…

Negyed egy. Lassan vége az ebédszünetnek. De, valahogy nincs kedvem visszamenni. Így hát fogom magam és elindulok a Szumida partján és onnan nézem a folyót, ahogy folyik át Tokyon. A városon, mely teli van bűnnel és mocsokkal. Habár ez alól én sem vagyok kivétel…

Egyszer csak nagy csattanásra, majd füstre leszek figyelmes a Kachidoki híd felől.

Érzem, ahogy testemet elönti a bizsergés és a belső hang azt suttogja, hogy menjek oda. Lábaim maguktól mozognak, így haladok a hídhoz a baleset helyszínére, ahol egy vidékről feljövő busz és pár személyautó meg egy kamion karambolozott. Mindenhol sérültek, ájulta vagy éppen halottak hevernek, körülöttük égő roncsok és sikítva menekülő emberek.

Aztán megpillantottam őt, ájultan heverve a busz roncsainál. Biztosan beverte a fejét, melyet a sebe is tanúsít. Kiemelem őt onnan, karjaimba véve sétálok immár kifelé el a baleset helyszínétől a lakásomig, ahol elhelyezem őt a vendégszobában.

Arcából kisimítom fekete hosszú, selymes haját. Gyönyörű, törékeny és milyen fiatal… Pont tökéletes.

Sebeit lekezelem, majd megkeresem iratait, amiket eldugok egy biztos helyre az összes cuccával együtt. Jobb lábánál fogva kibilincselem a vaságyhoz, majd csókot hintek ajkaira, utána elindulok vissza a munkába.

Azt hiszem, tökéletes délutánom lesz…



Shou



Késnek…. mindenki késik engem és Naot leszámítva. Miért kellett kint enniük? Itt is van büfé! Jól van, nem idegeskedek, mert csak ráncos leszek. Nyugtatom magam, miközben a büféhez trappolok, hogy nyugtatás képen igyak valamit. Mikor oda érek a büfébe, meglátom Sagat és Rukit, ahogy a TV-re vannak rátapadva a többi emberrel együtt, így csatlakozom hozzájuk. Eléggé lesokkolok, mikor megtudom, hogy miről beszél a riporter lány. Főleg mikor közli, hogy a balesetben sokan meghaltak és van, aki a folyóba esett, így a vízimentők is kijöttek, hogy segítsenek, de egyelőre csak holttesteket találtak.

- Ez szörnyű. – nyögöm ki.

- Az, a mai nap ezek szerint fekete nap. Pedig nincs is péntek 13. – sóhajtja Ruki, majd lehuppan az egyik székre fejét fogva.

- Megint történt valami? – kérdem.

- Ne is mondd. Múlt hónapban dobos csere, most meg úgy néz ki, hogy gitáros csere lesz. Ez így nagyon nem lesz jó. Uruha már be se jön. Reita meg, úgy ahogy bejön és segít Kainak, de már én se bírom. De nem akarom, hogy szétessen a banda.

- Hát, remélem, találtok akkor egy új gitárost, aki van olyan jó vagy jobb, mint a másik. Nem találkoztál Torával és Hirotoval?

- De, lent beszélgetnek Reitával.

- Hála az égnek. – könnyebbülök meg – azt hittem, hogy nem érnek vissza időbe. Mindig azon a környéken esznek.

Szerencsére Hirotoéknak nem volt semmi bajuk így nyugodtan folytathattuk a próbát, amíg Tora nem közölte, hogy ő neki most hamarabb el kell mennie, mert randija lesz. Erre csak rosszallóan megrázom a fejem, majd Naora pillantok, aki csaj sóhajt egyet és bámul maga elé, Saga meg próbálja felvidítani szegénykémet.



…

Hazaérve ledobom cuccomat, kezet mosok, átöltözöm, majd első utam hozzá vezet. Még mindig alszik. Ennyire beverte volna a fejét? Nem hiszem….

- Ébredj, Csipkerózsika! – szólok rá, majd ezt nyomatékosítom egy-két pofonnal az arcán, mire kinyitja szemeit.

Sötétbarna szemével engem pásztáz, majd a szobát, amiben van.

- Hol, hol vagyok? – kérdi zavartan.

- Nálam. Baleseted volt a hídon. Mostantól az enyém vagy. Engedelmeskedned kell nekem, ha jót akarsz. – közlöm neki hidegen, majd elé dobok egy női pincérruhát – Ez lesz a ruhád. Mire visszajövök, legyen rajtad, különben megbánod. – kisétálok az ajtón, otthagyva őt a tudatlansággal.

A bárszekrényből töltök magamnak egy pohár whiskyt meg még egyet, aztán még egyet és ez így megy addig, amíg újra dührohamot nem kapok, mert eszembe jut az a szemét. Hogy csalhatott meg? Azt mondta, hogy szeret… erre mégis máshoz rohan és nem hozzám… Falhoz vágom az üvegpoharat, ami darabokra törik.

Átmegyek az új játékszerem szobájába, aki mint látom, még mindig nem érti, hogy mi van, így a ruhát se vette magára.

- Megmondtam, hogy vedd fel! – kiabálok rá, mire összerezzen – De ha te így akarsz játszani, akkor legyen.

Egy gonosz mosoly jelenik meg arcomon, amitől összébb húzza magát.

- Kérem, ne bántson. Nincs nálam pénz!

- Oh, tudom én azt jól. Csak nem először jársz itt Tokyoban?

Erre bólint egyet.

- Milyen édes, hogy feljön, hogy valóra váltsa az álmait, de édesem, ez Tokyo, nem a mennyország.

- Ezzel mire akar célozni? – kérdi, de már kezdi kapizsgálni, hogy mire célzok.

- Arra, hogy itt nem minden az, aminek látszik és ez az emberekre is igaz. – súgom fülébe, mire összerezzen - Vetkőzz! – kiabálok rá.

- De…de…

- Nincs válasz, csak cselekvés! – vágom jó erősen pofon, mire eldől, majd lassan nekikezd a vetkőzésnek, miközben próbálja takargatni magát.

Mikor késszen van, felveszi a neki kiszabott ruhát a kiegészítőivel, felkapom régi ruháit a földről.

- Nos, ezekre már nem lesz szükséged. –dobom ki a szemetesbe, majd eloldozom lábát, és kiráncigálom a nappaliba.

- Takarítsd fel! – nyomok kezébe egy lapátot és egy seprűt, ő meg csak néz nagy riadt szemekkel rám, majd nekiáll a feladatának.

Én meg a fotelből nézem őt, pontosabban a fenekét. Ebben a ruhában még kívánni valóbb…

A takarítás végeztével magamhoz hívom, de a mikor meglátja, hogy mit is kéne csinálnia, elkezd hátrálni.

- Én, nem… nem teszem meg! – mondja riadtan, majd menekülőre fogja.

Fenébe!

- Gyere ide! – ordibálok rá, közben utána vetem magam, de kissé ittasan és álló farokkal nem a leg kellemesebb mutatvány, ő meg amilyen kis gyors már az ajtónál van, nyitja a zárat és rohan a lépcsőházba én meg utána.

Szerencsére, ha az ember elit helyen lakik, akkor nem csak befelé, hanem kifelé is kell a kulcs vagy a biztonsági kód, így a földszinten összetalálkozunk. Innen nincs menekvés.

Megragadom hajánál fogva és elindulok vele a lift felé.

- Kérem, ne tegye! Ez fáj!

- Oh, ez fáj? – nézek le rá – Akkor szokj hozzá, mert aki így viselkedik, az meg is megérdemli.

Lököm be a liftbe, ahol kapja a pofont.

- Megmondtam, hogy nincs beszéd! – kezem közé fogom erősen állát – A csinos kis pofidra ma még szükségem van, így megúszod a dolgot, de a későbbiekben ne reménykedj.

Kezénél fogva megragadom és kiráncigálom a liftből, majd be a lakásba, ahol én újra a fotelbe ülök, őt meg a lábaim közé nyomom.

- És most láss neki!

- Nem! Én nem vagyok meleg! – ellenkezik továbbra is a kicsike.

Erre megint megfogom hajánál és szépen magamra nyomom tövig, aminek nem örül és kapkod a levegőért, de így jár, aki ellenkezik velem.

- Látod, megy ez neked. Nem kell ahhoz melegnek lenned.

Nem kell sok, hogy szájába élvezzek, amit le is nyeletek vele minden egyes cseppet.

- Nos, azt hiszem mára jól is laktál, szóval visszamehetsz a szobádba. Az este folyamán nem tartok rád több igényt.

Épp szólásra nyitná a száját, de inkább csöndbe marad.

- Ügyes fiú, mégis csak tanultál valamit. És most tünés! – förmedek rá, ő meg lassan visszakullog a szobájába, mert mást már úgy sem tehet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.