8. Otthon

  2019.08.10. 18:44

 Koichi egyből elsápadt, ahogy a főnöke beszélni kezdett hozzá, a tudtára adva, hogy lebukott előtte. De vajon, hogy jött rá? Aztán beugrott neki az erkély, a fehér függönyök, és minden világossá vált a számára. Az épület szerkezetéből adódóan bárki könnyűszerrel az erkélyre juthatott, hogy aztán láthassa, ami Tsuzuku szobájában zajlik. Arcára dühödt pír szökött, ahogy a főnöke gúnyos szemeibe nézett. Nem volt bolond, hogy fegyver nélkül jöjjön egy ilyen helyre, így a szoknyája korcához kapott, ám a férfi gyorsabb volt nála. Olyan történt, amelyre Koichi a legvadabb álmaiban sem számított: pisztolycső meredt rá, a maga hideg éhségével. Megkövült arccal nézett a főnökére. Fogalma sem volt, mégis mi zajlik előtte, mintha egy külső szemlélő lett volna csupán ebben a hirtelen kialakult káoszban. 

 – Két baj van veled – csettintett a nyelvével a férfi. – Túl sokat tudsz és túl sokáig éltél. 

 Koichi értetlenül szemezett a pisztollyal. Miről tud ő túl sokat, és miért kellett volna meghalnia? Csak nem arra célzott a másik, hogy a szüleivel együtt őt is meg kellett volna ölni? Akkor miért nem tette meg? Ott volt rá négyévnyi lehetősége! Miért most? 

 – Szívesen elvinnélek egy körre, de nincs gusztusom a fajtádhoz. Pedig milyen szép kis ribanc lett belőled – merengett el a főnök, majd kattant a pisztoly. Koichi nyelt egyet. Hát, legalább láthatja megint a szüleit, és Tsuzuku előbb-utóbb úgyis utána jön majd. Nem mozdult, csak várta, mikor szakítja át a golyó a szívét, hogy elküldje őt azokhoz, akiket mindennél jobban tisztelt és szeretett. 

 És akkor ott volt. A dobhártyaszaggató dörrenések, a kicsapódó ajtó, a fennakadt szemekkel összeeső főnök és az ismerős test, amely Koichira zuhant. A vér szaga lengte be az apró helyiséget, kúszott bele a férfi orrlyukaiba, ahogy lassan felfogta, mi történt az imént. A főnöke meghúzta a ravaszt, azonban Tsuzuku berontott az ajtón, Koichi elé ugrott, és a lövést felfogva végzett azzal az undorító féreggel. Felfogta a lövést – futott át Koichi agyán, majd a hátára gördítve Tsuzukut, kimászott alóla, hogy felé térdelhessen. A férfi bal mellkasát és vállát belepte a vörös folyadék, összepiszkítva a kabát vastag szövetét, a bőre sápadtabb volt a szokásosnál, ám tekintete egyből megtalálta Koichiét. 

 – Igazad volt, édes – húzta gyenge mosolyra az ajkait. – Így is, úgy is meghalok.

 Felsóhajtott, ám hirtelen összerántotta őt a fájdalom. Koichi szemeiből megindultak a könnyek, ahogy reszkető tenyérrel simította meg a gróf arcát. Pokolian fájt a mellkasa, ahogy épp megszakadt a szíve, alig észlelte, hogy Tsuzuku vére az ő blúzát is megfestette. Sokkal fontosabb volt, hogy egy általa szeretett személy ismét haldoklik, és már nem először rohanták meg őt a közelgő gyász keserű hullámai. 

 – Szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek – suttogta a férfi, Koichi pedig lefagyott, a szemei elkerekedtek a sokktól, ahogy Tsuzuku szemeibe nézett. Egy haldokló ember utolsó szavai lehettek ezek, ő pedig mindennél jobban szerette volna a tudtára hozni a saját érzéseit is. Ám a szavak csak nem jöttek az ajkára, míg végül a gróf teste elernyedt a szemei előtt. Nyelt egyet, aztán egy utolsót szorítva a férfi még mindig meleg kezén elsuttogta azt az egy szót, amelyhez már túl késő volt. 

 – Szeretlek. 

 Hirtelen tört rá az érzés, amely utoljára négy évvel ezelőtt kopogtatott nála: a magány, a sehova nem tartozás savanyú mosollyal léptek ismét elébe, ő pedig engedte nekik, hogy társul szegődjenek mellé. Kiviharzott az épületből a komor, üres utcára, majd felidézte magában azokat a sikátorokat, amelyekkel gyorsan, feltűnésmentesen hazajuthatott, mielőtt észreveszik rajta a vért. Gyorsan haladt, a lábai automatikusan vitték egyre közelebb a lakásához, hiába homályosították el a látását a könnyei. Lehajtott fejjel lökte be a nehéz, vaspántos ajtót, majd sétált fel a szűk lépcsősoron. Belépett az otthonába, azonban a lelkében tátongó üresség miatt valahogy az egész idegennek hatott. Otthon. Beugrott a belvárosi palota a város túlsó végén, ahol a nagyszülei éltek most, vágyódni kezdett az ismerős falak közé, ahol felnőtt. Vajon a nagyanyja mit szólna hozzá, hogy az unokájukból ilyen férfi lett? 

 Döntött. Új életet akart, elengedni ezt az egész bérgyilkosos dolgot, hiszen a főnöke már úgysem élt – ahogy Tsuzuku sem, de utóbbi képét igyekezett elhessegetni maga elől. Akárhányszor eszébe jutott a férfi az idevezető úton, mindig úgy érezte, mintha késeket forgatnának a testében. Remélte, hogy a nagyszülei visszafogadják őt, és megpróbálhatja helyrehozni, amit az elmúlt négy évben elrontott. 

 A fürdőbe sétált, ahol levette a véres ruháit, majd gyorsan megfürdött, aztán lemosta a reggel feltett halovány sminket. Utóbbi művelet közben hosszasan tanulmányozta az arcát, megpróbálva összeegyeztetni a régi, kisfiús vonásaival. Kissé aggasztotta, hogy talán a nagyszülei meg se fogják ismerni rózsaszín hajjal, így az arcára próbált hagyatkozni, amely megkönnyebbülésére nem sokat változott az évek során. Eltűntek a néhol felbukkanó pattanások, a gyermeki pufókság, íveltebbek lettek a szemöldökei, de más nemigen történt. Talán kicsit magasabb lehetett, nem sokkal, maximum három centivel. Összességében nem sokat változott, inkább a teste többi része. 

 A szobájába sétált, majd feltúrta a szekrényt, és végül megtalálta, amit keresett: fekete kabát, csíkos ing és fekete farmernadrág, amelyet az egyik küldetésére vett még régebben. Ahogy magára öltötte őket, eszébe jutott egy kövér férfi, és a hájas kezei, ahogy szemérmetlen tapogatták őt az ing anyagja alatt. Megborzongott, aztán elindult haza. A gondolatelterelés egészen idáig működött, azonban amint az utcára lépett, megrohanták őt az emlékek: ahogy Tsuzuku karjai között feküdt az ágyban, a becéző szavak, a tegnapi esti őszinteségük, a lágy csókok, amelyeket már soha többé nem élhet át. Ökölbe szorította a kezeit, így próbálva magába fojtani a sírást. Majd otthon, ha még megvan a régi ágya, kisírja magát, átengedi a lelkét és a testét a gyász ördögének, addig viszont ki kell tartania. Nem úgy tervezett odaállítani a nagyszülei elé, hogy az egyetlen unokájuk szerelmes lett egy férfiba, akit megölt a régi főnöke, aki amúgy bérgyilkosként adott neki munkát, de a szerelme magával vitte a sírba. Talán majd később felfedi nekik a másságát, meg az elmúlt négy év titkait, ám nem állt szándékában ezzel indítani. 

 Ahogy elhaladt a piac előtt, összefacsarodott a szíve – a kocsi, amellyel jöttek már nem állt ott, a lovászfiú már valószínűleg visszahajtott a palotába, a lehető legrosszabbtól tartva. Tsuzuku nem fog este visszatérni, így a személyzet kinyithatja a borítékot. Koichit elkapta a kíváncsiság. Vajon mi állhat benne? Egy pillanatra eszébe jutott, hogy Tsuzuku tudta, hogy meg fog halni, ám őrültségnek tartotta. A férfinek nem kellett volna követnie őt, és akkor még mindig élhetne, ha nem is sokáig. Valahogy könnyebb lett volna, ha mindketten meghalnak, de így minden százszor nehezebbé vált. Egyáltalán, miért jött utána a másik? Pisztoly volt nála… Koichi lábai hirtelen gyökereztek földbe, ahogy rájött, mit tervezhetett Tsuzuku. Le akarta lőni a főnökét, hogy lehessen közös jövőjük? Ha egy kicsivel előbb löki be az ajtót, akkor már mindketten a palotában lehetnének, egymás karjaiban pihenve. Összeszorult torokkal törölte le a kicsorduló könnycseppeket, majd nagy nehezen mozgásra ösztökélte a testét. Nem járt messze, befordul azon a sarkon, végigmegy a régi iskolája előtt, lemegy a lépcsőn, és már ott is van, nem messze a palotájuktól. 

 Remegő gyomorral állt meg a kapu előtt, majd megrántotta a csengő zsinórját. Először nem történt semmi, teljes csend honolt a telken, azonban alig pár perccel később nyílt az ajtó. A nagyapja ismerős alakja sétált felé az úton. Magas volt, fél fejjel lehagyta Koichit, ősz pofaszakálla csak még komorabbá tette a közel hetvenéves urat. A férfi idegesen csavarta a mutatóujja köré az egyik hosszú, rózsaszín tincset. A nagyapja alig pár lépésnyire állt meg tőle, és kíváncsi tekintettel mérte végig a kapuban toporgó jövevényt. Koichi nyelt egyet. 

 – Nagyapa? – suttogta, a hangja erőtlen volt és gyenge, miközben érezte, ahogy a könnyek elöntik a szemét, aztán lassan csorogni kezdenek végig az arcán. Figyelte, amint az idős férfi egy darabig homlokráncolva nézi őt, majd nyílt a kapu, ők pedig egymás nyakába borulhattak. Koichi zokogott, a mellkasa kellemetlenül szorított a sok sírástól, és belélegezte az ismerős cédrusillatot. Otthon volt. 

 – Nagyanyád repesni fog az örömtől, ha meglát – szorított meg a vállát a férfi, majd Koichiba karolt, hogy a palotába sétálhassanak. Koichi közben kíváncsian szemlélte a kertet, a formára nyírt sövényeket, amelyek az elmúlt négy év során semmit sem változtak. A szobájára gondolt. Vajon ugyanolyan, mint mikor elment? Gyávaság volt tőle az egész, de már tisztán látott, és nem akarta még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát. 

 Ahogy a tágas előtérbe léptek, ideje sem volt körbe nézni, ugyanis egyből a nagyanyja karjai között találta magát. Az idős asszony egyből megismerte őt, amely megmelengette a szívét. Mégsem változhatott akkor annyit, és még mindig szerették őt. A könnyek ismét előtörtek, a másodpercek pedig percekké váltak, ahogy a nő vállán sírta ki az elmúlt órák feszültségét. Aztán beszélni kezdett, összefüggéstelen, mondatot mondatra halmozott, miközben a könnyek folyamatosan versengtek az álláig. 

 – Úgy sajnálom, tényleg, rettenetesen, de mikor megölték anyut és aput, megijedtem. Azt hittem velem is végezni fognak, hogy titeket is bántani akarnak, ezért közéjük álltam. Meg akartalak védeni titeket, holott egyszer sem forgott kockán az életetek, de gyerek voltam, felelőtlen. Az elmúlt években annyi férfi vére tapadt a kezemhez, amennyit álmomban sem gondoltam volna, és olyan dolgokat tettem, amelyek teljességgel helytelenek – hadarta, aztán hirtelen megállt. Ki kellett mondania, hiába akarta magában tartani, a nagyszüleinek tudnia kell, hogy az unokájuk milyen, a közvélemény számára becstelen dolgokba kezdett bele. 

 – De egyvalamit biztosan tudok – suttogta, miközben a padlócsempét fixírozta a tekintetével. – A férfiakat szeretem. 

 Az ajkába harapott, és felnézett. A nagyanyja szemeiből hiába potyogtak a könnyek, pengevékony ajkak így is mosolyra húzódtak az asszony ovális, ráncokkal barázdált arcán. A nagyapja azonban szigorúan mérte őt végig, Koichi pedig félt attól, hogy mit gondolhat magában. Gusztustalannak tartotta őt? A férfi igencsak konzervatív volt, így már kételkedett abban, jó ötlet volt-e feltárni a titkát előtte. Azonban a nagyapja ekkor előrelépett, egyik kezét Koichi vállára téve pedig megszorította azt. 

 – Büszkék vagyunk rád, Ko-chan – húzta magához az unokáját, majd eltolva magától, a feleségére nézett. Az asszony bólintott, és Koichi tudta, hogy olyasvalaminek a szemtanúja, amely csak olyan emberek között jöhetett létre, akik szerették és ismerték egymást: a szavak nélküli beszédet. A nagyanyja kézen fogta őt, aztán elindult vele felfelé a lépcsőn, egyenesen a szobája felé. Koichi tenyere egyből izzadni kezdett, ahogy a ráncos, mégis puha bőrhöz simult. Kiskorában mindig fogta a nagyanyja vagy az anyukája kezét, amikor mentek valahová otthon, egyik helyiségből a másikba. Ezek szerint ez nem csak az ő emlékeiben maradt meg. Kicsit furcsállotta, hogy még nem találkoztak a személyzettel, pedig anno sokan voltak náluk. Talán a kertben lehettek, a piacon vagy főztek, takarítottak. Hirtelen már nem tudta annyira érdekelni, ugyanis amint beléptek a szobájába, úgy érezte, kihúzzák a lába alól a talajt. Minden pontosan ugyanúgy volt, ahogy az emlékeiben élt. 

 Az ágya a szoba közepén állt, bevetetten, a hófehér ágynemű huzat szinte belesimult a lepedőbe, mellette a tölgyfa éjjeliszekrényen állt az ébresztőórája és egy fénykép még azokból az időkből, amikor újszülöttként feküdt az anyja karján. A szekrényei a jobb oldali fal mellett patinás rendben sorakoztak, velük szemben az íróasztal és a kilencven fokban kiforgatott szék. Úgy, ahogy hagyta. Az ágya előtt lévő ovális alakú szőnyegre esett a pillantása, és eszébe jutott, milyen kellemes érzés volt rajta meztelen talpakkal járkálni. Egyszer Keisukének is megígérte, hogy elhozza magukhoz megnézni a szőnyeget. Egyszerűen nem hitte el neki, milyen kellemes érzés a házi könyvtárukból kivett könyvet olvasva járkálni rajta, miközben narancslevet iszogatott. Meg akarta mutatni neki, ám ennek már hiába. Viszont, ha már egyszer könyvek… Az íróasztalán még mindig ott hevert a négy éve megkezdett kötet, benne a könyvjelzővel, amelyet az édesapjától kapott a tizennegyedik születésnapjára. 

 Nagyanyja kezének meleg érintése a vállán zökkentette ki a nosztalgikus bámulásból. 

 – Majd szólok, ha jöhetsz ebédelni – mondta, és kisétált az ajtón, amely egy szelíd nyikorgás kíséretében csukódott be mögötte. Koichi felsóhajtott. Hát otthon volt. Ám valami mégis hiányzott, egy üres, csupasz folt a lelkén – Tsuzuku. A könnyek ismét elöntötték a szemét, ő pedig lerúgva a cipőjét átgázolt a szőnyegen, hogy aztán egyenesen az ágyába vesse magát a puha takaróra. A mellkasához ölelte a párnát, a testén ismét eluralkodott a zokogás. A férfi, akit szeret, halott. Ha a kés helyett pisztolyt hordott volna magánál, most mindketten élnének. Lelőtte volna a főnökét, kisétál az irodájából, szembe találkozik Tsuzukuval, és happy end, ahogy a mesék végén szokás. De az élete nem egy kibaszott Hamupipőke volt, az ég szerelmére! Viszont egy szinten hálás volt a férfinak, amiért felhívta a figyelmét a nagyszüleivel adódó lehetőségre. 

 Már az egész teste zsibbadt, amikor végre sikerült abbahagynia a sírást, ám tudta, hogy nemsokára úgyis kezdődik az egész elölről. Szorosabban ölelte a párnát, az inge összegyűrődött, a farmer alatt pedig izzadtságtól volt síkos a bőre. Talán át kellett volna öltöznie, ám a régi ruhái kicsit rövidek lehettek neki. Bár végül is, nem nőtt akkorát, fogyott is, szóval esetleg…

 Felkelt az ágyból, szipogott párat, és a szekrényekhez lépett. Tudta, melyik ruhanemű pontosan melyik polcon helyezkedik el, így gyorsan magára kapott egy fekete atlétát, amely épp csak fedte a csípőcsontját, majd talált egy zöld inget, amelyet anno rengetegszer viselt az iskolában, de még épp jó volt rá. A nadrágból már jócskán kilátszott a bokája, ám ez teljesen hidegen hagyta, és ledobta magát az ágyára. 

 Kopogás.