Ruki

Rágyújtok. Kifújom a cigarettafüstöt, ami szétterjed a levegőben, majd szertefoszlik. Újra és újra megismétlődik. A remény is ilyen. Néha jobb, ha nem számítasz semmi jóra, mint hogy egy rohadt nagyot csalódjál. De az élet ilyen, nem igaz? –szegezem tekintetem a borús égboltra. A csalódottság érzése hozzátartozik. Az élet része. Nem is tudom megmondani, hányszor gondolkoztam már az életemen, vagy úgy általában az életről. Minden nap halnak meg, illetve látnak napvilágot emberek. De ez így van rendjén, nem? Mindenkinek meg kell halnia egyszer. Viszont ez nem mindig ilyen egyszerű.. „Mi”, emberek, a saját társaink életét is képesek vagyunk kioltani. Az ilyen egyedek rosszabbak, mint a vérszomjas vadállatok. Nem sorolhatók se emberhez, se állathoz, sehova. Én legalábbis így gondolom.. Soha nem lennék képes ilyesmire. Már megint nagyon elkalandoztak a gondolataim – nyomom el a csikket. Ezzel pedig magamat gyilkolom.. ezzel a nikotinos méreggel. Pedig tudom jól, hogy nem engedhetném meg magamnak. A rajongók mit szólnának, ha történne velem valami? Persze, rögtön a rajongókra gondolok.. őket biztos nagyon elszomorítaná, pedig nem is ismernek személyesen. Olyan, de olyan kevesen vannak, akik tényleg Matsumoto Takanorit látják bennem. Vajon nekik hiányoznék? Mert az az igazán kevés ember nekem sokat jelent.. Így kell felfogni, nem? Az élethez visszatérve, és a rajongók kapcsán.. így visszagondolva.. hosszú utat tettunk meg a bandával. Nekem az élet a zenét jelenti, ezt nem tagadom. Ezzel fejezem ki magam. Mint ahogyan az előbb is gondolkoztam. Ezek az érzések, gondolatok, néha nem teljesen egyértelműen, de megjelennek a dalszövegeimben. Nem is tudom mit csinálnék, ha nem lenne theGazettE. Az életemnek többé értelme nem lenne. Nem, nem lennék öngyilkos, de boldog sem. Megint ez a nem létező szúrós fájdalom, itt legbelül, mikor ezen töprengek. Talán hanyagolnom kellene a témát. De én szeretek ilyesmin agyalni, akkor miért ne tegyem? Azt a legjobb csinálni, amit szeretsz. Különben az élet élvezhetetlen. Persze mindennek megvan a határa! „A mai fiatalok” folyton drogoznak, isznak, buliznak, cigiznek.. Már nem vagyok olyan fiatal, mint tíz éve, a banda alakulásakor. Ezt bevallom. Nem drogozok –és nem is drogoztam–, kevesebbszer van kedvem eljárni szórakozni, de a pia és a cigi az megmaradt. Nincs mit tenni, ha a képeken annyira nem is látszik, én is öregszek. De még annyi mindent nem csináltam meg. És itt nem olyan dolgokról van szó, amiket egy DisneyLand-ben eltöltött nappal pótolni lehet. Én csak vágyok valakire a mikrofonom, a gitárom, és a dalszöveges füzetem társaságán kívül. Persze itt vannak nekem a család, Koron, és a srácok.. igen, rájuk gondoltam, amikor azt a maroknyi valakit említettem, akik magamért szeretnek. Szeretnek egyáltalán? Nekem nagyon fontosak. –húzom össze magam a sarokban. Itt ülök már egy ideje. A szobában a fény mennyisége majdnem megegyezik a nullával, hiszen csak azon az ablakon szűrődik be pár kis fénysugár, ahol pár perce még a cigimet szívtam. Hideg van. –igazítom meg kedvenc, extra-puha sapkámat, amit viselek. Éjjel nyitva hagytam az ablakot, és biztos bejött a hideg. Kifejezetten csípős ez a fagy. Lassan elterülök a padlón. Milyen szánalmas vagyok. –merülök mély álomba.

-K-koron..? –kérdezem, mikor még ki sem nyitottam a szemeimet.

És valóban o az. Ki más lenne? Egyáltalán ki keltene úgy, hogy össze-vissza nyalogatja az arcomat? Mindenesetre.. Mindenem fáj. A padló nem a legkényelmesebb hely az alvásra. És ha Koron nem lenne, azt sem tudtam volna érzékelni, hogy már reggel van. Ugyanis a sotétség mit sem változott. Félek. Olyan félelmetes ez a mindent körülvevő sötétség, ugyanakkor nyugalmat sugároz. A külvilág nem ilyen. Éjjel sötét, életveszélyes. Nappal világos, de ugyanolyan rohadt, mint amilyen éjszaka. –próbálok felállni, de inkább meggondolom magam. De az emberek szeretnek bedőlni az álcának, szeretnek naivan viselkedni. Az a legegyszerűbb, elhiszem.. Semmit nem gondolsz át, mész a saját fejed után, legalábbis csak azt hiszed. Mert igazából rohadtul manipulálható vagy. –tápászkodok fel újra, ami most sikerül is. Olyan vagyok, mint egy rakás szerencsétlenség. Sem több, sem kevesebb. Három napja ki sem tettem a lábamat, és azóta ebben a sötét szobában kuksolok. –lépek a konyhába, amiben szintén kevés a fény, de valamivel több. Főzök egy kávét, azt remélve, hogy az talán segít. Igen, Takanori, majd biztos egy fekete lötty fogja megoldani a te problémádat. Kezdek meghülyülni.

-Nyisd ki azonnal, vagy használom a pótkulcsomat. –hallok meg egy hangot ami több,

mint ismerős. Az illető, –aki nagy valószínűséggel Kouyou– elkezd dörömbölni a bejárati ajtón. Nem.. eddig is kopogott, csak elkerülte a figyelmemet. –Legalább válaszolj, kérlek.

Nyitnám a számat, de meggondolom magam. Visszafészkelem magam a sarokba, és átkarolom a térdeimet. Fejemet a falnak döntöm, és várok, hátha elmegy. Pedig tisztában vagyok vele, hogy van kulcsa a lakásomhoz. Úgyis be fog jönni.

És igazam lett. Kouyou, –ahogy az ajtók csapkodásából hallom–, először a nappaliban keres, majd a konyhában, és végül ide is elér.

-Ru…ki… –látom ledöbbent arcát. Ő sem látott még nálam nagyobb

szerencsétlenséget, gondolom. Nem szól semmit, csak leguggol, és megfogja a kezeimet. Most vagy az övé forró, vagy az enyém jéghideg.. Egymás szemébe nézünk, az övé ha jól látom kicsit könnyes.. Vajon miért? Miért sírna? Egy csenddel eltöltött harminc másodperc után hirtelen átölel, utána pedig felemel. Mellkasához bújok, és átkarolom a nyakát. Régen éreztem már más ember közelségét. Elindul velem, ki a szobából. De nem csak onnan. Hirtelen olyan érzésem van, mintha kiégett volna a szemem. Ugyanis az a csekély napfény, ami a szürke felhők között ide eljut, már az is túl sok nekem. Kouyou óvatosan elenged, így a saját lábaimon állok. Majdnem elesek, de megölel. Belepuszil a hajamba, majd azt suttogja, „szálljunk be”, és el is indulunk. Eddig nem éreztem többet a tömör fájdalomnál. „A boldogság hiánya hogy lehet ilyen mértékű?” –gondolkoztam el néha. De Kouyou miért keresett? Bárki megtette volna, aki Takanorit látja bennem? A családommal igaz, nem találkozok napi szinten, ezért gondolom nem aggódtak. Uruha meg biztos mondta a többi tagnak, hogy majd ő megkeres. De ezt nem tudhatom.

A motor leáll, megérkeztünk. Itt mintha erőteljesebben sütne a nap, vagy csak szerintem? –hunyorítok. Kouyou lakásán ad valami normális, egyben kényelmes ruhát. Kedves tőle, mert most egy túlontúl nagy, kicsit szakadt pulcsit viselek, valami nadrággal, amit a szekrényem mélyén találtam. Lehuppanok kényelmes ágyára, és szinte azonnal mellettem is besüpped az ágy. Közelebb húz magához, és szenvedélyesen csókolni kezd. Becsukom a szememet, de mégis mintha újra kiszínesedne a világ. Legördül pár könnycsepp az arcomon, és Uruha meg is szakítja a csókot.

-Tehetek érted valamit? –törli le őket az arcomról.

-Annál is többet tudnál tenni, hogy visszahoztál az életbe?

Újra élem az életem, ezen a szeméttel teli bolygón, de te képes vagy színessé tenni azt.