Uruha

Beleborzongok abba az érzésbe, amit Aoi nyújtott nekem. Hozzádörgölöm fejem a mellkasához, nagy szemeimmel ártatlanul pislogok rá, hogy hátha folytatja, amit elkezdett, de nem. Csalódottság tükröződik a szememben.

- Ne várj folytatást, ez a hely nem alkalmas rá.

- Miért nem? Senki sincs itt! – Felülök.

Sóhajt egyet, ami már rossz jel nála. Felemeli a kezét. Tenyerén és ujjain egy széttrancsírozódott szendvics nyomait látom. Magam mellé nézek és mit látok? A tegnapi szendvicset széttrancsírozódva, félig befolyva a kanapé támlája és ülőrésze közé.

- Hoppá, ez itt maradt tegnapról. Ezt még Rei csinálta reggel. – zavartan felnevetek.

- Jesszus, Ruru! – megforgatja a szemeit, letörli a kezén lévő szendvicset. – Mindjárt jövök. Lemosom a kezemről.

- Ne! Ne menj a mosdóba! – futok utána, de már késő. Benyitott és ledöbbent a látványtól.

- Na, jó! Kezd elegem lenni! – besétál a konyhába, ahol morog párat, miközben lemossa a kezét. – Az a hányás mióta van a fürdőben?! Komolyan mondom, hogy nektek nem szabad egy lakásba laknotok! Hozzám így be nem jössz és én se jövök ide többet, ha ez a látvány fog fogadni!

- Hát az még tegnapi, de majd hívok egy takarítónőt.

- Takarítót? Na még mit nem! Égne a képemen a bőr, ha a helyedbe lennék!

Visszaülök a kanapéra, de fel is pattanok, mert sikerült ráülnöm a szétlapult szendvicsre. Lehámoztam magamról a farmert. Szembeguggoltam a szendvicsnek már nem nevezhető étellel. Felemeltem a kenyeret, hogy belenézzek mibe is ültem bele. Egész finom reggeli lett volna. Saláta, paradicsom, felvágott és egy kis majonéz. De uzsonnának is megfelelt volna.

- Ne most analizáld!

- Jól van, jól van. Csak megnéztem, hogy mi veszett kárba.

Megcsóválja a fejét, mellém sétál.

- Mit csináltatok ti tegnap óta?

- Hát… tudod, ez egy jó kérdés. – kicsit elgondolkozom. – Megvan! Mármint nincs meg. Mert ugye elmentünk inni közösen és utána olyasmire emlékszem, hogy hányok a WC-be, Rei meg a fürdőből rohan át mellém hányni. Aztán nem tudom. De ez megmagyarázza, hogy miért volt rajtam farmer. Hm, ezek szerint nem is fürödtem meg ilyenek.

- Mind a ketten rendetlenek és lusták vagytok, te még egy külön univerzumban is élsz, de együtt elviselhetetlen az, amit a lakással tettetek!

Megszagolom a pólóm.

- Mit izélsz? Nem is olyan vészes a szaga! Csak egy kicsit cigi füstös. A lakást meg majd Rei kitakartja.

- Nem, nem Rei, hanem te és most! – parancsol rám.

- Miért én? Nem csak én csináltam! – Nyavalygom, de hiába.

Aoi már ki is nyitotta az ablakokat, kezembe nyomta a tisztítószert meg a rongyot.

- Amíg nem végeztél, addig ne szólj hozzám! – nyom egy puszit az arcomra, majd kisétál.

Én meg itt állok és szemezek a körbeokádott WC-vel. Nem így képzeltem el az első közös napunkat. Életemben nem takarítottam WC-t, főleg nem körbeokádottat. Mindig Reita csinálta meg! Na, de várjunk csak! Amíg én itt takarítok, Aoi mit csinál? Ha liveban akarja nézni az első takarításomat, akkor arról már most lemondhat! Kimegyek a nappaliba, de nincs ott. A konyhába takarít. Azt a sok retkes edényt, ami már vagy egy hete ott álltak. Mondom én, hogy jobb a műanyag tányér! Időmegtakarító és kíméli a kezet! De kis édes, a porszívót is bekészítette a nappaliba. De ez akkor sem fer, hogy én kapom a mocskosabb munkát! Végül a legnagyobb undorral az arcomon nekiállok a takarításnak.

- Komolyan mondom, többet nem iszom! – morgom félhangosan.

- Ne mondj olyat, amit nem tudsz betartani. – mondja a hátam mögül.

Hátrafordulok.

- Jó látvány? – kérdezem gúnyosan.

- Inkább mulatságos. De én nemsokára végzem. Csak megnéztem, hogy hogy haladsz.

- Akkor, igazán segíthetnél!

- Nem én hánytam oda! – tenyerével felém félig felemeli kezeit jelezvén ártatlanságát. – Amúgy meg, van egy olyan érzésem, hogy fogok én még utánad takarítani. – kisétál porszívózni.

Miután végeztem nagyot szippantok a friss levegőből, nyújtózom egy nagyot. A lakás csak úgy csillogott – villogott a rendtől. Valahogy nem fér a fejembe, hogy hogy tudott ilyen hamar rendet rakni, vagy csak én időztem el?

- Ruru, siess, mert még mosni is akarok! – kiabál ki a hálóból.

- Mosni? Minek? – kiabálok vissza.

- Azért, mert az összes ruhátok tiszta kosz! Nagyon ellustultatok ti egymás mellett! – ledobja a ruhakupacot a fürdő elé.

- Te, véletlen nem az anyám vagy álruhában? – kérdezem unottan.

- Gratulálok, most lebuktattál! Ne a szád járjon, hanem a kezed! – utat tör magának a mosógépig, ahol a szétválogatott kupacok közül felkap egyet, majd elindítja a gépet.

Mire végzek a fürdővel is, úgy érzem, mintha hatvan évet öregedtem volna. Nem nekem való a takarítás. De legalább a hányás és a tisztítószer szagát a friss levegő váltotta fel. Gyorsan bevetettem magam a kádba, hogy felfrissüljek. Felkapok magamra egy itthoni pólót és egy melegítő nadrágot. Lehuppanok a konyhába Aoi mellé, aki csak nyugodtan szívja a cigijét.

- Egyél. – közli, a semmibe bámulva, elém tol egy doboz Korokke-Mentai-Bentot

, amit nemrég rendelhetett, mivel a hűtő tartalma egy pizzából és pár üveg sörből állt. Nem kellett kétszer mondania, hogy egyek. Kétpofára tömtem magamba az ételt.

- Nem kérsz? – nyújtom felé a szinte már üres dobozt.

- Nem. – mondja még mindig a semmibe bámulva. – Holnap találkozunk. Addig vigyázz magadra. – Nyom egy puszit a fejem búbjára, kisétál az ajtón.

Csak pislogok utána értetlenül. Ennyire zavarta a látvány? Komolyan mondom, hogy nem értem ezt az embert! Beállít másnaposan hozzám, akiről tudni illik, hogy buli után félötig nincs látogatási idő, utána meg meg kell válogatnia az embernek, hogy mint mond. Ilyenkor nem képes az agyam felfogni a dolgokat, mivel regenerálódik! Egyik pillanatban nekem esik, másikban már meg se kíván. Meg hogy beszélhet csak úgy az ostorozásról, mint egy mindennapi dolog?

- ÁÁÁÁÁÁÁÁ! – tenyereim közé fogom a fejem. – Ez már túl sok adat a fejemnek! Túl fogok terhelődni a megválaszolatlan kérdésektől. – nyavalygom. Fejemet ráfektetem a konyhaasztalra és bealszom.

Reita

- Még egyszer köszönöm, hogy segítesz.- hálálkodom Kainak.

- Semmiség. Te is segítettél ma nekem, pedig nem kellett volna.

- Jaj, Kai, hidd el, ha meglátod, hogy mi van itt, akkor keresztet fogsz vetni az ajtóban és hazarohansz egy adag szenteltvízért. - mondom, miközben a lakáskulccsal babrálok.

Kinyitom az ajtót, pislogok párat nagy szemekkel, becsukom, és újra kinyitom.

- Mi az?

- Rend van. Vagy csak hallucinálok?

Benyitok és tényleg rend volt.

- Hát ezek szerint rendet raktak. - jegyzi meg Kai.

- Uruhát ismerve takarítót hívtak. Szegény takarító... nem irigyelem.

Levettük a cipőnket, bementem leellenőrizni a fürdőt és a mosdót, hogy ott is ki lett e takarítva.

- Hát, Kai, nem tudom, hogy mennyit fizetett érte, de még ki is mosta a ruháinkat. Kérsz valamit?

- Egy tea jól jönne.

Kimegyünk a konyhába, ahol megtaláljuk Uruhát a konyhaasztalon aludva. Odasétálok hozzá. Megböködöm, de semmi válasz, csak egy újabb adag nyál csordul ki a szája széléről az asztalra.

- Elég szépen bealudt. Ááhh, összenyálazta az asztalt! - otthagyom hagy aludjon tovább, a teavizet meg odarakom főni.

- Aoi hol van? - teszi fel a kérdést Kai.

- Honnan tudjam. - vonom meg a vállam - szerintem lelépett, mielőtt a nyáltenger megfullasztotta volna.

- Nem kéne bevinni a szobába? Ha leesik a székről, beverheti a fejét, ami agyrázkódással is járhat! - Aggodalmaskodik a kis dobos.

- Engem nem zavar, ha kinn marad. Ha meg leesik, max felkel. De ha akarod.

Felkapjuk a szólóst, majd bevisszük a hálóba, ahol majdnem elengedtem a fejét, - mert persze, hogy nekem jutott a nyálgép feje - amikor megláttam, hogy az ágy át van húzva.

- Akira, ne engedd el a fejét!

Berakjuk az ágyába. Betakarom.

- Hé, Kai, ezt nézd! – mutatok Ruru nyakára vigyorogva.

- Akira! – mérgesen néz rám, majd rácsap a kezemre. – Ez az ő magánügyük!

- Jaj, ne legyél már ilyen! Inkább keressünk még nyomokat. Tudom, hogy téged is érdekel! – kicsit lejjebb húzom a pólója nyakát. – Áh, erről ennyit. Nem vitték túlzásba a dolgot. – mondom csalódottan. Kai meg árgus szemekkel nézi minden mozdulatomat.

- Egy üveg sört?

- Maradok a teánál.