Zavartság 4.

  2019.10.29. 14:40

Ryoya a nappaliban ülve hallgatta, amint az erkélyajtót szüntelenül ostromolják az esőcseppek. Máskor még jót is tett volna a munkájának ez a számára kellemes háttérzaj, de nem most. Felsóhajtott, letette a ceruzát, és az asztalra könyökölve figyelte az üvegen versengő cseppeket. Valami hiányzott. Teljes mértékig tisztában volt a valami kilétével. Pontosabban, a valakiével. 

 Shikina már lassan másfél hete nem hallatott magáról. Sem egy SMS, sem egy hívás, de még a bárban sem futottak össze mostanság. Mintha kerülte volna. Ryoya nem értette. Elrontotta talán? Mégis hogyan? Talán túlzásba esett a legutóbb a becézgetéssel. Viszont az ember nem bújhatott el mindig egy maszk mögé. Shikinát nézve, a pultos nem tűnt olyannak, mint aki előnyben részesítené a színjátékokat. Nem csak szép volt, hanem őszinte is. Ryoya a papírkupac felé fordította a fejét, és a tenyerébe temette az arcát. A francba is, tökéletes volt. 

 A nővérére gondolt. A nő hitt benne. 

 Felállt az asztaltól, és csapot papot otthagyva a hálószobájába ment, az ágyán felejtett mobiljáért. Tárcsázott. Várt. 

 – Szia! 

 Számtalan, megfoghatatlan érzés öntötte el Shikina hangjának hallatán, ám ezekből csupán egyet volt képes kiragadni. Aggodalom. A férfi hangja sírástól megtört volt. 

 – Szervusz, drága. Minden rendben van? 

 Csend. Szipogás. Ryoya szíven őrülten vágtatott a mellkasában, lélekben már a kabátját húzta, a kulcsát a zsebébe süllyesztette. Ott akart lenni a másik mellett. De ki volt ő Shikinának? Csak egy szerető. 

 Nem, emlékeztette magát, azért hívtad, mert nem csak egy szerető akarsz lenni.

 – Fogjuk rá – kezdte Shikina, ám a hangja elakadt. – Nem, Ryoya. Semmi nincs rendben. 

 A mangaka ekkor már nem bírt gátat szabni magának. Valami elpattant benne. 

 – Öt perc és ott vagyok. 

 Kinyomta a hívást, és az előszobába szaladt. Kabát, cipő, telefon a zsebbe. A kocsi kulcsával a kezében érkezett meg a társasház elé. Ösztönből vezetett, a közlekedési lámpák, indexek, kanyarok… Minden összemosódott előtte egyetlen, betonszínű katyvasszá váltak a fejében. 

 Csak Shikina érdekelte és semmi más, így amikor a kapucsengő sípolni kezdett, berontott az ajtón. Meg sem állt a férfi lakásáig, ahol a másik már nyitott ajtóval várta őt. Összetörve. Délután kettő volt, ő mégis pizsamában ácsorgott, amely túl nagy volt rá, a fél válla szabadon, libabőrtől pettyezve. Ryoya szíve összeszorult. Shikina árnyéka volt önmagának. 

 A mangaka átölelte őt, szorosan húzta magához a törékeny testet, az ajkai a fülénél. 

 – Itt vagyok – suttogta. 

 Shikina egy darabig nem mozdult, aztán az ujjai Ryoya kabátjának gombjainál kezdtek el matatni.

 – Akkor gondolom… – motyogta beletörődően. 

 Ryoya szemei elkerekedtek, és eltolta magától az alacsony férfit. 

 – Nem azért jöttem – rázta meg a fejét. – Melletted akarok lenni, de most nem úgy, ahogy eddig. 

 Shikina elfordította a fejét, a nyelvével az ajkába szúrt piercinget piszkálta, a karjait összefonta a mellkasa előtt. 

 – Nézzünk meg egy filmet! – javasolta hirtelen. Hátrébb lépett, utat engedve Ryoyának, majd eltűnt a hálóba vezető ajtó mögött. A férfi becsukta a bejárati ajtót, lehámozta magáról a kabátot, a cipőjét Shikináé mellé tette. Követte a férfit, aki már a TV előtt guggolt, két DVD-vel az ölében. Ryoya mögéje lépett, és leolvasta a borítóról a címeket. Szinte egyből a vígjátékra bökött. Shikina összerezzent, és a nyakát hátrahajtva nézett fel rá. 

 – Szeretem, amikor nevetsz – jegyezte meg Ryoya mosolyogva. 

 Egymás mellett ültek az ágyon, a hátukat a párnákkal puhított támlának vetették. Nem értek a másikhoz, néma csendben, rezzenéstelen figyelték a képernyőt. Az egyik jelenetnél Ryoya elmosolyodott, és oldalra nézett, hátha Shikina arcán is hasonló kifejezés ült. Az alacsony férfi azonban teljesen máshol járt. Ryoya a kettejük közt gátat szabó távirányítóhoz nyúlt, és szüneteltette a filmet. A képernyő megmerevedett, akárcsak a szobában a levegő. Shikina óvatosan ránézett. 

 Ryoya nem gondolkozott. Az eddig az ölében pihenő kezét most a másikéra tette, lágyan fűzte össze az ujjaikat, mielőtt közelebb hajolt volna. Innen figyelte Shikina sírástól vörös szemeit. A férfi, akit már az első perctől fogva boldoggá akart tenni, szomorú volt. Egy láthatatlan kéz facsarta össze Ryoya szívét. Bezárta maguk közt a távolságot, az ajka finoman tapadt a másikéra. Ezúttal nem a szenvedély uralta a csókjukat, sokkal inkább az a szeretet, amelyet a mangaka érzett a pultos iránt. Remélte, ezt nem csak ő vette észre, és nem csak ő akarta mindennél jobban ezt az egészet. Először azt hitte, csalódnia kell. Ám ekkor Shikina visszacsókolt, a szabad kezével Ryoya hajába túrt, úgy húzta magához közelebb a férfit. 

 – Szeretlek – lehelte Ryoya, amikor elváltak egymástól, Shikina keze a tarkóján, az ujjaik továbbra is egymásba gabalyodva. 

 – Álmodom? – suttogta Shikina, a hangja totális meglepettségről árulkodott. Ryoya lágyan megsimította az arcélét. 

 – Egy pillanatig sem – felelte Ryoya. 

 – És mióta? – kérdezte a férfi kíváncsian. 

 Ryoya hezitált. Félt bevallani az igazat. 

 – Azt hiszem az elejétől fogva.

 Köhintett egyet, próbálva palástolni a zavarát, kerülte Shikina tekintetét. A férfi ekkor elnevette magát. 

 – És mégis belementél abba, hogy szeretők legyünk? – hitetlenkedett. 

 Ryoya bólintott. 

 – Azt hittem, csak így kerülhetek közel hozzád – ismerte be. 

 – Egy szavadba került volna, és az ágy helyett a vacsoraasztalnál is kiköthettünk volna.

 Shikina végigsimította férfi állán, az ujjai puhák és melegek.

 – Most már mindegy – motyogta Ryoya. 

 – Dehogy mindegy! 

 Shikina nevetve hátrébb hajolt, és finoman belebokszolt a mangaka mellkasába. 

 – El kell vinned vacsorázni, kárpótlásul – nyújtotta ki a nyelvét.

 Ryoya hitetlenkedve elmosolyodott.  

 – Ennyivel megúsznám? – piszkálódott.

 – Miért ne? – vonta meg a vállát Shikina, mielőtt kiszabadította volna a kezét Ryoyáé alól, és a nyakába vetette volna magát. Újabb csókba vonta az alatta fekvő férfit, aki a tenyerét Shikina hátára és derekára fektetve élvezte az ostromot. Aztán a csók egyszer csak megszakadt, és a vígjáték újra elindult a képernyőn. Shikina lejjebb csúszott Ryoyán, a fejét a mellkasára hajtotta, az arcát a TV felé fordította, mintha az imént mi se történt volna. 

 Ryoya már nyitotta volna a száját, kérdezni akart, ám végül meggondolta magát. Nyomott egy csókot Shikina vörösre festett tincsei közé. 

 – Nézd – suttogta a pultos, a hangjában mosoly bújt meg. 

 Ryoya elnevette magát.