Ruki



Mayával együtt lenni? Hogy is mondjam, elég érdekes dolog. Először amennyire taszított később úgy vonzott a jelenléte. Elég rég jöttem már zavarba más embernek köszönhetően. De Maya ezt is elérte. Ezt az oldalát nem is ismertem, a kedveskedő, szerető Mayát, aki mellett el tudok lazulni és megmutathatom félénkebb oldalam anélkül, hogy kinevetne. Mindig csak a bolondabbik énjét mutatta eddig felém.

Jó volt vele kirándulni. Tetszett a hely, végre egy hely, ami tiszta, szép és szinte árad belém az ihlet. Egészen estig ott voltunk. Lefelé menet a hátára vett és úgy vitt a kocsihoz, de ahogy hozzá simultam és magamba szippantottam finom illatát elnyomott az álom. Úgy éreztem magam, mint aki végre hazatalált. Reggel pironkodva, de oda adtam neki a tegnapi nyalókáját. Eléggé zavar, hogy az utóbbi időben zavarba jövök, ha vele vagyok vagy éppen a szívem akar kiugrani a helyéről, de mikor megcsókolt, akkor a szívem egy hatalmasat dobbant, majd úgy maradt; megállt, mint számomra az idő abban a pillanatban.

Fel se fogtam, hogy mit mondott, csak azt vettem észre, hogy mire feleszméltem már nem volt mellettem. Ez nekem, azt hiszem, hogy sok…

Reggel arra kelek, hogy üres a ház. Maya elment. Itt hagyott….talán örökre? Nem tudom, de azt igen, hogy a tegnapiak ellenére még most is vele akarok lenni. Hiányzik. Már nem is tudom, hanyadszorra olvasom el újra és újra a levelét.

Nemsokára két óra, ideje munkába menni. Megpróbálom összeszedni magam, majd elindulok a próbára. Egész héten olyan voltam, mint egy élőhalott. Mayát hiába hívtam egyszer sem vette fel… Ennyire megbántottam?

Már vagy két hét telt el az óta, hogy elment. Egyszer sem tudtam vele beszélni. De ez a két hét ráébresztett arra, hogy hiányzik, és szeretem őt. Bocsánatot kell tőle kérnem bármi áron is.

Ajkaimat egy nagy gondterhelt sóhaj hagyja el.

- Mi van Chibi? Összevesztetek? – kérdi Reita két pofihúzkodás között, hogy visszahozzon a valóságba.

- Maya, nem veszi fel…

- Persze, hogy nem, mert külföldön van.

- Te ezt honnan tudod? – nézek rá nagy szemekkel.

- Az újságból. Elmentek Thaiföldre forgatni. Majd holnap jönnek haza.

- Értem.

Ez volt a két hét alatt a leghosszabb beszélgetésem. Este korán lefeküdtem és már másnap hajnalban kimentem a Tokyoi reptérre, hogy találkozzak vele, de hiába. Maya nem jött…
Két napra rá az utcán sétálva megpillantottam őt. Nem érdekelt, ha hülyének néznek az emberek, nevét kiabálva futottam felé kicsi lábaimon.

- Ruki? – fordul felém csodálkozva.

- Maya, sajnálom! – fakadok ki és ölelem át szipogva – Én azt hiszem, most már én is érzem a pillangókat. – nézek fel rá könnyes szemeimmel.

- Ruki, én már nem érzem őket a gyomromban. – mondja, közben eltol magától, az én szemeimben pedig újabb könnyek gyűlnek – Én már itt érzem őket. – mutat szívére, majd elmosolyodik, és szorosan magához ölel.

- Köszönöm. – szipogom és bújok hozzá, amennyire csak lehet, hogy pillangóink immár együtt táncoljanak a szerelem virágai felett.

még egy rész lesz :3