1. Sikertelen gyilkosság

  2019.08.10. 18:36

 Egy piroskapucnis alak sétált végig a nedves kövekkel borított utcákon. Szegecsekkel kivert cipőjének tízcentis sarka koppanásokkal és ahogy a kisebb pocsolyákba lépett, halk loccsanásokkal kísérte végig az útján. Ez halovány mosolyt fakasztott vékony ajkain. Lélegzetelállító vonulást produkálhatott, kár, hogy az egyik kapualjban lévő macskán kívül senki sem látta. 

 Csinosan öltözött, vagy ahogy ő mondta volna, alkalomhoz illően. A cipőkhöz egy szaggatott nejlonharisnya társult, amely pókhálóként takarta formás lábait, minél több bőrfelületet közszemlére téve a combtájékon, és minél többet elrejteni a vádli felé haladva. Elvégre, az embereknek csakis az előnyös részeket szabadott megszemlélniük. Szoknya helyett fekete bőrből készült forrónadrágot viselt, melyet egy hosszabb fazonból alakított át mostani formájára. Kétségkívül megérte a fáradozást, ahogy az ugyanebből az anyagból készült fűző is, melyen három övcsat futott körbe, és egészen mellközépig elfedte a testét. A maradékot egy pasztellpiros szaténesélyiből, egy skótmintás szoknyából, továbbá egy vörös esőkabátból varrt, földet seprő ruhanemű rejtette el. Ez volt a legnélkülözhetetlenebb egész összeállításából, a többi csak ünnepi díszként funkcionált. 

 Megállt, és felnézett az előtte lévő klasszikus, letisztult, fehér homlokzatra. Az ablakkereteket zöldre festették, a tetőcserepek narancssárgán világítottak a Hold erőteljes fényében. A bejárat feletti erkélyen néhány peckes dáma nevetgélt, kesztyűbe rejtett kezüket nyájasan a szájuk elé tartva. Nők. Unottan felhúzta szépívű orrát, aztán az egyik övcsatból előhúzott egy apró kézitükröt. Bízott abban, hogy ujjai ezt emelik ki az odaerősített néhány jelentéktelen apróság közül. 

 Sápadt bőrt keretező rózsaszín tincsek, melyek az álla vonalától lefelé feketébe csaptak át, vörös ajkak, szürkén pislákoló, bal szem. A jobb oldalit szemkötő takarta, amelynek története a hallgatóság személyét figyelembe véve, állandóan változott. Ha olyasvalaki kérdezte, mint a fenti nők egyike, akkor gyerekkori betegségről, féloldali vakságról szólt a fáma. Viszont, a férfiaknál már több opció közül válogatott, méghozzá igencsak cselesen. Csábítót játszva, a szeretői kedvéért vette fel az anyagdarabot, ellenfélként pedig egy csatában szerzett sérülésről számolt be, gúnyos félmosollyal az ajkain.

 Sosem félt a szexualitásával járó következményektől, mivel nem is igazán voltak. A férfiak többsége könnyedén az ölébe fogadta, amiért állandó lakhelyét tréfásan csak bordélyként emlegette, holott igencsak takaros lakást tudhatott a magáénak. A mostani jövetelének a célja sem tartalmazott szűzies részleteket, legalábbis, ha az erkélyen lévő nők meghallották volna, miért jött, arcukból a szín rögvest menekülésbe fogott volna. A gondolatra elégedetten biccentett egyet, majd bekopott az ajtón. 

 Egy nyurga, ízlésesen öltözött, az ötvenes éveinek a végén járó férfi tárta szét neki a szárnyakat. Őszes haját gondosan oldalra fésülte, nyakkendőjét pedig elegáns mozdulattal igazította meg, miközben tekintete becsmérlően siklott végig az újabb vendég alakján. 

 – Hölgyem. – A szó gúnyosan penderült le ajkairól, majd intett maga mögé, a rózsás tapétával díszített folyosóra. Bár az épület kívülről kétségkívül klasszicista volt, belül barokk és reneszánsz vonások keveredtek egymással, igencsak csicsás hangulatot árasztva. Az egyik ajtó szárnyai nyitva álltak, sárgás fény vetült a fehér márványpadlóra. Ide vezetett az ő útja, így kimérten biccentett egyet az ajtónállónak. 

 Régebben ezzel a mozdulattal illesztette arcára a képletes álarcot, ha épp nőt alakított, aztán egy idővel már nem ezt jelentette számára a dolog. Egyszerűen csak így kezdte minden éles helyzetben való cselekvését. 

 Éjszakákat töltött az otthoni, egészalakos tükör előtt, amelyet egy hölgy megbízótól kapott még hivatásának kezdetén. Akkoriban jött rá, hogy sokszor a testét is használnia kell, ezért először csak alsóneműben, majd végül teljesen csupaszon gyakorolta a nőies mozdulatokat. Főként a csípőjére dolgozott, minél érzékibbre akarta fejleszteni a járásmódját, aztán néhány hét után ismét eltakarta magát, és a mimikára, a kézmozdulatokra dolgozott. Sminkelni, varrni tanult, végül a következő munkáját meglepő profizmussal végezte el. Előléptették.

 Örömlányokhoz illő csípőmozgással ringatta magát az ajtóig, kiélvezve, hogy az ajtónálló valószínűleg fájdalmasan vágyakozó arccal nézett utána. Megvetően elhúzta a száját, ahogy erre gondolt. Volt már dolga öregemberrel, és önszántából sosem merészkedett volna ismét a közelükbe. De a pénzért mindent, ugyebár. Szerencsére, most nem az inas volt a célpont. 

 A vendégek fogadására szolgáló terem zsúfolt volt, érkezésére csak néhányan kapták fel a fejüket, közülük páran pedig kajánul megnyalták az ajkukat. Természetesen a férfiak. A dohos levegő abszurd módon felélénkítette az érzékeit, a sötétlila tapéta bűnös, misztikus érzetet keltett benne ebben a jótékony félhomályban. Körbenézett. És akkor meglátta. 

 Az egyik bársonyfotelben ült, magasított talpú, fűzős csizmát viselt, és a cipősarok után ki is fulladt kettejük összes közös pontja. A férfi fehér csíkos, fekete inget viselt, ujjai kivillantak a koromszín kabát alól, ahogy az alak a szájához emelte a kezében lévő poharat, melyben egy deci bort lötyögtetett. A csuklóján lévő ezüstkarkötő láncszemei megcsillantak a gyér fényben. Szemüvegén keresztül unottan pásztázta a halkan duruzsoló vendégsereget, szabad kezének mutatóujja türelmetlenül dobolt a mellette lévő ébenfából készült sétabot gombján. Fején, a hollófekete hajkoronán, cilinder üldögélt, melynek oldalára két farkasfület imitáló díszt erősítettek, bár a pletykás nyelvek igazinak beszélték. És végül, az egész, bizarr külsőt megkoronázva a fehéren fénylő bőr, a szintén vérvörösre festett ajkak újabb közös pontot idéztek kettejükben. A férfi komor tekintete pedig hirtelen az új jövevényre siklott. Most vagy soha.

 A piroskapucnis megindult a fotel felé, ajkaira huncut mosoly kúszott. Testének minden porcikája bizsergett a koncentrálástól. Igyekezett mozdulatait úgy ütemezni, hogy combjai a megfelelő pillanatban, a megfelelő szögben táruljanak a férfi szeme elé, de sosem egyszerre a kettő, mindig szigorúan külön-külön. Afféle előrevetített ajánlatot képezett ez. A két formás testrészt csakis az ágyban kaphatta meg egyszerre a tisztelt személy, utána pedig úgysem beszélt már róluk senkinek. 

 Hetykén húzta a férfival szembe az utolsó szabad fotelt, aztán szépívű szemöldökét felvonva leült, egyik lábát a másikra tette. Hiába játszott örömlányt, tudta, mindennek meg kell adni a módját és az idejét. Vékony ujjait lágyan helyezte a térdére, hűvösségüktől úgy érezte, remegni fog, ám mégis sikeresen visszafojtotta az ingert. Mindent a jó cél érdekében, ugyebár. 

 – Uram – nézett bele mélyen a szemüveg lencséi mögött csillogó fekete szempárba. –, magányosnak tűnik. – A mondatot elegáns mozdulatsorral zárta le, kezét elemelte a lábáról, megtámasztotta az állát, lepillantott a földre, majd vissza. Hangját a lehető leglágyabbra formálta, így palástolva a nemét. 

 – Hölgyem – A gúnyos felhang kissé megriasztotta a férfit, de továbbra is mézédesen fürkészte a vele szemben ülőt. –, sajna nincs szabad szoba. – Azzal megvetően végig mérte a másikat, aki próbálta leplezni zavart dühét. Ilyen nyíltan még sosem zavarták el, ami sértette a büszkeségét. Tisztában volt a szépségével, ez a grófnak nevezett valaki pedig ilyen könnyen elsiklott felette. Pedig hány nála is felsőbb rangú személy bújt vele ágyba, megcsalva a gyönyörű feleségüket. 

 – Nem tudja, mit hagy ki – vont vállat, miközben magában csalódottan konstatálta, hogy ezúttal nem párnákat, hanem nagy valószínűséggel utcaköveket kell összepiszkítania a férfi vérével. Aztán otthon gondoskodhat a testéről egymaga. Ritka alkalmak, amelyeket legszívesebben örökre elfelejtett volna. 

 – Még egy örömlány – nyomta meg gúnyosan a szót a gróf – sem könyörögött azért, hogy feküdjek le vele, csak hogy a pénzemen reggelit vehessen magának. – Bár továbbra is lenézőnek tűnt, a férfi tudta, nyert ügye van. Talán pont ezért lehet sikeres a küldetése, mert másnak mutatta magát, mint az, akikkel eddig találkozni lehetett? 

 Előre hajolt, szemeit félig lehunyta, majd suttogóra fogta. Igaz, hogy valóban reggelit fog venni, de még véletlenül sem a másik pénzéből, sokkal inkább azokból az értékes fémdarabokból, amelyeket érte kap majd. Meg aztán, ha már a férfi az elejétől kezdve tudja, hogy egy nemből valóak, talán sokkal élvezetesebb éjszakát tudhat maga mögött.

 – Nem kell a pénze – simított végig lágyan a belső comb érzékeny területén. –, csak egy test, ami reggelig melegen tart. – Remélte, hogy szavai elérik a kívánt hatást. 

 – Csak egy test lennék? – nevetett a gróf, mire néhány vendég odakapta a fejét, így halkabban folytatta. – Végül is, talán akad még szabad szoba, fiú – helyezett különös hangsúlyt az utolsó szóra. Lágyan megfogta a piroskapucnis combján pihenő kezét, aztán felsegítette, és botját végig a levegőben tartva, sietve vágott át a lépcsősorig, amely a szoba jobb sarkából kacskaringózott felfelé. 

 Az első emelet különös illatot árasztott magából, fenyőfa keveredett a naranccsal, igazi karácsonyi hangulatot adva a szeptemberi éjszakának. Elhaladtak néhány ajtó előtt, melyek mögül halk nyögdécselések szűrődtek ki, aztán néma csend. A folyosó végén lévő szobába léptek, melynek szomszédja, sőt, annak a szomszédja is üresnek tűnt. 

 A piroskapucnis értetlen arcot vágva lépett be a gróf mögött. A szoba tapétája ezúttal bíborvörös volt, és egy éjjeli szekrényen, továbbá egy bevetett ágyon kívül semmi sem volt benne. 

 – Remélem, hangos vagy, fiú – mondta a férfi, mire minden értelmet nyert. Ezek szerint szerette, ha a partnere kimutatja, mekkora élvezettel ajándékozza meg, és ezt a szomszéd szobákban lévőkre véletlenül sem akarta rábízni. Ez önző jellemvonásokra, határtalan büszkeségre utalt. – A neved? – kérdezte, szinte parancsolóan. 

 – Koichi – felelte a piroskapucnis, mindenféle hezitálás nélkül. Ilyenkor mindig az igazi nevét használta, hiszen ebből a szobából a külvilág semmilyen információt nem kaphatott meg, erről ő gondoskodott. 

 – Koichi – ízlelgette a nevet a gróf, aztán leült az ágyra, és megpaskolta a térdét. Botját a földre helyezte. A férfi tudta a dolgát, így helyet foglalt a két puha combon, karjait a másik nyaka köré kulcsolta. – Hány éves vagy, fiú?

 – Húsz – felelte Koichi az igazat, és remélte, hogy a köztük lévő korkülönbség nem fogja megrúgni a tizenöt évet. Olyankor általában nem csak adott, hanem kapott is valamit viszonzás gyanánt az akció közben. 

 A gróf hitetlenkedve elnevette magát, aztán szórakozottan végigsimított Koichi oldalán, aki nem tudta mire vélni a szituációt. Ennek ellenére próbálta megőrizni a határozottságát, így kihívóan pislogott párat. A sokéves tapasztalat nyomán már minden meglepetés előtt fel tudott készülni, oldani a belső feszültségét. 

 – Csak három évvel vagy nálam fiatalabb. Bocsáss meg! Tegezhetsz nyugodtan te is – magyarázta a férfi, aztán arcvonásai ellágyultak, és leplezetlen vággyal pásztázta végig az ölében ülőt. – Hívj csak Tsuzukunak – zárta le végül, majd mohón megcsókolta Koichit, aki rögvest alárendelte magát az érzésnek. A gróf – Tsuzuku, ezt mindenképp feljegyezte az agyába – meglepően jól csókolt, bár a szemüvege kissé akadályozta benne. 

 Ezt az apró problémát természetesen hamar megszüntette, amikor nemes egyszerűséggel lekapta, és az ajtó felé hajította a kiegészítőt. Ezek szerint, mivel nem ügyelt rá túlzottan, csak díszként funkcionálhatott. Körülbelül ez volt az utolsó információ, amit Koichi megjegyzett, mielőtt az ágyra döntötték volna, és megfosztották volna a cipőjétől. 

 Aztán mikor Tsuzuku lágyan megszívta az ajkaival a rövidnadrágjában rejtőző dudort, teljesen kikapcsolt, és átadta magát az elkövetkezendő néhány óra örömeinek. Igyekezett minden pillanatot kiélvezni, miközben kizárta az agyából a jelenetsor végét. Tudta, hogy végeznie kell partnerével, akármennyi örömöt is okozott az neki. 

 Így, amikor Tsuzuku lehunyt szemmel pihegett, a takarót hanyagul magukra húzva, és látszólag aludt, félszemét a grófon tartva hajolt a fűzőjéért. Belenyúlt az egyik övcsatba, majd előhúzott egy apró bicskát. Még szeretett volna picit gyönyörködni alkalmi hálótársában, hiszen Tsuzuku volt messze a legjóvágásúbb férfi, akivel valaha is együtt lehetett. 

 Fekete haja kontrasztba vonta sápadt arcát, ahogy az ajkain kissé szétkenődött vörös rúzs is, mellkasán két részből álló, szimmetrikus tetoválás húzódott, karjait is végig minták borították. A hasizma mentén egy négyjegyű számsor volt olvasható. Koichi igazán nem erre számított a komoly öltözék mögött, éppen ezért töltötte el csodálattal vegyes meglepetéssel. Végigsimított a számokon, lágyan, nehogy felébressze Tsuzukut. 

 Megrázta a fejét. Küldetése volt, melyet nem feledhetett, így felnyitotta a bicskát, a pengét pedig a meztelen nyakhoz helyezte. 

 – Viszlát, szépfiú! Találkozunk a pokolban – oldotta a szavakkal az iménti kétségét. Mindig ezt csinálta, amikor nehezen tudott megválni a partnerétől, ezzel is erősebbnek, rettenthetetlenebbnek érezte magát. Ám ekkor Tsuzuku elvigyorodott, majd reszelősen felnevetett.

 – Csak rajta! – mondta gúnytól maró hangon, mire Koichi dühödt rémülettel húzta vissza a kezét. Hirtelen zavarni kezdte önnön meztelensége, a kiszolgáltatott helyzet, amibe került, amiért hezitált a dologgal kapcsolatban. Megtehetné így is, de valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva félelmet érzett. Képtelen volt megölni Tsuzukut. Nem azért, mert időközben vonzónak kezdte találni a külsejét, megesett már vele ez máskor is. Hanem mert a másik szinte a kezébe helyezte az életét, és ilyet még egyetlen célpont sem tett vele. 

 Tehetetlen zokogásban tört ki, amiért önnön hibájából bukott meg a küldetése, és ami a legjobban fájt neki az az volt, hogy a gróf bízott benne. Ugyanis nem kiabált segítségért, hanem továbbra is ott feküdt az ágyon, tekintetével érzelemmentesen mérte végig a rázkódó testet. Koichi dühödt pillantást vetett rá, aztán felemelte a bicskát, de Tsuzuku mérnöki pontossággal szorította meg a csuklójának azon pontját, amely végett ujjai egyből szétnyíltak a bicska felett. Az eszköz a gróf mellkasára hullott, aki egyből megfogta azt, és mikor biztonságban tudta, elengedte a másik férfit. 

 Koichi gyilkos pillantással emelkedett fel az ágyról, de már nem tehetett semmit, ezt tudta jól. Még sosem történt vele ilyen, a tervei mindig pontosan működtek, és sosem hibádztak. Kínosan bensőségesnek érezte azt, hogy mindketten teljesen meztelenek, majd még zavaróbbnak, amikor felhúzta a harisnyát. A gróf ugyanis az összes mozdulatát követte, szemei nyilvánvaló élvezetről tanúskodtak. Ha olyan kedvében lett volna, Koichi megpróbálta volna ismét ágyba csalni, de fenekének kellemetlen, mégis kielégítő zsibbadása mást diktált belé. 

 Magára kapta a rövidnadrágot is, aztán következett a fűző, végül pedig a köpeny. A csizmákat mindig áldozata ágyának a szélén húzta fel, miközben ajkain pajkos mosoly játszadozott, most azonban fél lábon ugrálva szerencsétlenkedett velük, szép arcán undorodó fintor ült. 

 – Ülj le, nem bántalak – csivitelte szórakozottan Tsuzuku, mire Koichi megalázva huppant le az ágyra, és pár másodperc alatt felkapta a csizmákat. Felállt, picit meginogott a magas sarok végett, aztán lenézően hordozta végig a tekintetét a gróf meztelen testén, próbálva palástolni egyéb fizikális reakcióit. 

 Az ajtóhoz lépett, ujjai a kilincsre fonódtak, amikor a bicskája, pár centire a feje mellett, belefúródott a falemezbe. Megijedt, teste megrezzent, amit remélt, hogy Tsuzuku nem vett észre. Így is kezdett a közröhej tárgyává válni. Amatőrnek érezte magát, büszkeségén csorba esett, amelynek sosem szabadott volna megtörténnie. Kérdőn nézett hátra. 

 – Itt ne hagyd, baba – nevette el magát a gróf, mire Koichi összeráncolta a szemöldökét, dühösen kifeszegette a bicskát, és a gúnyos kacajtól kísérve távozott. Még nem volt vége, és egy új terv kezdett körvonalazódni a fejében, amint feltűnésmentesen elhagyta a házat.