4

  2019.10.29. 14:42

A csengő hangjára a 3-A diákjai felálltak a padjukból. Hátukon az iskolatáska, arcukon mosoly. Meghajoltak a sensei felé. A negyvenes évei végén járó férfi finom ráncokkal barázdált arca tükörképe volt a diákokénak. Egy fáradt, bölcs tükör. Biccentett és távozott a teremből. 

 Sui elcsípte a körülötte kezdődő beszélgetések foszlányait. Michi már alig várta a délutáni táncfellépést. Yoshi és még néhány srác moziba készülődtek. Mindegyik program izgalmasabbnak hangzott a délutáni biológia korrepetálásnál. Ellóghatta volna, rosszullétre vagy sürgős családi programra hivatkozva, de nem akart pont a végzős évben megbukni belőle. A kezében akarta tudni az érettségit. Akkor a szülei elégedettek lesznek vele, és utána azt csinálhatja, amit szeretne. Már voltak ötletei. Sötétkékre festetni a koromfekete, állig érő haját, piercinget szúratni, tetováltatni… És énekelni. 

 Egyedült maradt. Kakeru-sensei bármelyik percben megérkezhetett. Sui a padjára akasztott táskájába nyúlt, óvatosan előhúzva a legféltettebb kincsét: a Cure magazin legújabb számát. Finom mozdulatokkal lapozott bele, pontosan ott folytatva a reggeli becsengőkor félbehagyott interjút, ahol járt. Akárhányszor a kedvencei szavait olvasta, azok erővel töltötték meg a szívét. Belőle is lehet valaki olyan, akinek a gondolatai ezreknek adnak erőt. Elszántan meredt a cikk mellé szerkesztett énekes képére. Lapátkezei ökölbe szorultak a fehér asztallapon.

 – Hamarosan ugyanazon a színpadon fogunk állni. Megígérem – suttogta. 

 Cipősarkak koppanása, a nyíló ajtó halk zöreje. Sui összerezzent, a magazint remegő kezekkel csúsztatta vissza a táskája rejtekébe. Felpattant a helyéről, lesimította a barna szövetnadrágján keletkezett gyűrődéseket, és meghajolt a sensei előtt. 

 A magas, középkorú férfi arcán joviális mosoly ült. Öltönyt viselt, a hóna alatt két füzet és egy könyv. Nem indult meg a tanári asztalhoz, inkább Sui padjával szembe fordította a fiú előtti széket. Helyet foglalt, és intett a még mindig ácsorgó diáknak, aki erre észbe kapott és leült. Kakeru-sensei kinyitotta a felül lévő füzetet. Számtalan ábra és kanji, utóbbiak közül néhány szinte teljesen idegenül bámult Suire. 

 – Az idegrendszerrel akadtak a gondok, ugye? 

 Kakeru-sensei lágy hangja zökkentette ki a bambulásból. Bólintott. A karjait, amelyek eddig esetlenül lógtak mellette, az asztallapra fektette. Az ujjai lelógtak a szélénél, hiába: kezdte kinőni az iskolapadot. 

 – Szerintem érdemes lenne az alapoktól kezdeni – javasolta a sensei, miközben végig Sui tekintetét kereste. Amikor a fiú végül a szemébe nézett, a férfi mosolya kiszélesedett. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva pánik szaladt végig a testén, minden izma görcsbe állt. Félt. Nem tudta mitől, de a rettegés mozdulatlanná tette őt. 

 – Vegyük át a gerincvelőt! Hol helyezkedik el? 

 Sui szája kiszáradt. Kakeru-sensei érdes tenyere az ő hatalmas kézfején pihent. A férfi bizalmasan előre dőlt, tömény parfümjének illata megcsapta a fiú orrát. Nem mert beszélni. Pedig tudta, ott dübörgött a fejében a válasz. 

 Gerinccsatorna, gondolta, mondd már ki, hogy gerinccsatorna, az Isten verje meg! 

 Nem mondta. Nyelt egyet. A kétségbeesett szívverésének hangja egyre inkább felerősödött a fejében. 

 Ez a csók teljesen különbözött az eddig tapasztaltaktól. Fullasztó, érzelemmentes valami. Mintha egy kígyó tekergőzött volna a szája körül. Várta a végét, számolta a másodperceket, a hányinger kerülgette, meg akarta állítani a világot, kiszállni ebből az egészből. Elmenekülni. Hátrahagyni mindent, az iskolát, a várost, a családját. Az életét. Könnyek szöktek a szemébe. Ilyenkor az idő még öregebbnek, lassabbnak tűnt.

 Csak legyen már vége! 

 Vége lett. Sui felpattant a székből, kitépte a kezét az időközben görcsössé vált szorításból. A vállára kapta a táskáját és futott. 

 

Édesanyja mit sem sejtve várta őt a tágas konyhában. A főzőlapon egy edényben főtt az aznap esti vacsora körete – rizs. A hal már elkészült, a tepsi a tűzhely melletti pult egyik végében feküdt, míg a másik felén a nő épp zöldséget szeletelt. Gondos kontyba fogott, fekete tincsei kilazultak az egész napos házimunkát követően, néhány szál rakoncátlanul simogatta vékony vállait. Finom ráncokkal szabdalt arcára kiült a koncentráció, ám hamarosan felfigyelt a fia lépteire. Felpillantott, a homlokán elmélyültek a ráncok. 

 – Minden rendben van, drágám? – kérdezte, a hangja tele gyanakvással. Sui lefagyott, ám a hazugság azelőtt csúszott az ajkaira, mielőtt jobban átgondolhatta volna a válaszát.

 – Igen, anyu.

 Fáradt mosoly kúszott az arcára. Az anyja viszonozta. 

 – Öltözz át, és pihend ki magad, amíg apád hazaér, rendben? 

 Sui bólintott.

 A szobájába érve rátört a sírás. Összekuporodott az ajtó tövében és nekivetette a hátát. A táskája még mindig a karján lógott, az egyenruhája meggyűrődött. Hatalmas lapátkezeibe temette az arcát, vékony ajkai remegtek. Próbált halkan sírni, hiába helyezkedett el a konyha a földszinten. Szégyellte a szégyenét.

 Erről senkinek sem szabad tudnia, gondolta. Nem akarom, hogy anyuék aggódjanak.

 Nyelt egyet. Az egész teste remegett, miközben talpra állt. A táskáját az alacsony, gondosan bevetett ágyára hajította. Behúzta az ágya és a ruhásszekrénye között nyíló ablakon lévő redőnyt. A félhomályban is tökéletesen tájékozódott, hamar megtalálta az ajtó melletti villanykapcsolót. Sárgás fény árasztotta el a szobát. Sui a zömök szekrényhez lépve kiválasztott egy rövid ujjú, fekete pólót és egy szürke melegítőnadrágot. Lélegzetvisszafojtva öltözött át. Kicsinek és undorítónak érezte magát a korrepetálás óta, hiába számított az évfolyam legmagasabb tanulójának a maga száznyolcvan centijével. Különben semmi baja nem volt a testével: a magasságához egészséges súly is társult. Ennek ellenére az anyukáján kívül még egy lány sem mondta neki, hogy helyes lenne. Suit ez megnyugtatta, hiszen sosem akart tetszeni az ellenkező nemnek. 

 Akadt néhány kalandja fiúkkal, többnyire másik iskolákból. Koncerteken ismerkedett meg velük, elcsattant pár csók, de általában semmi komoly. A legidősebb, aki kikezdett vele, tavaly, egy másodéves egyetemista volt. Sui számára ez a korkülönbség az elfogadható kategóriába esett. Megborzongott. Kakeru-sensei méregként férkőzte be magát a gondolataiba. Hány év is lehetett köztük? Tizenöt? Húsz? Ha zsánere lett volna sem kezdett volna ilyen idős férfival. A senseinek kiugró járomcsontja, mély szemgödrei és szögletes álla volt, utóbbin fekete tüskékként borosta meredezett. Sötét haja messziről fénylett a lakktól. A kor már finom ráncokat is szabdalt az arcára, bár kevésbé mélyebbeket, mint amilyenek a szüleiéi. 

 Sui leült az ágyára és felhúzta a lábait. Mihelyst az arca a térdéhez ért, felvillant előtte a csók emléke. Könnyek szúrták a szemét. Szabadulnia kellett a korrepetálások alól, kibírni ezt az utolsó évet, és akkor szabadon szárnyalhat. Felemelte a fejét és a szemközti falnál lévő íróasztalra támasztott órára nézett. Még fél óra az apja érkezéséig, házija kivételesen semmi. Az ilyen nap ritkának számított. 

 Az íróasztalhoz ülve kihúzta a legalsó fiókot. A gurulós szék nyikorgott a mozdulatai nyomán. Tükröt és egy kistáskát vett elő. Szeretett sminkeléssel bíbelődni. Úgy érezte, ezzel is közelebb jut az álmához. Most egy kis időre ki akarta törölni a szégyenérzetét, elfeledkezni minden másról. A szüleit sosem zavarta, ha sminkben ült az asztalhoz. Olyankor az anyja mindig megsimogatta a fejét és megdicsérte, az apja pedig mosolyogva megcsóválta a fejét. 

 Bármit elmondhatott nekik. Az egyik koncert után kialakult, pár hónapos kapcsolatának sem szabtak gátat. 

 Vajon akkor is mosolyognátok rám, ha tudnátok, mi történt a korrepetáláson?