Nyolcadik fejezet a múltból

  2019.08.10. 18:25

A keddi nap a szokásosnál is laposabb volt, a javítóvizsgások zsongása a holnapi nap miatt tette valahogy elviselhetővé az egészet. Koichi, ha nem ismeri, azt hitte volna, hogy Tsuzuku is túlpörögve magol és olvasgat, de természetesen a fiú végig komor tekintettel járkált a folyosókon. Egyedül akkor mosolyodott el, amikor ő szembejött vele. Mindketten várták a délutánt.

 

Természetesen Koichi véletlenül sem húzott magasított talpú cipőt aznapra, sőt, igyekezett a lehető leglaposabbat választani. Más iskoláktól eltérően nem kellett bent egyencipőt hordani, így volt ideje hozzászokni, hogy minden apró kiszögellést élesen érzékel. De Tsuzukuért megérte. Tulajdonképpen csak egy valami miatt feszengett, amikor a nap végén kilépett a kapun.

 

– Kapok egy puszit? – heccelte Tsuzuku, mire Koichi mélyen elpirult. Tegnapi cselekedete kissé meggondolatlanra sikeredett, és rendesen bánta is. Egészen addig, míg a másik szája sarkában meg nem jelent egy halovány mosoly. Valójában egy csöppet sem bánta Koichi hirtelenségét. Megszokta már.

 

– Nem vicces – motyogta Koichi, azzal elindultak arra, amerre a legutóbb mentek, mikor a könyvesboltban töltötték a délutánt. Tsuzuku úgy döntött, a Bárányfelhő melletti kávézóba fognak betérni, a másik pedig nem ellenkezett. Jó helynek tűnt, így külső alapján. 

 

Bézs szín vakolat, sötét, drága fenyőből készült bejárat, és egy ugyanilyen anyagból álló emelvény az épület előtt, melyen asztalok és székek helyezkedtek el. Néhány fiatal, egyetemista korú pár üldögélt ott, illetve a forgalomhoz mérten egy pincérnő libegett köztük. 

 

Koichi megfeszült. Félt, nem lesz e túl átlátszó az egész szituáció. Hiába voltak számára ismeretlenek, mégsem akarta az itteniek orrára kötni bimbódzó kapcsolatának egy újabb szakaszát. Végül sikerült ezeket az aggodalmakat elhessegetnie, nevezetesen akkor, amikor leültek, és az asztal alatt Tsuzuku lábfeje az övéhez ért. A fiú közben egy szívet melengető mosolyt villantott rá, így mire odaért hozzájuk a pincérnő, Koichi teljesen elvarázsolódott. 

 

– Sikerült választani? – bökött a kihelyezett étlapokra a nő, mire Tsuzuku gyengéden megrúgta Koichit. Szórakoztatta ez a zavart viselkedés, de a világért nem mondta volna. Örült, amiért a másikkal töltheti a vizsga előtti napot. 

 

– Igen – bólintott Tsuzuku, és miközben Koichi gyorsan átfutotta a választékot, leadta a rendelését. – Egy kávés süteményt kérek, ásványvízzel. 

 

A pincérnő villámgyorsan lekörmölte, majd kíváncsian Koichi felé fordult, aki összeszedte magát, és kissé dadogva, de sikeresen diktálta le, amit kért. Tsuzuku közben végig őt nézte, ami még nehezebbé tette az érthető beszédet, így megkönnyebbült sóhajt hallatott, amikor a nő távozott. 

 

– Zavarban vagy? – bökte meg a lábát Tsuzuku, mire Koichi lesütötte a szemét. A fiú átnyúlt az asztalon, és megemelte az állát. – Nyugi. Minden rendben van. Beszélgessünk! – ajánlotta fel Tsuzuku, mire Koichi óvatosan biccentett egyet. A hűvös ujjak visszahúzódtak, ő pedig emelt fővel vett részt a társalgásban.

 

– Hogy haladsz a könyvvel? – kérdezte Tsuzukutól, mire amaz lazán oldalra billentette a fejét, ajkait kissé elhúzta. 

 

– Amikor csend van, akkor egész jól – utalt az otthoni katasztrófára, melyet a válás eredményezett. Koichiban hirtelen feltört a bűntudat. Talán jobb lenne, ha Tsuzuku inkább a szüleivel lenne ebben a nehéz időszakban, mert ki tudja, kihez fog kerülni a végén, és ki lesz az, akit ritkábban láthat. 

 

– Biztos, hogy jó ez így? – szaladt ki a száján, mielőtt még tovább gondolhatta volna. Tsuzuku kérdőn felemelte a szemöldökét, mire Koichi minden mindegy alapon, folytatta. – Mármint, nem velük kéne most lenned helyettem? – kérdezte. Tsuzuku arca elkomorodott, és fejével zordan nemet intett.

 

– Jobb ez így – jelentette ki. Ekkor befutott a pincérnő is. Rögvest érzékelte a rideg atmoszférát, így igyekezett mihamarabb lerendezni a számlát is. Koichi és Tsuzuku egyszerre nyújtották a teljes összeget, de utóbbi határozottan odébb lökte Koichi kezét. Amaz nem tudott mit tenni, most úgy látta, nem lenne helyes szembe szállni barátjával. 

 

Pár perc kínos csend és evés után Koichi lassan megköszörülte a torkát. Tsuzuku felkapta a fejét, majd kissé idegesen pillantott a másikra, aki először összerezzent, aztán kihúzta magát. Jól akarta végig csinálni, amit tervezett.

 

– Sajnálom! – nézett mélyen Tsuzuku szemébe, hangja határozottan csengett, mire a másik fiú rezignáltan elmosolyodott. Nem is igazán tudott valóban haragudni Koichira. Túlságosan édes, túlságosan ártatlan volt ő ahhoz, hogy huzamosabb ideig is dühösen méregesse őt.

 

– Semmi, ne törődj vele – mosolyodott el lágyan, mire Koichi testtartása ellazult. – És te hogyan állsz a trilógiád első részével? – tért vissza a beszélgetés első pontjához. Szerette volna, ha ezen a találkán minél többet megtudnak egymásról. A könyvek egy jó kiindulópontnak ígérkeztek.

 

– Egész jól – kapott be egy falat sütit Koichi, aztán a szalvétával óvatosan megtörölte a száját. – Már alig várom, hogy elkezdhessem a másodikat. Izgalmas, ezt meg kell hagyni! – mondta, miután letette a villát, és kérdőn Tsuzukura nézett, várva a folytatást. Kezdtek belelendülni ebbe a könnyed társalgásba. 

 

– Annak örülök – simította meg Tsuzuku a lábfejével Koichiét az asztal alatt, miközben huncut vigyorra húzta ajkait. Koichi megremegett, de nem szakította meg a szemkontaktust. – És fantasyn kívül mást is szeretsz olvasni? – fűzte tovább a fiú.

 

– Igen, körülbelül bármit, csak legyenek benne betűk! – nevette el magát a másik, amely kissé oldott a zavarán. Meg kellett próbálnia oldottan viselkedni, még akkor is, ha ez jelen esetben igencsak nehezére esett. – Te hogyan vagy ezzel?

 

– Korántsem így. – Tsuzuku úgy rázta meg a fejét, ahogy akkor szokta, amikor komolyabb gondolatmenetre készült. Koichi örült, amiért már legalább egy gesztushoz tudott következményt párosítani. – Azokat a szerzőket keresem, akik nem mesélnek a szavakkal, hanem érzéseket közvetítenek. Látni akarom a szavak mögött megbúvó érzelmeket. Ugyanúgy, ahogy a zenénél is. Apropó, te milyen előadókat szeretsz? – lépett át a következő témára Tsuzuku, teljesen figyelmen kívül hagyva, mennyire mélyen sikerült ismét Koichira hatnia. 

 

– Hű – suttogta a fiú, aztán pislogott egy párat, és kissé kábán válaszolt. – Baroque, például – mondta, mire Tsuzuku szemei felcsillantak. Ez ritka pillanatnak adódott, így Koichi mélyen elraktározta a szívébe. 

 

– Én is szeretem őket – bökte ki Tsuzuku, és úgy érezte, szárnyalni tudna. Egyezett az ízlésük zene terén, amely számára mindennél fontosabb volt. A hangszerek és az emberi hang adta az életének az értelmet, így csak néhány gondolatban vett mély lélegzet után sikerült megállnia, nehogy megcsókolja a fiút. 

 

– Amúgy – kezdte Koichi, bár tudta, a család témája érzékenyen érinti Tsuzukut –, a nővérem mutatta őket. Neked van testvéred? – kérdezte óvatosan, félve, nehogy ismét lerombolja a kellemes légkört. 

 

– Nincs. Egyedül vagyok. – Tsuzuku ezután leheletfinoman átterelte a szót, látva, hogy Koichi milyen nehezen tette fel neki a kérdést. Becsülte a fiúban, hogy tanult a hibáiból, és igyekezett a legjobb tudása szerint tekintettel lenni másokra. – Találkoztam már Yuival. Nem mesélte? 

 

Koichi döbbenten megrázta a fejét. Nővére egy szóval sem említette, hogy beszélt volna a fiúval, ami kissé rosszul érintette őt, de hamar túllépett ezen. Végtére is, mindenkinek megvoltak a maga titkai, a lánynak miért ne lehettek volna?

 

– Nem. Mikor? – tette fel kíváncsiskodva a kérdést. Remélte, hogy Yui nem a nyílt utcán támadta le a fiút, mert akkor elég kínosan érezte volna magát. Ennek ellenére reménykedett nővérének józan ítélőképességében. 

 

– Még mikor nálad aludtam – bontotta ki az ásványvizet Tsuzuku, majd egy húzásra kiitta az egészet. – Beszélgettünk egy kicsit, aztán hazamentem – zárta le a témát, aztán mikor Koichi is megitta az italát, felálltak az asztaltól. Tsuzuku a zsebébe nyúlt, elővette a telefonját, majd megnézte az időt. Fél hat. 

 

Való igaz, az ég alja már narancssárgán sejlett fel a szemük előtt, így elindultak hazafelé. Tsuzuku természetesnek vette, hogy elkíséri Koichit, így az a kései időpont, és a másnapi iskola és javítóvizsga ellenére sem tiltakozott. Bízott a másikban. 

 

Lassan sétáltak, szorosan egymás mellett, karjuk, kézfejük pedig néha össze-összeütközött egymással, melyet egy cseppet sem bántak. Most egy szót sem szóltak, nem is kellett, a hűvös koraeste olyan hangulatot teremtett nekik, amelyekhez nem volt szükség szavakra. A lelkük szárnyalt, minden pillanatot külön kiélveztek, örültek, amiért együtt lehettek. 

 

Befordultak Koichiék utcájába, és Koichi először nem amiatt aggódott, hogy a kapuban egy lopott, intim pillanat részese lesz, hanem azért, mert semmi kedve nem volt elszakadni Tsuzukutól. A gondolat megmosolyogtatta. Sosem hitte volna, hogy valaha egy fiú után fog sóvárogni. 

 

– Holnap – mosolyodott el Tsuzuku, amikor a kapuhoz értek, csontos ujjaival egy fekete tincset óvatosan Koichi füle mögé tűrt, aztán átkarolta a fiút. Magasságuk a legutóbbi randi óta jelentősen egyenlítődött, amit Tsuzuku tréfásan meg is jegyzett, amint Koichi füléhez hajolt. – Mintha most kisebb lennél – motyogta, majd játékosan belepuszilt a fiú nyakába, aki tüstént összerezzent. Még szoknia kellett ezeket a hirtelen dolgokat. 

 

Elengedték egymást, de Tsuzuku továbbra is fogta Koichi karját, aki bizonytalanul nézett a várakozóan csillogó szempárba. Sejtette, miért álltak így, viszont nem mert lépni. 

 

– Tegnap még bátrabb voltál – suttogta a másik, mire a fiú kissé sértetten hajolt közelebb, majd lágy puszit nyomott Tsuzuku arcélére. Amaz gyengéden végigsimított Koichi karján, végül megfordult, és távozott. 

 

A második randi – futott át Koichi agyán. Még többet szeretett volna átélni barátjával. Azonban úgy érezte, valami hiányzott a mostani végéről. A csók. És pontosan tudta, hogy a harmadik alkalommal már nagy eséllyel túl lesz rajta. 

 

Ezekkel a gondolatokkal lépett be a házba, ahol egyből a konyhába ment, üdvözölni édesanyját és a nagy valószínűséggel ott tartózkodó Yuit is. Azonban senki sem talált ott. Meglepődve nézett a faliórára, amit hatot mutatott. Pedig itt kellett lenniük. 

 

Ekkor megcsörrent a telefonja. A hirtelen zaj fülsiketítőnek hatott a végtelen csendben. Azonnal a zsebéhez kapott, majd a füléhez emelte a készüléket. 

 

– Halló? Koichi, Yui kórházban van, ne ess pánikba, ma apáddal nem tudjuk, mikor megyünk haza – hadarta az anyja, mire Koichi némán szitkozódva lerogyott a konyhaasztal mellé. Pedig számtalanszor a lány lelkére beszéltek már, de hiába! Koichi ezek után robot módjára készülődött a lefekvéshez, viszont amikor végre ágyba került, képtelen volt lehunyni a szemeit. Csakis nővérére tudott koncentrálni.