Tizedik fejezet

  2019.08.17. 09:15

Satoshi úgy érezte, szinte elillant ez az egy év. Mintha csak nemrég látta volna meg Yuukit Hitoraba festményén, és költötte volna el az összes félretett pénzét a modellre. Aztán nagy nehézségek árán elkészült az első képe a szépségről, amely számára döbbenetes áron kelt el. Aznap bort ittak, Satoshi pedig rádöbbent arra, milyen puhák is tudnak lenni egy férfi ajkai. Később pedig több más dologra is rájött a saját nemével, főleg Yuukival kapcsolatban. Szerelmes lett, és sikerült olyan partnerre lelnie, aki viszonozta is ezt. 

 Azóta már egy nagyobb lakásban éltek: külön volt a műterem és az előszoba, a konyha felszereltebb, a fürdő tágasabb lett, és egy étkezőnek is akadt hely. Persze hiányzott Satoshinak a régi, megszokott környezett, és néha úgy tűnt, Yuukinak is, ám tagadhatatlanul jobb körülmények között laktak. Nem csoda. Amennyi festményt sikerült eladni az utóbbi időszakban, no meg persze ott volt Yutori folyamatos unszolása is, hogy nem kéne örökké abban a kis lyukban élniük. 

 Satoshi épp a hálóban feküdt, a puha, szinte súlytalan paplan takarta el őt és Yuukit, aki kellemesen elfészkelte magát a festő karjai között, és még mindig az igazak álmát aludta. Satoshi óvatosan lehelt csókot a másik ajkaira, mielőtt felült volna.

 – Satoshi. Hova mész? – motyogta Yuuki, mire a férfi mosolyogva nézett vissza a laposan pislogó párjára. 

 – Veszek reggelit, babám. Majd jövök. Valami kívánság? – kérdezte, finoman megbökve Yuuki orrának hegyét.

 – Valami gyümölcsöt – kérte a férfi, majd elkapta Satoshi csuklóját, és lehúzta őt egy csókra. Ha rajta múlt volna, akár több is kisülhetett volna a dologból, de a festő szépen lassan kihátrált a hevessé váló csókból.

 – Nincs sok időm, ha frisset akarok hozni neked – motyogta. 

 – És ha azt csináljuk, amit hétfő reggel? – próbálkozott tovább a modell, mire Satoshi kuncogva beadta a derekát, és visszabújva a takaró alá, gyengéden Yuuki lábai közé nyúlt, aki egy elégedett sóhajt követően, viszonozta az érintést. Végül egy jó tíz perc elteltével Satoshi kiszabadult az ágyból, és felöltözött. A mélyvörös vászonnadrág és a viaszszínű ing viszonylag újaknak számítottak a ruhatárában, és egyszerűen bolondult értük, ahogy az elegáns, fekete cipőért is, amelyet felhúzva, még odalépett az ágyhoz, ahol Yuuki lustán pislogva szemlélte őt.

 – Elegáns vagy – jegyezte meg a modell. – Szeretlek.

 Satoshi egy gyors csókot nyomott a szájára.

 – Én is szeretlek. Hamarosan jövök, oké? Ne húzd sokáig a lóbőrt, mert ha későn eszünk, nem leszel éhes, mire Yutoriékhoz megyünk ebédre, hm? 

 Yuuki nevetve bólintott. 

 – Mert te éhes lennél? – piszkálódott még egy kicsit a modell. Satoshi elnevette magát.

 – Nem hinném – felelte, majd a konyhába menve még zsebre vágta a tárcáját, és elhagyta a házat.

 Örült, amiért Yuukival idáig jutottak. A férfi egyre inkább értette Satoshiék nyelvét, és úgy tűnt, minél több kifejezést, szót ismer, annál magabiztosabb lesz mind kettesben, mind pedig mások előtt. A legutóbbi ebédjük Yutoriékkal Satoshiéknál volt, és a festő szolgák híján, egymaga ment ki az étkezőből a desszertért. Visszatérvén látta, amint az addig csendben, megszeppenten falatozó Yuuki már Yutorival nevetett valami csacskaságon. Ebből Satoshi és Chizuru sem értettek valami sokat, így a két férfi csendben nekilátott a desszertnek, amit mindkettejük párja kissé zokon vett, így a barackos túrótortát végül felváltva ették hol maguk, hol adták a két kis pukkancs szájába a falatokat, akik úgy tűnt, méltó mód élvezik a helyzetet. 

 A bevásárlás nem tartott sokáig. Körülbelül húsz perc múlva Satoshi már friss gyümölccsel teli táskával ért a házuk ajtajához, ahol rendesen meglepődött. Az ajtó ugyanis résnyire csak, de nyitva volt. A szíve a torkába szökkent, és heves kalimpálásba kezdett. Nem értette a dolgot, és aggódni kezdett Yuukiért. Hevesen markolta a szatyor fülét, ahogy becsukta maga után az ajtót. Az előszobában letette a gyümölcsöt, és egyből a háló felé indult. Hatalmas kő gördült le a szívéről, ahogy Yuukit az ágyban fekve találta, ugyanúgy, ahogy hagyta. Aztán szemet szúrt neki valami, és úgy érezte, kifutott a lába alól a talaj.

 A paplant Yuuki mellkasánál vörös folt szennyezte be, míg a férfi szájának sarkánál szintén látszódott valami hasonló. Satoshi megszédült. Megkapaszkodott az ajtófélfában, próbált ellenállni a hívogató sötétségnek, és nem elveszíteni az eszméletét. Közelebb ment. A párnán egy félbehajtott papírlap hevert. Felkapta, és egyből széthajtotta.

 

 Sajnos, neked több hasznot hozott, mint nekem. Túlságosan is. – HY

 

 HY. Hitoraba Yoshifumi. Ő tette ezt, ehhez nem fért kétség, minden jel erre utalt. Satoshi vett egy mély levegőt, ám mintha a tüdeje egy csepp oxigénhez sem jutott volna. Fájt a mellkasa, mintha Hitoraba bérence az ő szívét döfte volna át, mert az bizonyos, hogy a gazdag festő sosem vetemedett volna arra, hogy saját maga hajtsa végre a gyilkosságot. 

 Végül zokogásban tört ki. Az egyik tenyere Yuuki már hűvösödő arcbőrére siklott, a másikkal pedig a kezét szorongatta minduntalan, hátha visszatér belé az élet. Nem merte megnézni a sebet, nem akart vele szembesülni, mit tettek az ő gyönyörű szerelmével. 

 Nem tudta, mennyi ideig térdelhetett magába roskadva, a saját könnyeiben úszva az ágy mellett, ahol a férfi feküdt, míg végül nehézkesen bár, de felállt. Megtörölte az arcát az ingujjával, és még egyet szipogott. Elmehetett volna a rendőrségre, de ugyan, ki hitt volna neki? Hitoraba befolyásos volt, sokkal több embert ismert, mint amennyit Satoshi valaha életében látott. Talán, ha Yutoriék hinnének neki, de ugyan, ki hallgatna egy üldözési mániás, bolondnak bélyegezett művészre? 

 Zsákutcába ért. Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Úgy érezte, minden szín, minden mosoly és öröm kifutott az életéből, és csak az üres szürkeség maradt. A műterembe ment, és magához vett kettő vázlatfüzetet és egy ceruzát. Mindegyik oldalon tanulmányok voltak Yuukiról. Utána a konyhába sétált, és a nadrágszárába rejtett egy kést. Dörzsölte a bokáját, ám nem törődött a fájdalommal, amely egészen tompának hatott. Egy utolsó pillantást vetett Yuukira, egy csókot nyomott a már jéghideg homlokra, és kisétált a házból. 

 A lábai a folyópartra vitték, a nádashoz, ahol a kacsákat látták. Leült, kinyitotta az egyik füzetet, és az utolsó üres oldalt kitépve, írni kezdett rá. Búcsúlevél volt az, keserű és fájdalmas, amelyet összehajtva, még utoljára ráírta Yutori nevét. Felsóhajtott. A papírt visszatette a füzetbe, majd felsétált a hídra. A környék ugyanolyan néptelen volt, ahogy mindig. A két vázlatfüzetet ezután a híd korlátjának két oldalára helyezte, pontosan középütt. Ő kicsit arrébb mászott fel, miután a kést kihúzta a nadrágszárából. Már véres nyomokat hagyott a bokáján. Kitapogatta a szívét, és feléje helyezte a pengét. A keze remegett, a szemei csordultig teltek könnyekkel. Felvillant előtte Yuuki arca, ahogy nevetett, majd az a szomorú, jeges kép, ahogy holtan találta. Lenézett a folyóra. Elnevette magát, és a kést markolatig a saját mellkasába merítette. 

 Egy pillanatnyi, éles fájdalom volt csupán az egész, mielőtt a teste a folyóba zuhant volna. 

 

Vége