsz? – Egyszerű kérdés, amelyre érezni lehetetett a közelgő, bonyolult választ. Egyszerűen nem lehetett nem tudni, hogy Tsuzuku valami mély, szívből jövő felelettel fog szolgálni erre. Koichi azonban valamiért már megint a határokat feszegette, játszott azzal a bizonyos tűzzel, amely ki tudja, mit perzselhet fel.

 

– Érzelmeset – kezdte a fiú, majd tekintetét a másikénak szegezte, és nem eresztette, ahogy megálltak. – Ahol a szíved a lábdob ütemére ver, hiába állsz egyhelyben, az agyad végig a dalszövegen pörög, és nem számít a külvilág. A lelked pedig tovaszáguld a gitárokkal, az énekes hangjával, egészen egy másik univerzumig, ahol csak két dolog létezik: te és maga a dal.

 

Koichit annyira magával ragadta a gondolatmenet, hogy csak akkor eszmélt fel, amikor hirtelen véget ért. Teljesen ledöbbent. Hűvös ujjak pihentek az arcélén, egy csontos hüvelyk simított végig a bőrén. Megborzongott. A szíve erőteljesen dörömbölni kezdett, szemei kikerekedtek, ajkai elnyíltak. Egy csók előkészítése, rettegése felerősödött. 

 

– Hétfőn találkozunk – suttogta Tsuzuku, egészen közel hajolva a remegő Koichi szájához, de végül csak mosolyogva visszahúzódott, és elsétált, végig az utcán, mígnem eltűnt a fiú szeme elől. Amaz rögvest beillesztette a kulcsot a zárba, elfordította, majd odarohant az ajtóhoz, ahol szélvészként rontott be a házba. Élete leggyorsabb cipőlevetését végrehajtva, papucsban csúszkálva érkezett Yui elé a konyhába. 

 

– Majdnem megcsókolt – lihegte, aztán keserves zokogásban tört ki. Lerogyott a konyhakőre, kezével pedig folyamatosan törölgette a könnyeit, amelyek csak nem akartak elállni. Nővére csitítgatni kezdte, ahogy felsegítette, aztán mikor a fiú már csak szipogott, felküldte átöltözni. 

 

– Beteszem a sütőbe a húst, aztán megyek utánad, oké? – veregette meg Yui öccse vállát. Koichinak több se kellett, felsétált a szobájába, ahol lassan lehámozta magáról az egyenruhát. Miután felvette otthoni öltözékét, leült az ágyára és körbenézett. A fekete matracon lévő sötétkék takaró kényelmesnek bizonyult, áradt belőle az öblítő édes illata. Az ablakon haloványan szűrődött be a délutáni fény, megvilágítva az anno tejfehér, most már szürkés szőnyeg szálait. 

 

Kopogtattak az ajtón. Yui lépett be. Szomorú mosollyal ült le Koichi mellé, várta, hogy amaz mesélni kezdjen.

 

– Ötre jön Hiroki matekozni – mondta a fiú, jelezve, meddig van idejük beszélgetni. Nővére az íróasztalon lévő kis órára sandított. Még negyven perc. Bólintott egyet, így Koichiból ömleni kezdett a szó. – Olyan furcsa. Mármint, normálisan indítja a társalgást, érted, suli, mint téma, meg ilyenek, aztán egyszer csak megérint és elmegy, mintha mi sem történt volna. Közben a szívem ezerrel ver, mert félek, mikor csap le rám, aztán amikor megteszi, olyan furcsán bizsergető, kínos érzés fog el. Most mit javasolsz? – nézett kétségbeesetten Yui szemeibe. 

 

– Nézz magadba – kezdte óvatosan a lány, miközben átkarolta a fiú vállát, aki védelmet keresve bújt hozzá nővéréhez. – Az a legfontosabb, hogy először tisztázd a dolgot belül. Szerintem pontosan tudod, mit érez. Ha nem vagy képes ezt viszonozni, akkor lassan, de távolodj el tőle. Egy darabig még közeledni fog, aztán elfelejt – tanácsolta, miközben Koichi némán bámult a semmibe. Felfogta a szavakat, azonban félt szembenézni magával, az érzéseivel. 

 

– Köszönöm, Yui! – suttogta, mire nővére bólintott, megveregette a hátát, felállt, majd kiment a szobából. Még visszaszólt az ajtóból. – Majd beengedem Hirokit. 

 

A fiú szomorú mosollyal bólintott, aztán hátradőlt a paplanon. Bár nem volt hideg, hanyagul magára húzta azt, amennyire csak tudta. Gondolkozni kezdett. A pulzusa és a remegés új dolog volt számára, így nem bírta eldönteni, mégis minek a jelei lehetnek. Képes lenne szeretni egy fiút? Lehunyta a szemét. Ha elképzelné…

 

Először is, felidézte évfolyamtársának alakját, aztán próba szerűen maga elé vizionálta, amint a hűvös ujjak az arcát érintik. Tenyerét a mellkasára helyezte. Szíve ismét hevesen dörömbölt, testén végig szaladt a borzongás. Egyből megértette, mit érezhet Tsuzuku iránt, szeméből újra megindult néhány ragacsos könnycsepp. Kopogtak az ajtón. Gyorsan megtörölte az arcát, és a lehető leghihetőbb mosolyával nyitotta ki Hiroki előtt. 

 

Barátja felpillantott a kezében tartott matekfüzetből, aztán mint aki csak elemezi az órai kísérlet eredményét, köszönés helyett csak ennyit mondott:

 

– Sírtál. – Azzal belépett a szobába, becsukta az ajtót, és mélyen Koichi szemeibe nézett. – Elmondod, aztán matekozunk – jelentette ki. 

 

– Ez… Olyasvalami, amit nem könnyű csak úgy elmondani és megbeszélni – próbált hárítani a fiú, de Hiroki csak legyintett. 

 

– Ha tovább nyomja a lelkedet, akkor alig tudsz koncentrálni a matekra, és megbuksz – közölte, mire Koichi óriásit sóhajtott. Megbízott Hirokiban, mégis, újdonsült felfedezését először Yuival szándékozta megosztani. 

 

– Hát, lehet így is megfogok, mert miután elmondom, tuti elmész – röhögte el magát kínjában a fiú, aztán folytatta. Ha gyorsan túlesik rajta, akkor talán vacsorára abbahagyja a bőgést, amiért barátok nélkül maradt. Kizárt, hogy Hiroki ne mondja el Junnak. – Beleszerettem egy srácba – bökte ki, és feszülten figyelni kezdte a másik reakcióját. 

 

  –És? – vonta fel a szemöldökét Hiroki, mintha az imént megtudott információ semmiségnek hatott volna. – Ha azt vártad, hogy felháborodva lelépek, akkor csak annyit mondanék, a bátyámnak sem barátnője van, megtanultam elfogadni ezt. Viszont ugye nem rólam, vagy Junról van szó? – kérdezte, hangjában halovány derültség bujkált, amiért tudta, a válasz úgyis nemleges lesz. Koichi mosolyogva megrázta a fejét, aztán félszegen megölelte Hirokit. Ritkán csináltak ilyet, kerülték a testi kontaktust, de úgy érezte, ezt most meg kellett tennie. 

 

– Köszönöm! – suttogta. Úgy tűnt, sokkal könnyebb lesz feldolgoznia a helyzetet, most, hogy állt mellette valaki, aki elfogadta őt. Persze, ahogy elnézte, Yui sem fogja őt kitagadni. A lány elfogadó és önzetlen típus volt. 

 

– Ugyan, én köszönöm, amiért elmondtad – tolta el magától a fiút Hiroki. – És ki a szerencsés? – Hangja játékosan, kissé kötekedően csengett, tele kíváncsisággal. Annyira szerette volna, ha Koichi hozzáillő srácot talált volna. 

 

– Talán ismered. Aki a 2-B-be bukott le, Meiji Tsuzuku – motyogta zavartan a fiú. Furcsa volt kimondani neki, hogy érzéseket kezdett táplálni különös évfolyamtársa iránt. Remélte, Hiroki nem tartja katasztrofálisnak a választását. 

 

– Hm. Szívesen meghallgatnám, hogyan történtek a dolgok, de akkor nagy valószínűséggel te is buknál egyet – nevetett Hiroki, aztán felcsapta a füzetét, és az íróasztalhoz lépett. Koichi felkínálta neki a széket, majd odavitte az ágya mellett álló zsámolyt, és arra térdelve kezdte figyelni barátja magyarázását. Egyre több, s több dolgot értett meg, nem félt kérdezni, végül pedig, mikor Yui feljött a szobájába, közölni, hogy kész a vacsora, boldogan köszönt el Hirokitól. 

 

– Tényleg hálás vagyok mindenért – biccentett a kapuból a már az utcán ácsorgó fiúnak. Úgy érezte, a titka biztonságban van, pláne miután Hiroki megígérte, nem mondja el Junnak a dolgot. Úgy látta, ezt a lépést feltétlenül Koichinak kell megtennie, aki egyetértett ezzel. 

 

Vacsora közben végig sokatmondó pillantásokat váltott Yuival. Nővére egyből vette a jeleket, bár szüleik ebből semmit sem vettek észre, amiért nem győztek elég hálásak lenni. Koichi minden idegszálával az evés gyors, ám mégsem túl udvariatlan lefolytatására koncentrált, így körülbelül mindenki egyszerre tette le az evőpálcákat. Akárcsak előző este, apjuk a dolgozószobába ment, míg anyjuk mosogatni, a két testvér pedig a lehető legnagyobb egyetértésben indult meg Koichi szobája felé. 

 

– Örülök, amiért ennyi időt töltötök egymással esténként – mosolygott rájuk az édesanya, ahogy a fiatalok felsétáltak a lépcsőn. Yui csak mosolyogva vállat vont és helyeselt, míg Koichi már rég a kilincsnél járt. Az ajtót gondosan bezárva fordult nővére felé. 

 

– Oké, nem így terveztem, és sajnálom, amiért Hirokinak mondtam el először, de pont az érkezése előtt sikerült dűlőre jutnom az érzéseimmel kapcsolatban – kezdte, mire Yui csak megértően bólogatott. – Úgy hiszem, szerelmes vagyok Tsuzukuba, de minimum vonzódok hozzá. Anyuéknak légyszi ne mondjuk el! – kérte, aztán nővérének kitárt karjai közé vetette magát. 

 

– Egy szót se – mosolygott Yui, ahogy mosolyogva figyelte öccse hirtelen jött szeretetrohamát. – És Hiroki jól fogadta, ugye? – kérdezett rá, mire Koichi hevesen bólogatni kezdett, aztán vidáman ecsetelte a fiú pozitív reakcióját. 

 

– Ez persze mind szép és jó, de mi lesz, hétfőn Tsuzukuval? – tette fel a mindent eldöntő kérdést a lány. Na, igen. Koichi szembesült vonzódásával, de innen nehezen tudta, hogyan lépjen tovább. Félt, mivel semmi tapasztalata nem volt ezen a területen, így kétségbeesetten Yuira pillantott. 

 

– A-a. Gondolkozz – mosolygott a lány. – Különben is, mindjárt kezdődik a műszak, mennem kell készülődni. Annyit elárulok, az ő közeledését bátran alapul veheted, csak aztán okosan, rendben? – Azzal megölelte öccsét, és kisétált a szobájából. 

Koichi mosolyogva dőlt el az ágyán. Az érintések nem az ő asztalának bizonyultak, túl bár most már kezdett ebben meginogni a hite. Azonban a szavak, ha alaposan végig rágja őket, talán rengeteget lendíthetnek kettejük kapcsolatán.

 

Gondolataiból az asztalán rezegni kezdő mobilja rángatta ki. Keresztülsöprött rajta a déja vu érzése. Mindenét fel merte volna tenni arra, hogy Hiroki lesz a vonal túlsó végén, esetleg Yui felejtett itthon valamit, melyet utána kéne vinnie. 

 

– Halló? – szólt bele a készülékbe, mire egy halk, alig pár tizedmásodpercnyi szipogás után Tsuzuku hangja jutott el a fülébe. Koichi lesápadt. Biztos Natsukitól tudta a számát! Azonban nem ért rá ezzel foglalkozni. Érezte, hogy valami baj történt. 

 

– Szia. Bocs, amiért zavarlak, de itt állok a kaputok előtt – hadarta el egy szuszra évfolyamtársa, mire a fiú döbbenten indult meg kifelé a szobájából, a mobilt továbbra is szorosan a halántékának nyomva. 

 

– Mi történt? – kérdezte, miközben cipőt cserélt, és megkereste a kulcsot. Keze a bejárati ajtó kilincsén pihent, úgy döntött, megvárja a választ, mielőtt lenyomná azt. 

 

– A szüleim válnak. 

 

És Koichi abban a minutumban kilépett az ajtón.