Tizenegyedik fejezet a múltból

  2019.08.10. 18:31

Tsuzuku végtelenül naivnak tartotta magát. Hiszen minden teljesen okénak tűnt Koichival, sok pozitív visszajelzést kapott, így úgy hitte, készen álltak arra, hogy ténylegesen járni kezdjenek. 

 

Esténként, az ágyán fekve próbálta elképzelni, milyen lesz először megcsókolni Koichit. Többféle módon is maga elé vizionálta a jelenetet, testét közben végig különös melegség járta át. Viszont a valóság teljesen más volt. Pedig igyekezett biztosra menni, de mind hiába. 

 

Eddig akárhányszor fiúval kezdett, sosem lett jó vége, úgy tűnt, mindig csak ő táplált igaz érzéseket a másik fél iránt. A legutóbbi hibájából tanulva most igyekezett kitapasztalni, mennyire számíthatnak egymásra, működnének együtt. Minden jónak tűnt, és mégis egy szemvillanás alatt romlott el. 

 

Ekkor megrezzent a párnája mellett lévő telefonja. Villámgyors mozdulattal a füléhez szorította, aztán döbbenten elröhögte magát. Remélte, hogy édesanyja nem nyit be a hangra, de egyszerűen nem bírta megállni.  

 

– Yui? – Hangja hitetlenkedve csengett, amint a lány hadarni kezdett, körülbelül öt percen át, majd megszakította a hívást. Tsuzuku egy mélyet sóhajtott, ezzel is csitítva a benne háborgó vihart. Szerelmes volt, még mindig. 

 

Pontosan hat órával ezelőtt Koichi feldúltan, kisírt szemekkel érkezett meg Yui szobájába. Nővére először kérdőn nézett rá, végül magához hívta, és leültette az ágya mellé. Az orvosok javallották, hogy a mai napot még pihenve töltse. 

 

Koichi tovább szipogott, miközben Yui fél kézzel simogatta a hátát, várva, mikor nyílik meg neki öccse. Aggódott érte az utóbbi napokban, főleg azért, mert nem tudta rendesen nyomon követni, miféle módon alakultak a dolgai Tsuzukuval. Jelenleg úgy tűnt, nem túl fényesen. 

 

– Meg akart csókolni – suttogta végül Koichi, arcára kiült a fájdalommal vegyes bűnbánat. – De elrontottam az egészet – csapott tehetetlenül a térdeire, aztán kétségbeesetten Yuira nézett. Fogalma sem volt, mi tévő legyen most, hogy minden esélye elúszott. A legésszerűbbnek az tűnt, amit most tett: beszélni a nővérével. 

 

– Pontosan mit csináltál? – kérdezte Yui, majd egy laza kézmozdulattal az asztala felé intett, ahol egy stócnyi zsebkendő feküdt. Koichi vette az adást, így mielőtt ecsetelni kezdte volna az utóbbi napokból fakadó bizonytalanságát, felállt, és megtörölte az arcát. Sápadtan, csillogó szemekkel ült vissza, aztán belevágott. 

 

– Félrehajoltam, meg eltoltam magamtól. Mostanában annyiszor bizonytalanodtam el velünk kapcsolatban, hogy helyes e, meg minden. Aztán tegnap az osztály összeveszett a témán, mármint, a melegség kérdésén, mivel Daisuke elvette Kimi fiúszerelmes mangáját. Hatalmas volt a káosz, és olyan érveket mondtak ellene, nem is vártam meg Tsuzukut suli után, mert annyira megzavarodtam. Ma viszont mosolyogva beszélt velem indulás előtt, az egyetemen pedig, amikor senki sem látta, fogta a kezem és együtt hallgattunk zenét. Én tényleg szeretem őt, de amikor meg akart csókolni a házunk előtt, hirtelen a fejembe tódult minden ok, ami miatt nem kéne ezt csinálnunk – fakadt ki, majd megeresztett egy kétségbeesett pillantást a nővére felé, aki csak halovány mosollyal az ajkán figyelte őt. 

 

– Kimondtad – szólt a lány, és látva Koichi értetlen arckifejezését, hozzátette: – Eddig még sosem mondtad konkrétan, hogy szereted. Mindig hozzátetted: azt hiszem vagy szerintem – nevette el magát, amikor öccsének leesett dolog, és mindenről megfeledkezve a nyakába borult. 

 

– Mert szeretem, Yui. Szerelmes vagyok belé – suttogta a fiú, majd nővére fejrázására visszamászott a székre, onnan pedig kérdő pillantással illette a lányt. Nem értette, mi volt az újabb probléma. 

 

– Igazából ezt vele kéne megbeszélned – jelentette ki komolyan Yui, az iménti vidámság rögvest eltűnt az arcáról. Szerette volna, ha öccse és Tsuzuku együtt lehettek volna, hiszen a fiú úgy tűnt, képes minden támogatást megadni, amire Koichinak szüksége volt. És itt abszolút nem az anyagiakra gondolt, természetesen. 

 

Bár hiába volt nővér, nem érezte helyesnek az ilyen témákkal való foglalkozást, de mindig is sejtette, hogy Koichinak jobb helye lenne egy srác oldalán. Sosem bírta őt elképzelni családapaként, és régebben sokszor ostorozta magát ezekért a gondolatokért. 

 

– Oké, de nem hinném, hogy szóba állna velem ezek után… Biztos nagyon megbántottam – hajtotta le a fejét a fiú, mire Yui legyintett egyet. Tsuzuku esetlegesen fellépő makacsságát mindenképp ő akarta intézni. Koichinak elég lett volna a következőkben ismertetett tervvel foglalkoznia, ami már önmagában is hatalmas kihívást jelenthetett. 

 

– Megoldjuk! Először is, be kéne festeni a hajadat rózsaszínre, aztán holnap reggel elhívni valami csendes helyre, ahol tudtok beszélgetni – indítványozta a lány, de Koichi már rögtön az első pont után heves fejrázásba kezdett. 

 

– Anyuék ki fognak akadni. És a házirend is tiltja! Ráadásul ennek mi értelme lenne? – ellenkezett a fiú, miközben sorolta a további indokokat, amiért nem tartja túl jó ötletnek a dolgot, de Yui leintette. 

 

– Felhívom anyut, addig te szaladj el a fodrászkellékboltba, vegyél festéket. Szőkítőt is! – Aztán mikor Koichi értetlenül visszafordult az ajtóból, megmagyarázta. – Világosítunk rajta vele. Na, nyomás! – nevette el magát a lány, majd mikor hallotta a bejárati ajtó csapódását, egyből a telefonjáért nyúlt. 

 

Édesanyját meggyőzni nehéz kihívásnak ígérkezett, és az asszony csak sokadszori kérlelés után vált kompromisszumképessé. Akkor is csak egy feltételt szabott: vasárnap estig a fiú haját vissza kellett festeniük feketére. Yui rögvest belement. Ez abszolút nem érte váratlanul, minimum erre számított, amikor tárcsázta a számot. 

 

Koichi körülbelül tíz perce távozhatott, amikor letette a telefont, így somolyogva hajolt le az ágya mellé, ahová öccse a táskáját dobta. Annak mobilja ott pihent az egyik belső zsebben. Yui könnyed mozdulattal kapta ki, majd nyitotta meg a névjegyzéket. Sietősen átírta a megfelelő számot a sajátjába, aztán gyorsan visszapakolt mindent a helyére. Ez a telefon ráért később is. 

 

A fiú pár perc múlva már ismét a lány szobájában ücsörgött, kezében gyanakvóan forgatta a szőkítéshez szükséges anyag üvegét, ajkait óvatosan félrehúzta. Nem volt ínyére a világosítás gondolata, azonban Yui ellentmondást nem tűrően parancsolta át magukat a fürdőbe. Mivel nővére még mindig kissé gyenge volt, ezért abban állapodtak meg, hogy a folyamat második felét egy székről fogja irányítani. 

 

Koichi a szobájába szaladt, átcserélni egyenruháját, Yui javaslatára, egy kinőtt melegítőjére. Kiengedett hajjal, szemüveg nélkül, a világ legfancsalibb képével állt a tükör előtt, miközben a lány minden tudását összeszedve próbálta kiszívni a haját. Pár óra alatt végzett vele, és az eredménnyel mindketten meg voltak elégedve, bár néhány tincs továbbra is feketén virított. Ekkor értek haza a szüleik is. 

 

Édesapjuk kissé idegenkedve vonta fel a szemöldökét, de édesanyjuk megdicsérte Yuit a munkájáért. A lány büszkén húzta ki magát, miközben megállás nélkül vigyorgott. Alig várta már, hogy vacsora után végre elérjék a végleges eredményt, így szinte lapátolta magába az ételt. Koichi szintén belelkesedett, szemei előtt Tsuzuku arca lebegett. Vajon a másik mit fog reagálni a hajára? Biztos örömét leli majd benne, viszont ez önmagában nem lesz elég ahhoz, hogy megbocsásson, ezt a fiú pontosan tudta. 

 

Hamarosan újra bevették a fürdőt, ahol most már Yui a széken ülve irányította Koichit. Először kikeverte a festéket, aztán öccse kezébe nyomta, aki a folyamatos dirigálás ellenére, képes volt nyugodtan elkenni a haján azt. Pontosan tudta, hogy mindketten ugyanolyan izgatottak voltak, csak Yui ezt a parancsolgatással vezette le. 

 

Végül Koichi fáradtan huppant le az ágyára, miután örömködtek egy sort új haja végett. Tetszett neki, ó, de még mennyire! Tsuzuku nem tévedett, a rózsaszín haj valóban jól állt neki, az a néhány, feketén maradt tincs pedig még álomszerűbbé tette az összképet. Most már csak a tervet kellett kidolgoznia. Az első pont, miszerint sapkában megy, már megvolt. A fejfedő alá begyűrte volna a haját, maximum néhány fekete tincset hagyva elöl, afféle látszatként, és csak akkor vette volna le, ha Tsuzuku igent mond. 

 

Úgy döntött, csinál egy képet a telefonjával. Ezt majd később talán elküldheti a fiúnak, legalábbis, reménykedett benne. Tele volt reménnyel, minden agysejtje Tsuzuku körül forgott, miközben az esélyeit latolgatta. Még azzal is számolt, hogy nagy valószínűséggel ezúttal neki kéne kezdeményeznie a csókot. Elbizonytalanodott, azonban ez a bizonytalanság más volt, mint az eddigiek. Sosem csókolózott, így csak halovány sejtései voltak az egészről. 

 

Próbaképpen a kézfejéhez érintette az ajkait. Hevesen megrázta a fejét, aztán lehunyta a szemét, s megismételte a mozdulatot, azt képzelve, hogy Tsuzuku érinti őt ilyen galád, intim módon. Teste leírhatatlanul hevesen reagált, bizsergett, remegett, szíve pedig hevesen vert. Szerencsétlenül magára húzta a takarót, miközben ártatlanul pislogott a plafonra, mintha csak a festett falakat próbálná meggyőzni: ő semmi rosszat nem tett. 

 

Valóban, szerelmesnek lenni már régóta nem számított bűnnek. Persze, az, hogy mindketten ugyanabból a nemből valóak, már bonyolított a dolgokon. De Koichinak ez sem adhatta fel többé a leckét. Boldog akart lenni, és Tsuzuku arcán is őszinte mosolyt akart látni, amelyben egy csepp keserűség sincs. 

 

Persze, akadtak dolgok, melyektől mindennél jobban rettegett, többek között szülei véleményétől, ha egyszer rájönnek, hogy fiúk nem vonzódik a lányokhoz. Való igaz, eddig voltak apróbb fellángolások, iskolatársak, osztálytársak, akik tetszettek neki, azonban ezt össze sem tudta hasonlítani azzal, amit Tsuzuku iránt érzett. Azzal a mély, belülről lobogó szerelemmel. Fogalma sem volt, mikortól fogva mondhatta azt, hogy ő szereti a másikat. Ezek az érzések nem egyik napról a másikra alakultak ki, hanem lassan, folyamatosan. 

 

Megrázta magát, aztán felült az ágyban. Az asztalára tekintett, az ott pihenő két könyvre. Ugyanannak a sorozatnak az első két kötete, az egyik, melyet Tsuzukuval vásárolt, olvasásra várva, míg a másik lapjainak rengetegébe már jócskán beleékelődött a könyvjelző. 

 

Felállt, lépett kettőt, és felemelete az utóbbit. Kihúzta a széket, leült, majd olvasni kezdett. A sorok elsőre nem kötötték le, valami hiányzott, így hát visszatolta az ülőalkalmatosságot, aztán befeküdt az ágyába. Tökéletes. 

 

Ekkor átadta magát a cselekménynek, az utolsó fejezetek végeláthatatlan izgalmának, tudva, hogy bármilyen függővéggel is zárul a könyv, a következő rész már vár rá. Próbálta ezt a gondolatsort átültetni a Tsuzukuval való kapcsolatára is. Azzal, hogy eltolta magától a fiút, és befestette a haját, véget ért az első kötet. Holnap viszont meg akarta írni a folytatást. 

 

Megbirizgálta a rózsaszín tincsek egyikét, majd felsóhajtott. Ismét kizökkent a könyvből. Csalódottan csettintett a nyelvével, aztán az asztalon lévő mobiljára pillantott. Gyorsan felpattant, és a készülékhez lépett, darabig forgatta a kezében, végül vállat vont. Írt egy SMS-t, és zakatoló szívvel küldte el. 

 

OK. Tzk. 

 

Koichi mosolyogva huppant vissza az ágyra. Szerelmes volt, még mindig. 

 

Másnap reggeli után bevette magát a fürdőbe, mint valami egyszerű, ámde annál hatásosabb erődítménybe. Már rég felöltözött, bő szabású, könyékig érő, fehér pulóvert viselt, fekete farmerrel, kezében pedig egy bézsszín, kötött sapkát tartott. Egy darabig csak állt, meredt a tükörben látható képmására, végül készített magának két, laza fonatot. A fejére húzta a sapkát, és először ezeket tűrte be alá, végül a feltűnőbb, rózsaszín tincseket, a maradék megtartását pedig szemüvegére bízta. Egyedül néhány kósza fekete lógott ki a fejfedő alól. 

 

Elégedetten vette tudomásul, hogy mire a játszótérre ér, le fog rohadni a feje, ennek ellenére mosolyogva indult el otthonról. Azért döntött a közeli parkban lévő létesítmény mellett, mert eléggé lepukkant volt már, így szinte nem is vitték oda a gyerekeket. Viszont a közelben lakók már felújításról pusmogtak, ami elvileg a jövő héten kezdődött meg. Addig is, majdhogynem kihalt volt a hely. 

 

Koichi körülbelül három sarokra lakott tőle, de mielőtt még befordult volna az utolsón, elővette a telefonját. A kijelzőn ellenőrizte, nem csúszott e ki rózsaszín tincse, majd megkönnyebbült sóhaj kíséretében vágott neki az utolsó métereknek. 

 

A bejáratot jelképező alacsony, korhadt kerítésnél megtorpant. Az egyik hintán lehajtott fejű alak ült, akit egyből felismert. Tsuzuku füleiből fülhallgató zsinórjai lógtak ki, mire Koichi átlépte a kerítést, és próba szerűen végig húzta a bakancsát a kavicson. A fiú nem mozdult. Óvatosan tette meg azt a pár lépést, végül megállt a hintával szemben. 

 

Tsuzuku felnézett, egyenesen a szemébe, aztán kínzóan lassúnak tűnő másodpercek után felegyenesedett, eltette a lejátszóját, és megállt, Koichival szemben. Némán fürkészték egymást, majd Koichi mély levegőt vett, melyet szaggatottan fújt ki. Olyan szavakat készült kimondani, amelyek mindennél többet jelentettek számára. 

 

– Őszintén sajnálom – kezdte, mire Tsuzuku nyitotta a száját, de ő nemet intett a fejével. – Kérlek, hallgass végig! Nem akartalak megbántani, egyszerűen csak elbizonytalanodtam, hogy vajon működne e ez kettőnk között, hiszen mindketten srácok vagyunk. Előtte nap, vita volt az osztályban erről a dologról. Nem miattunk, hanem egy ostoba manga miatt, nem is ez a lényeg. Rájöttem, hogy nem nyújthatjuk ugyanazt egymásnak, mint amit egy lány nyújthatna nekünk, és a többi ember szerint mennyire helytelen lenne ez az egész. Megijedtem. – Itt lesütötte a szemét, s a földre pillantott. Gyávaság, ez a szó illett arra, amit tett. – Aztán másnap – kapta fel a tekintetét, ismét belenézve Tsuzuku szemébe -, annyira megleptél! Nem haragudtál, amiért csütörtökön faképnél hagytalak, sőt, még a kezemet is fogtad az egyetemen. Ez annyira jól esett, szárnyalni tudtam volna, amiért képes vagy engem ennyire szeretni. Pedig nem érdemeltem meg. Most sem érdemelném – halkult el a hangja. – Az a csók sajna rosszkor jött. Hogy jobb lett volna előbb megtenni, azt nem tudhatom. Viszont pokolian bánom, amiért ellöktelek magamtól, és ennek egy, igen nyomós oka van. – Közelebb lépett a másikhoz, és igyekezett minden szót gondosan megformálni. – Szerelmes vagyok beléd. 

 

Tsuzuku arcáról az egész monológ alatt semmit sem lehetett leolvasni. Egy kósza érzelem sem jelent meg rajta, holott belül annyi mindent átélt egyszerre. Megfogalmazódott benne a saját mondandója is, amely aztán átértékelődött, amikor a mondatok hosszú sora vallomássá vált. Koichi szerelmet vallott neki – valami, amire sosem számított volna, bár Yui előző este elmondta, hogy ma a fiú mindent meg fog tenni kettejükért. De egy valami nem hagyta nyugodni. 

 

– Tudod – simított végig Koichi arcának élén, majd lágyan megtámasztotta az állát. –, nincs tél – utalt a kötött sapkára, miközben pimaszul elmosolyodott. 

 

– Valóban – jegyezte meg csak úgy, mellékesen Koichi, és lekapta a fejéről az oda nem illő darabot. Tsuzuku nem tétovázott, mihelyst meglátta a rózsaszín tincseket, egyből előre hajolt. Csókolóztak. Gyengéden helyezte rá ajkait a másikéira, aztán nyelvét óvatosan becsúsztatta közéjük. Érezte, Koichi milyen bizonytalanul, de mégis mekkora örömmel csókolta vissza. Ujjait az arcról a selymes, rózsaszín hajszálak közé vezette, miközben szabad kezét lágyan a derék köré fonta, és úgy érezte, ez a csók egy életre megpecsételte sorsukat. A hullámzó mellkasok, az adrenalin, a felhőtlen, mámorító öröm mind-mind isteni hatással bírtak, és egy örök emléket hoztak létre. 

 

Pár perc után elszakadtak egymástól, ő pedig szorosan magához ölelte a fiút, aki pihegve hajtotta a fejét a vállára. Mindketten remegtek a hirtelen rájuk tört boldogságtól. 

 

– Lógok még neked valamivel – suttogta Tsuzuku, mire Koichi kérdőn hümmögött egyet. Még mindig a csóktól kábultan pihent a másik vállán, aki ekkor eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. – Bár tudsz róla, de még sosem mondtam. Szeretlek – jelentette ki, és ezúttal egy lágy puszit nyomott Koichi kissé megduzzadt, nedves ajkaira, majd gyengéden megfogta a kezét. – Egy harmadik randit? – kérdezte. 

 

– Persze – mosolyodott el a fiú, ahogy megindultak kifelé a játszótérről. Fogalma sem volt, Tsuzuku mégis hová vezeti, de bízott benne. Bízott abban, hogy kapcsolatuk sokáig, ha nem örökké fog tartani, bár nem akart hosszútávú jövendölésekbe bocsátkozni, csak élvezni a közös pillanataikat. Szép lassan mindent át szeretett volna élni Tsuzuku oldalán, nem elsietve a dolgokat. Az első szerelem számára kamaszokhoz méltóan a világot jelentette, és amikor aznap este, kettesben, Koichiék fürdőjében festették vissza a haját feketére, alig találhatott volna náluk boldogabb embereket. 

 

Aztán később már az ágyában feküdtek, egymás mellett, ugyanúgy, ahogy közel egy hete. Tsuzuku karja a derekán, kezeik összekulcsolva, azzal a különbséggel, hogy mindketten nagyon is éberek voltak. Végül egyszerre mondták: szeretlek, és elcsattant az arra a napra ütemezett utolsó csók is.