Reita



Erősen délután volt, mikor meghallom a csengőmet. Nem vártam mára vendéget. Nincs is hozzá hangulatom. Fáradt vagyok. Persze aki Rukinak nem nyit ajtót, az megásta a sírját, így morcosan, de kinyitom.

- Mi kéne?

- Hát, öh, figyelj, szóval itt van pénz, - nyomja a kezembe – meg egy táska – nyomja bele a másik kezembe, közben szemeim kikerekednek, ő meg kezét tördelve, száját harapdálva mondja tovább – a pénzből vegyél új ruhákat meg társai. Majd Shou jön, ha vége a turnénak, azt ad még pénzt, ha esetleg ez kevés lett volna, oké?

- Ööö…

- Köszi, tudtam, hogy rád mindig számíthatok. Vigyázz rá. – vereget vállon, majd elsprintel, én meg még mindig nézek, majd kicsit kijjebb hajolok felső testemmel az ajtónál, hogy lássam kiről is van szó.

Egy velem egy magas srác állt a folyosón lehajtott fejjel, fekete vállig érő hajjal és kisebb nagyobb zúzódásokkal, amik még halványan, de látszódtak.

- Gyere be. – sóhajtok egyet, ő meg, mint a macskák hangtalanul besétál – várj egy kicsit a nappaliban. Addig ülj le.

Bemegyek a szobámba, ahol felhívom Rukit.

- Matsumoto Takanori! Magyarázatot kérek most! – üvöltök bele – Mégis, hogy gondoltad, hogy itt hagysz nálam egy idegent?!

- Izé, hát én nem tudnák rá vigyázni, te neked meg úgy is elkél a társaság, na meg szerintem a srác az eseted, szóval csak hajrá. – nyomja ki a telefont én meg lehuppanok az ágyamra, megmasszírozom orrnyergemet és lenyugodva visszamegyek a sráchoz.

Mégis mit kezdjek én vele? Nincs is vendégszobám.

Leülök vele szembe.

- Oké, nem tudom, hogy az a gonosz kis törpe mit mondott, de nekem semmit se, mint láthattad és hallhattad. Akira vagyok, de szólíts Reitának. – erre bólint egyet – Vendégszobám nincs, úgyhogy megkapod az enyémet, én meg itt kint fogok aludni. Főzni nem tudok, így rendelt kaján és sajtburgeren élek, kivéve, amikor Kai a banda dobosa hoz nekem főtt ételt, amit ő csinált. Nagyvonalakban ennyi lenne. Rakok ki neked takarót meg ilyesmi, de én most eléggé elfáradtam, úgyhogy aludnák, ha nem bánod.

Gyorsan körbemutattam neki a házat, kihoztam pár ruhámat, ágyneműmet, neki meg levettem egyet, majd kényelembe helyeztem magam az ággyá alakított kanapén.

Másnap mikor felkeltem, akkor kezdtem el gondolkozni, azon, hogy végül is egy idegen van a lakásomban, akiről semmit se tudok, nem is hallom, ha közlekedik, már ha közlekedik és még néma is. És Shou mért ad mellé fél millió yent? Normális ez? Szerintem nem.

Persze akármit kérdeztem egyszer sem szólalt meg. A közelembe se nagyon akart jönni. Bent ült a szobámban. Fürdeni, meg enni járt ki, mert a héten kikuncsorogtam Kaitól, hogy főzzön nekem. Ez kezdett neki gyanússá válni neki, mivel nem nagyon vagyok oda a főztjéért, de végül egy „fogyózom” mondattal lezártam a témát, mire ő megsértődött és közölte, hogy többet nem főz nekem. Így ma kénytelen leszek sajtburgereket hazavinni ebédre. De azt mindenki szereti nem?

- Megjöttem! – kiáltok be, majd kirakom az asztalra az ebédet.

Utána átöltözöm és megmosom kezemet, majd beszólok neki a szobájába. Pár perc múlva már kint is van, leül a székre és csak nagy szemekkel nézi a sajtburgert. Majd lassan kibontogatja, beleharap egy kicsit, de akkorát, mintha egy egér rágta volna meg, majd kissé elfintorodik. Nyögve nyelve, de megeszik egyet.

Én meg csak tátogok, mint hal a vízben. Ilyen nincs, hogy nem ízlik neki, kezdek el magamban hisztizni, majd miután megettem az övét is, nehogy kárba vesszen a szent étel, lementem a kisboltba egy zacskós levesért, amit hamar összedobtam neki, hogy egye meg.

Másnap ezt el is panaszoltam Rukinak, hogy, hogy tud egy olyan emberrel összezárni, aki nem szereti a sajtburgert. És, csak hogy örömteljesen záruljon a mai napunk, a menedzser közli, hogy van egy hónapunk, hogy új gitárost keressünk a régi helyére, mert ő felmondott. Így a nap nem telt valami jól, eléggé ki voltam, mert manapság jó gitárost találni… Mégis honnan szüljünk valakit, aki Uruhának is szimpatikus? Mert neki társat találni…. Elég válogatós e téren. E mellet még ki is kéne derítenem, hogy kivel zártak be egy lakásba. És az ő ruháit miért nem látom a ruha szárítón vagy a szennyesben? Pedig egy hete itt van már és még mindig nem tudom, hogy ki ő.

Mikor bemegy fürdeni, én addig belopódzom a szobába, hogy kiderítsem a dolgokat.

Kinyitom a kipakolt ruhásszekrényemet, ahol az ő cuccai vannak. Hét zokni, hét alsó, hét póló és egy melegítő nadrág. Ennyi? Plusz a pizsamának használt pólója és melegítője. Nincs is több ruhája? Mondjuk abban a kis bőröndben más nem is fért volna el. Akkor minden nap kézzel mossa ki a ruháit? Ez mi? Veszek észre egy kis kupacot a pólói mellett. Kibontom a zacskót, amiben a pénztárcája és a papírjai vannak berakva. Itt van minden irata, csak a mobilja hiányzik. Gyorsan leolvasom róla a nevét, majd visszapakolom a helyére és visszamegyek a nappaliba mintha ott sem jártam volna. Hamar lefeküdtem aludni, hogy reggel minél több időt töltsek gitáros kereséssel az ismerőseim által, de vagy foglalt volt az illető vagy Urhának volt vele kivetni valója. És még ruhát is kéne venni drága szobatársamnak. De azt nem ma. Ma inkább elbeszélgetek vele.

Mikor kijön reggelizni, betámadom őt.

Szépen eszegeti a müzlit, én meg leülök vele szembe és figyelem.

Egy idő után kérdőn rám tekint.

- Semmi, egyél csak nyugodtan tovább, Yuu. – hangsúlyozom ki nevét, mire döbbenten néz rám és még a kanál is kiesett a kezéből.

- Ho..honnan tudod a nevemet? – nyögi ki, én meg elégedetten elvigyorodom.

- Tudtam, hogy nem vagy néma! A papírjaidból, amíg fürödtél megnéztem. De egy valamit nem értek, ha mindened megvan, akkor miért nem mész haza?

- Mert így nem mehetek haza. – húzza el a száját.

Ezek szerint elszökött otthonról?

- De ez nem jelenti azt, hogy itt kell játszanod a némát! – csapok az asztalra és kiabálok rá, kiadva a napokban felgyűlt feszültséget, amit a munkám okozott.

Ő meg erre összehúzza magát a földön és közben bocsánatot kér folyamatosan.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz volt neki… Döbbenek meg a látványon. Én nem akarom őt bántani.

- Ne haragudj, nem akartam kiabálni veled. Nem rád vagyok mérges. – guggolok le mellé, végül rászánom magam, hogy nyugtatás képen megöleljem, mire először összerezzen, majd megnyugszik, miközben hátát simogatom.

- Én csak azt szeretném, hogy beszélj velem és viselkedj normálisan. Nem tudom, hogy mi volt veled az előtt, hogy ide hozott Ruki, de itt nem kell félned. Nyugodtan légy önmagad jó?

Erre felnéz nagy, barna szemeivel, majd bólint egyet.

- Akkor kérdezhetek valamit? – teszi fel félve a kérdést.

- Persze. Nyugodtan. – mosolygok rá bíztatóan.

- Miért van lekötve az orrod?

- Ezt nem hiszem el! – akadok ki – Miért az orrom?! Tudod mit, inkább ne is szólj hozzám továbbra se! – trappolok be a fürdőszobába duzzogva.

Miért mindenki az orrommal jön?!

Leveszem a kendőt és elé sétálok.

- Így jobb?! – kérdezem hisztisen, de nem várom meg válaszát – Ezt jól jegyezd meg, mert többet nem látod! – közlöm, majd felcsapom kendőmet és bezárkózom a szobámba duzzogni.

A duzzogásból az lesz, hogy elalszom, amiből hasam korgása kelt fel.

- Lemegyek ebédért. Sajtburger lesz és nincs vita! – nyögöm be a nappaliba, ahol olvas, aztán száguldok is le kajáért.

Mikor felére a lakásba finom illat fogad, de nem emlékszem, hogy Kai átígérkezett volna hozzám, így betekintek a konyhába, ahol Yuut látom főzni.

- Te tudsz főzni?

Erre csak bólint, az én nyálam meg kezd kifolyni a számból, mikor meglátom azt a hatalmas, finom sülthusit, amit az előbb emelt ki a sütőből.

- Mikor lesz kész? – kérdem már mellette és nézegetem a husikát, amíg vissza nem rakja a sütőbe.

De nem válaszol.

- Hé, ne csináld már! Én nem gondoltam komolyan, amit mondtam! Hallod?

Elsétál, és egy papírral jön vissza, mire szép nagy betűkkel ráírta, hogy addig nem hajlandó megszólalni, amíg le nem veszem a kendőmet.

- Ezt zsarolásnak hívják, ugye tudod? – szűkítem össze a szemeimet.

Erre csak megvonja a vállát.

Egy tíz perc után nem bírom tovább.

- Jól van, győztél! - veszem le kendőmet. – Szóval, mikor lesz kész a hús?

- Úgy, egy óra múlva – mondja, közben könyvet olvas. Már megint!! Én nem olvastam el azokat, ő meg egy hét alatt kivégzi a könyv készletemet. Jó, nem a világ legvastagabb könyvei, de na! Akkor is.

Gyorsan befalom a sok sajburgert amit hoztam, majd az idő lejártával rácsapok a husira is, amiből egy jó nagy szelettel kérek magammal. De amikor meglátom a zöldségeket…

- Nem! Abból nem kérek! Csak húst! – kezdek el toporzékolni és hisztizni az asztalnál, mire csak sóhajt egyet és kiszedi őket a tányéromból, hogy kicsi lelkem megnyugodjon.

Épp nyitnám a számat, hogy én is elengedjek egy sóhajt, csak éppen a megkönnyebbüléstől, de gonosz módon ekkor egy zöldséget töm a számba.

- Megeszed! Ha nekem is meg kellett ennem a műkajádat, akkor neked is a zöldségemet! – néz rám szúrós szemekkel, aztán csap egy adaggal a tányéromba.

Lassan elkezdem rágni azt az egy darab zöldséget ami a számban van. Félek, hogy miután lenyelem, utána egy új basszerost is kereshetnek. Sosem gondoltam volna, hogy egy zöldség fog kinyírni.

- Ehető? – kérdi, mikor látványosan megszenvedtem a zöldség rágását és lenyelését.

- Túlélem, de több akkor sem kell! – morgom, de valljuk be finom lett zöldség létére.

A husit pillanatok alatt eltüntetem, majd megsimogatom dagadó pocimat.

- Mától felfogadlak a szakácsomnak! Este találkozunk a vacsoránál, most pihennie kell a hasamnak a sok étel után. – ásítok egyet és dőlök el a kanapén.

A héten vettem neki pár ruhát, hogy majd jövő héten, ha megyünk vásárolni, akkor normális ruhába menjen ki, még ha ezekre is húzta száját. Pedig az én ízlésem igen is jó!

Következő héten úgy gondoltam, hogy azon a szabad két napon elmegyünk ruhát nézni, de kicsit átalakult a program, pedig már kezdtünk összebarátkozni. Ruki hívott, hogy menjek el vele, így a délelőttömet vele töltöttem. Délután fáradtan hazacammogtam, de nem számítottam rá, hogy vendégem lesz.

Uruha ült a kanapémon és egy gitáros újságot nézegetett.

- Hello. Hát te? – ültem le mellé.

- Akira, te hazug! Nem is mondtad, hogy lakótársad van! Ráadásul milyen jó segge van. – vigyorog rám perverzen.

- Le lehet róla szállni oké?

- Oh, csak nem foglalat? - vonja fel szemöldökét.

- Nem, de akkor is! Inkább mondd, hogy miért jöttél.

- Jól van, jól van. - mondja nevetve.

Kellett Uruhának felhívnia a figyelmét a seggére, így egész végig mikor háttal állt azt szuggeráltam. Valljuk be, igaza van, tényleg jó feneke van, de ő akkor se nézze!

Az meg kimondottan zavart, hogy Uruha felszokott hozzám, folyton rajta lóg és vele többet beszél, mint velem!

Egyik nap Uruha beállított hozzánk, hogy menjünk el vásárolni és majd ő segít neki kiválasztani a jó ruhákat, mert neki van ízlése velem szemben. Így alakult, hogy a kettesben tervezett vásárlásból hárman mentünk el, de Uruha mindig belekötött abba, amit én akartam, így fogtam magam és bevágtam a durcát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.