Suzuki Akira utolsó napját töltötte az idei évből az iskolában. Szeretett ide járni, jól tanult, rengeteg barátja volt. Az iskolára se panaszkodhatott mivel neves iskolába járt, mint minden gazdag család gyermeke. Ellenben a többi gyerekkel ő minden nyarát a tengerparton töltötte a szüle apartmanjába. Ez most nyáron se volt másképp. Szeretett egyedül lenni távol a város zajától.

Amint meghallotta a csengőt, máris pattant fel a helyéről és száguldott haza, ahol felkapta a csomagjait, hogy becélozza az apartmant. A 3órás kocsikázás után végtagjait kinyújtotta a tengerparton. Mélyen beszívta a jóleső friss tengeri illatot. A lágy szél belekapott hajába, evvel üdvözölve őt újra a parton. A nap már lemenőben volt ekkor. Besétált az apartmanba, ahol táskáiból kipakolt, majd célba vette a zuhanyt, hogy testét megszabadítsa a város koszától.

Másnap délben a nap sugarainak simogatására kelt. Nyújtózott egy nagyot az ásítás mellé, felkapta orrkendőjét, megreggelizet, ami egyben az ebédje is volt, felöltözött végül elindult a partra sétálni.

Örömmel nyugtázta, hogy semmi sem változott a tavalyi évhez képest. Szerette ezt a részt, mert ez távol esett a turistáktól, csak a helybéliek jöttek ide strandolni. Volt egy két bodega is, ha netán megéheznének, ne kelljen a faluba visszamenniük vagy a halászoknak egy jó kis esti sörözgetést kínáltak fel.

Ahogy sétálgatott rájött, hogy a tengerpartnak volt egy része, ahova ő sosem ment. Volt egy rész, amihez csak úgy juthatott el, ha a vízből kiálló sziklákon átkel. Igazából nem is foglalkoztatta, hogy vajon mi lehet ott a barlangban, már ha van ott barlang. De a sok növénytől, melyek számára csak gazok voltak nem sokat látott a bejáratából. Későnek találta az időt meg hűvösnek is ahhoz, hogy egy szál fürdőnadrágban papucs nélkül bemerészkedjen oda. Sose vett fel papucsot a partra. Szerette érezni a homokot a talpa alatt. Így hát elhatározta, hogy a holnapi nap folyamán benéz oda.

Másnap reggel ébresztőre kelve kipattant az ágyból, hogy nekivágjon a túrának. Felvette a papucsát, pólót húzott magára a fürdőnadrágja mellé. Az ajtóban szippantott egy párat a reggeli levegőből, utána felcsapta az orrkendőjét. Törülközőjét pedig a vállára vetette.

Hamar odaért a sziklákhoz, amiket vízbeesés nélkül sikerült megmásznia. Döbbenetére a sok gaz mögött tényleg volt egy barlangbejárat. Kíváncsian mászott be rajta és indult útnak a sötétben az egyetlen fényfolt felé. Nem kellett sokat mennie ahhoz, hogy a végéhez érjen. A fény, amit a bejárattól látott a nap volt az, mivel a barlang e részén csak félig volt szikla. Középen ahol a szikla véget ért a tenger vette körül, amit a szikla fala zárt el a külvilágtól. Fentről besütő nap a vizet vette célba. De ahogy haladat az idő a nap is úgy haladt a barlangban.

Akira letérdel a part szélére és onnan nézett bele a mélykék vízbe. Habár az alját nem látta, mégis hívogatónak találta a nyugodt, tiszta vizet. Jobb kezével épp nyúlt volna bele a vízbe, mikor egy fej bukkant ki onnan. Meglepetten nézte a szőkésbarna hajú fiút, aki vele egy idős lehetett. Megbabonázta a fiú szépsége. Még sosem látott ennyire szép arcvonású és telt ajkú fiút, akinek e mellett gyönyörű barna szemei voltak, melyben elveszett.

A fiú is meglepetten nézett Akirára. Nem számított rá, hogy bárki is itt lesz a barlangban, elvégre ilyenkor még nem szoktak lejönni a gyerekek a strandra. Az évek alatt rájött, hogy a július a gyerekek hónapja, amikor lejönnek, és néhányan bejönnek ide és beszélgetnek vele. De tudomása szerint még csak június volt.

Ahogy nézte az idegen srácot, valami különös érzés fogta el. Nem tudta pontosan megmondani, hogy mi lehet az, de úgy gondolta, hogy ez valami különös, de jó dolog lehet. Egy ideig nézte még a jövevényt, főleg a kendőt, amit nem tudott eldönteni, hogy miért lehet raja. Végül megtörte a csendet.

- Ano, megkérhetnélek, hogy bemész az a szikla mögé, amíg kimegyek? A nadrágom a parton van. – mutat a sziklára majd a nadrágjára, ami Akira mellett hevert összehajtogatva.

Akira némán bólintott egyet és megtette, amit a srác kért. Habár nem igazán értette, hogy miért úszkál pucéran. Várakozás közben kicsit elbambult, miből az idegen zökkentette ki.

Arra eszmélt fel, hogy a fiú előtte állt, immár fürdőnadrágban és őt nézi őzike szemeivel. Ekkor vette észre, hogy az illető egy 5-6 centivel magasabb is nála, a teste meg ugyan olyan szép, mint az arca. Tökéletesnek tartotta az előtte állót.

- Uruha vagyok. – nyújtotta felé kezét egy kedves mosollyal.

- Suzuki Akira. – mutatkozott be egy jól nevelt fiú módjára, közben kezet fogtak – De szólíts csak Reitának.

- Rendben, Reita. Te új vagy itt? Még nem láttalak erre.

- Már régóta ide járok a nyáron, csak ide a barlangba még egyszer sem jöttem be.

Közben leültek a tenger mellé. Reita belógatta a lábait a hideg vízbe, míg Uruha felhúzott lábakkal, hátratámaszkodva ült mellette.

- Gondolom a városból jöttél. Az orroddal mi történt? – kíváncsiskodott.

- Igen onnan, az orrommal semmi nem történt, csak egyszerűen nem szeretem. – válaszolt zavartan.

Uruha egy pillanatra elgondolkozott.

- Ez biztos valami városi szokás lehet. Ti városiak néha érdekesek vagytok. Gondolom, ez valami új divatféleség lehet.

- Nem, ez egyáltalán nem az! Ez az én védjegyem! – büszkén húzta ki magát – és te honnan jöttél?

- Egy közeli faluból. Elég kicsi falu, úgyhogy nincs is a térképeken rajta. Talán ha ötvenen, ha vagyunk.

- Hát az tényleg kicsi.

Még egy ideig beszélgettek mindenféléről.

Uruhának nem esett nehezére az emberekkel való társalgás, mivel mindig is közéjük vágyott. Ha jöttek a gyerekek meghallgatta őket, beszélgetett velük, figyelemmel hallgatott minden újdonságot. Néha kiment a partra is, ahol az újságokból tájékozódott vagy éppen tanult valami újat. Szerette a velük töltött időt. Habár a családja nem igazán örült ennek. Féltették, de ő sosem érezte magát közéjük valónak. A vízben mindig úgy érezte magát, mint akit összenyomnak. Folyton a sötétség vette ott körül. Oda már nem sütött be a nap fénye. Ott nem lehetett érezni a lágy szellőt, nem hallotta a madarak csicsergését, nem tudta megcsodálni a törékeny pillangókat, melyek teljes színpompájukban billegették szárnyukat a parton. De amit a legjobban szeretett az a rengeteg érzelem, ami az emberekben lakott. Itt fenn teljesen szabadnak érezte magát. Semmi sem volt hideg és nyálkás.

A beszélgetést új társának a gyomra törte meg, így beültek a parti kis büfébe. Uruhának bőven elég volt egy pohár víz. Ellenben Reita két hamburgert kért kólával.

- A McDonald’s-os hamburgernél nincs jobb. Kár, hogy itt nem lehet olyat kapni.

Ezen a szőke csak mosolygott. Nem igazán tudott hozzászólni a dologhoz. Hallott már a gyorséttermekről, újságokban is látott már róluk képet, de nem igazán tudta elképzelni, hogy mi lehet a különbség, elvégre a hamburger az hamburger. Párszor evett már emberi ételt, és mindent finomnak találta. Ami fűszeres volt vagy csípős azokat eleinte kerülte, mert a gyomra nem igazán bírta őket, de az évek alatt hozzájuk szokott, de még így is tartott tőlük.

- Te nem is vagy éhes? – kérdezte Reita, mikor nekikezdett második hamburgere elfogyasztásának.

- Nem igazán, meg nincs is pénzem. Majd otthon eszem valamit. Bőven elég a víz. – mosolygott rá kedvesen.

- Hát, te tudod. Amúgy Uruha, neked mi a rendes neved?

- Ezt hogy érted? – nem igazán értette a kérdést. Elvégre az ő neve Uruha volt.

Akira Uruha értetlen arcát látván felkuncogott.

- Mi az? – kérdezte a szőke.

- Aranyos fejt vágsz, amikor értetlenkedsz.

Erre maga se tudta, hogy miért, de elpirult.

- Úgy értettem, mint nekem a Suzuki Akira.

- Oh, vagy úgy. Engem csak simán Uruhának hívnak.

- Az hogy lehet? – értetlenkedett a kendős, mire a másik nevette el magát – mindenkinek van rendes neve, amit a szülők adnak.

- Én árvaházban nőttem fel a testvéremmel, Rukival együtt. Sosem ismertük a szüleinket. Sakai a nevelőnk vigyáz ránk. Ő adta a nevünket is.

- Oh, sajnálom, ezt nem tudtam.

- Semmi gond. – mosolyodott el – Ő, úgy bánik velünk, mintha a sajátja lennénk. Nagyon rendes ember.

Tette hozzá az ember szót a mondatához.

Igazából senkinek se volt másik neve a fajtájából, de ezt nem mondhatta el a másiknak.

Este jókedvvel váltak el egymástól megígérve egy másnapi találkozót.

A másnapból lett következő majd azt követő nap, végül egy hónap telt el így.

Uruhát számára egy megmagyarázhatatlan érzés ragadta el. Vonzódott Akira társaságához. A fejében is egyre többször fordult meg a fiú. Ha vele volt, úgy érezte ennél boldogabb már nem lehet. Emellett elég sokszor elpirult, ha a másik a közelében volt. Amit szintén nem tudott hová tenni. De nem tudta, hogy mi lehet ez az érzés, hisz soha nem érzett még így. Csak azt tudta, hogy kellemes és jó. Boldoggá tette őt.

Ellenben Akira tudta, hogy mit érez. Beleszeretett Uruhába, csak azt nem tudta, hogy a fiú mit érez iránta. Mert abban biztos volt, hogy a barátjának tartotta, ahogy ő is őt. De, hogy lehet-e több köztük? Ebben nem volt teljesen biztos.

Egy valamit viszont nem értett benne. Akárhányszor találkoztak egyszer sem mentek a vízbe, de ha ő be is ment Uruha mindig azt mondta „majd a parton megvárlak”. Nem értette, hogy miért nem akar vele bemenni a vízbe, hisz az első találkozásukkor is a vízben volt. Aztán eszébe jutott a nadrág. Uruha meztelenül volt a vízben. Ő biztos így szereti. Habár nem bánta volna, ha a másik úgy megy vele a vízbe. De végül elvetette az ezen való agyalást.

Egyik este a parton ültek a hullócsillagokat várva.

- Nézd, ott van egy! - kiáltott fel Uruha.

- Akkor kívánj valamit.

- Kívánni?

- Hai. Ha hullócsillagot látsz, akkor kívánj valamit, mert az valóra fog válni.

- Tényleg? – lelkesedett fel. – Bárcsak ember lehetnék….

- Ezt hogy érted? Elvégre ember vagy.

Uruha nemlegesen megrázta a fejét.

- Nem, én csak félig vagyok ember. – mosolyodott el keserűen – Ne haragudj, beszélek itt össze-vissza ságokat.

- Biztos napszúrást kaptál.

- Üm. Meglehet.

Egy ideig még nézték a csillagokat. Akira azon kapta magát, hogy Uruha őt nézi már egy ideje. Érdeklődve fordult a másik felé, akinek az arca csak még csodásabb volt a holdfényben.

Aztán csak azt vette észre, hogy Uruha keze a tarkójához ér, a kendő eloldódik, a másik elmosolyodik, amint kibukkant a féltett orra.

- Azt hiszem, tényleg igaz, amit a hullócsillagokról mondtál. – kuncog fel – Szép orrod van. Nem értem, hogy miért takargatod. – egy apró puszit hintett az orrára – Ne haragudj, de mennem kell. Holnap reggel találkozunk. – majd lefutott.

Másnap már kora reggel találkoztak.

- Kendő nélkül? – kérdezte mosolyogva Uruha.

- Azt mondtad, hogy szép az orrom. – Pirultan motyogta Akira a földet pásztázva.

Aznap a falut fedezték fel. Uruha életében először evett fagyit. Persze Reita jót nevetett rajta, amíg meg nem kérte őt a másik, hogy mutassa meg, hogy hogy kell helyesen enni, ha ő nem jól csinálja. Dél fele ledőltek az egyik fa alá az árnyékba pihenni. Reita hamarabb felkelt így alvó barátját nézte. Még így is meseszép. Gondolta magában. Mikor felkelt a barátja ettek még egy fagyit, de azt már a barlang hűs társaságában. Reita mikor meglátta barátja szája szélén árválkodó fagyi foltot, nem bírt ellenállni a kísértésnek. Lassan odahajolt, nyelve hegyével lenyalta az árválkodó édességet a gyönyörű ajkakról. De nem hajolt messze tőle. Ahogy szájában megérezte a vanília ízét újra visszatért az ajkakra bebocsájtást kérve, amit meg is kapott.

Egy újabb furcsa, de kellemes dolog érte Uruhát, amit gyengéden viszonzott. Az első csókja az első szerelmétől.

- Anyiki…. – törte meg a hangulatot egy idegen, döbbent hang, amihez egy kicsi ember társult kék szemekkel és szőke hajjal.

- Ruki. – nézett rá a szólított. Megpróbált felállni, hogy odamehessen testvéréhez, de a világ vele fordult, majd elsötétedett.

- Mit csináltál vele?! – rohant testvéréhez a pöttöm termetű fiú, hogy a felsőtestét karjai közé vegye.

- Anyiki, kellj fel! – sírta, miközben a testet rázta. – Megölted! – nézett dühösen Akirára, aki semmit se értett az egészből, elvégre Uruhának előtte nem volt semmi baja, vagy legalább is nem mondta, hogy rosszul van. Egyáltalán miért halt volna meg?

- Ruki, nincs semmi baj. – szólalt meg egy nyugodt, kellemes férfihang mellőlük.

- De, megölte! – sírta.

- Ruki, menj haza, Uruha nem halt meg. – guggolt le melléjük a férfi. – mindjárt megyek utánad a bátyáddal, rendben?

A kisebbik szőke bólintott, majd kifutott a barlangból. Az idős férfi felkapta Uruha testét.

- Mi történt? – kezdett aggódni Akira.

- Ne aggódj, minden rendben lesz. Ruki túlreagálta a helyzetet. Neki ő a családja.

- Tudom, Uruha mondta, hogy árvák. Gondolom maga Sakai a nevelőjük.

- Igen, én vagyok. Nem is tudtam, hogy Uruha mesélt rólunk. Habár nagyon megkedvelt téged.

- De ugye rendbe jön? Mi baja van?

- Nem bírja a napot.

- Nap allergiás? De miért nem szólt? – tette fel a második kérdést hangosan, de magának

- Igen, mondhatni, hogy az. Azért nem szólt, mert szeret veled lenni. De most, ha megbocsájtasz, akkor hazavinném.

Reita bólintott. Másnap elment a barlanghoz, de Uruha nem volt ott. Biztos még lábadozik, gondolta magában. De Uruha utána se jött el. Nem értette, hogy miért van ez így, vagy ennyire súlyos lenne az állapota? Kezdett aggódni érte. Féltette a szerelmét. Egy hét telt el Uruha nélkül. Kész szenvedés volt neki ez a hét.

A homokot rugdosta a parton, mikor valaki a nevén szólította.

- Reita! – meglátta Uruha integető alakját, amint felé fut.

Ő is elindult felé, majd egymást szorosan átölelve üdvözölték egymást.

- Hiányoztál!

- Te is hiányoztál. – mondta Akira, majd egy csókot lehelt a másik ajkaira – Jobban vagy már? Miért nem mondtad, hogy nap allergiád van? Az öcséd azt mondta, hogy megöltelek. Tudod, nagyon megijedtem akkor.

- Sajnálom. Én csak veled akartam lenni. De, jobban vagyok már. Habár még nem lehetek kint olyan sok időt.

- Akkor miért nem találkozunk este? Akkor már úgy sincs nap.

Így aztán megegyeztek, hogy esténként találkoznak Uruha érdekében egy héten át. Ez abban volt jó Uruha részéről, hogy többet tudott pihenni. De Reita mellett észre se vette, hogy repül az idő. Ez most se történt másképpen.

Dél körül járt, amikor rájött a rosszullét. Vízre volt szüksége.

- Akira,…vigyél el, kérlek, a barlanghoz. – szedte össze a hangját, de már a világ kezdett elmosódni körülötte.

- Uruha, Uruha! – szólítgatta eszméletlen barátját.

Felkapta az ölébe és elindult vele hazafelé. Berakta az ágyába. Uruha teste csak úgy zilált és égett a láztól. Először a homlokára rakott borogatást hátha jobban lesz, de a forróságból ítélve a fürdőt választotta. Bevitte barátját a fürdőbe, ahol a kádat telitöltötte hideg vízzel, majd a forró testet belefektette.

Kezével a fejét támasztotta. Érzete, ahogy a láz irgalmatlan sebességgel megy le és nyugszik meg a teste. Döbbenetére azonban a lábak uszonnyá változtak. Szép aranysárga volt, akárcsak egy aranyhalé. Remegő kézzel érintette meg, a lábak helyét, reménykedve, hogy hallucinál, de nem. Az uszony valós volt és gyönyörű. Ahogy ujjait finoman végighúzta rajta a testrész megmozdult. Egyáltalán nem volt nyálkás, mint a halaké. Olyan volt, mintha selymet simítana. Az uszony újra mozdult, a tulajdonosa nagyokat pislogva nyitotta ki szemét. Reitával szembetalálkozva azonnal lesütötte pilláit.

- Uruha, te… - de nem bírta kimondani. Látta, de az agya nem akarta felfogni.

- Most már érted, hogy miért nem vagyok ember? Kérlek, hagyj magamra. – próbálta lefejteni a másik kezeit magáról szégyenében.

- Nem, nem hagylak magadra! Számomra ugyanúgy ember vagy! Uruha, én, szeretlek! Nem érdekel, hogy sellő vagy, vagy ember! – nézett a másik szemébe, aki az őszinteséget és a szerelmet látta a szemében.

- Tényleg így gondolod? – kérdezte zavartan.

Válaszképpen egy gyengéd, de annál hosszabb csókot kapott.

Még aznap este elhagyta ajkukat a bűvös szeretlek szó, miközben testük és lelkük egyszerre forrt össze a csodálatos nyári éjszakában. Uruha úgy fogadta magába Reitát, mint tenger a napot, mikor a horizonton egybeforrnak útjaik a forró nyári éjszakán, hogy egymásé lehessenek.

Majd eltelt a nyár…

A következő évben Reita átiratkozott a vidéki iskolába, hogy minden napját Uruhával tudja tölteni az immár közös apartmanjukban.

Az évek előrehaladtával Uruha egyre több időt tudott eltölteni emberként, így megismerhette a várost, az embereket, a szokásaikat és mindent, ami velük járt vagy éppen kíváncsi volt rá, melyben Reita segítette, míg végül a szerelemnek köszönhetően kívánsága teljesült és immár teljes emberként élheti életét szerelme mellett.



Vége