Nao



Egy fél évvel ezelőtt jöttünk össze Shinjivel. Saga akkoriban rengeteget piszkált, mert Tora nem volt hajlandó elmondani, hogy mit is érez irántam, ezért folyton provokálta őt, míg be nem vallotta nekem. Akkor úgy éreztem, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon, mint mindenki más. De egyszer csak ez a buborék is szétpukkadt. Éppen azt ecseteltem Saganak, hogy mit tervezek estére Torának, ő meg persze elkezdett piszkálni, meg bemutatót tartott a ki nem mondott részletekről az öltözőben, ahol egy szál boxerben állt én meg félmeztelen voltam a felső testemet illetően. Evvel nem lett volna semmi gond, ha Tora be nem nyit és érti félre a fölöttem támaszkodó Sagát és az egész jelenetet. Ez után csak annyit mondott, hogy vége. Meg se akart hallgatni minket. Azóta hozzám se szól. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire féltékeny típus, de hát tudnia kellene, hogy én csak őt szeretem! De nem, ő ezt nem képes elfogadni…. Helyette máris talált magának valakit. Shou nagyon dühös volt rá. Utána meg elég furcsán viselkedett. Láttam rajta, hogy folyton mondana valamit Torának, de még sem teszi. Aztán jött a betöréses ügy. Nagyon aggódtam akkor Toráért. De evvel is csak magamat kínoztam. Elvégre el kéne felejtenem őt. Ő is ezt tette velem.

Most meg, itt ülök a szobánkban. A közös hotelszobánkban. Én bent, ő kint valahol Hirotoval. Ha be is jön, akkor sem szól hozzám. Vajon meddig fog ez így menni?



Aoi



Reggel még mit sem sejtve búcsúztam el szüleimtől és indultam el otthonról Tokyoba. De amennyire békés és tökéletes volt az életem eddig, úgy egy csapás alatt változott szó szerint pokollá. Úgy éreztem magam, mint azok az angyalok, akiket a mennyből kitaszítottak a pokolba. Csak avval a különbséggel, hogy én nem követtem el bűnt. A remény hamar szertefoszlott bennem a jobb életről és az álmaim megvalósításával kapcsolatban, mikor a baleset után magamhoz tértem. Ekkor ismertem meg Tokyo sötét oldalát, azt az oldalát, amiről az itteniek nem beszélnek, a turistáknak nem hívják fel rá az emberek figyelmét, a prospektusokban nem tüntetik fel, és aki erről a hatalmas városról ír szépen kihagyja. Elvégre ki jönne el ide, ha megtudnák, hogy mi is folyik itt? Senki.

Jobb lett volna nekem is otthon maradni. Ez a nagyváros amúgy is elég sok dolgot rejt egy magam fajta vidéki ember számára. Folyton emberek nyüzsögnek, nem törődnek a másikkal, csak a saját céljaikat nézik. Ott használják ki a barátnak nevezett embert, ahol csak lehet. Ez nem nekem való hely, de így….megalázva, megszégyenítve nem mehetek haza. Fogva tartóm elől egyszer próbáltam megszökni. Utána, ahogy ő mondaná megtanultam a leckét. Habár nem is lett volna hozzá erőm, hogy elhagyjam a lakását.

Shou volt az egyetlen, aki mellett azt éreztem, hogy élek és számítok valamit. Ő emberként kezelt és megpróbált mindent megtenni, hogy nekem jobb legyen. Pedig láttam rajta, hogy ő is fél.

A hónapok alatt, amiket ott töltöttem annál a Shinji nevű embernél nem lettem más, mint egy játékszer, akivel azt csinált szó szerint, amit csak akart.

Végül a sors újra mellém állt és kikerültem abból a pokolból hála Shounak.

Annak viszont cseppet se örültem, hogy egy vadidegenhez kerültem, mivel rajta kívül másban nem bíztam meg.

Akira, vagyis Reita elég érdekes egy ember. Már amennyit eddig tapasztaltam belőle. Olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki próbál úgy kinézni és viselkedni, mint egy macsó. Gondolom az a kendő is azt szolgálja az orrán.

Eleinte elég jól elvoltam a könyveivel, amiken látszott, hogy egyszer sem nyitotta ki őket. De aztán azon a reggelen… Először megijedtem, hogy esetleg ő is abból a fajtából való, így visszatértek a még nem olyan mélyre elásott emlékeim.

Mikor meg akart nyugtatni ölelésével, ennek hatására összerezzentem, de végül kellemesen csalódtam benne.

Ettől a naptól kezdve úgy döntöttem, hogy talán nyitnom kéne felé. Elvégre ő semmi olyat nem akar, és nem maradhatok örökre ilyen, különben magamra maradok. Örülök, hogy nem kérdez a történtekről. Gondolom, azt hiszi, hogy otthonról szöktem el, mert ott szereztem mindezt, pedig, ha tudná, hogy ott milyen jó életem volt. Kellett nekem feljönnöm ide….

A sajtburgerekből kezdett elegem lenni. Sosem szerettem ezeket a műkajákat, így az egyik nap a hűtő bel tartalmát bevágtam a sütőbe. Hogy ennek az embernek mekkora bele van! Csoda, hogy nem gurul. De a zöldségekkel, már hadi lábon állt. Ettől még kölcsön kenyér visszajár, így én is ettem az ő hulladékából, neki is kell ennie az én zöldségemből.

A napok folyamán egyre többet beszélgettünk. Megtudtam, hogy egy bandában basszusgitározik és éppen egy új gitárost keresnek. Megegyeztünk abban, hogy én főzök neki, mivel egész nap itthon vagyok, így nem kell fizetnem rezsit cserébe.

Egyik nap, azt hittem, hogy ő jött haza korábban, de mikor ajtót nyitottam egy szőkére festett langaléta srác állt az ajtóban nagy szemekkel, én meg szintúgy olyan nagy szemekkel pislogtam rá.

- Hello, Uruha vagyok. – mosolyog rám – Reita barátja. Itthon van?

-Ö… nincs. Nem tudom, mikor jön haza.

- Akkor megvárnám, ha nem gond. – mosolyog még mindig.

Én meg beengedem mivel, a neve hallatán és, hogy alaposabban megnéztem beugrott, hogy ő a banda egyik gitárosa, akivel már gyerekkoruk óta jóban vannak.

Először nem igazán tudtam mit kezdeni vele, szedtem magamnak az ebédből, majd bevonultam a szobámba, ő meg kint olvasgatott.

Uruha egyre több napot töltött nálunk. Eleinte ketten beszélgettek vagy éppen azon vitatkoztak, hogy ki miért legyen, és ne legyen az új gitáros. Mondjuk a „legyent” azt Reita hajtogatta, mert Uruhának senki se volt jó. Későbbiekben volt, hogy Uruha kérdezett tőlem is pár dolgot, de mind semmiség volt. Aztán az egyik délután, mikor Reita átment Rukihoz megint átjött. Szépen helyet foglalt a kanapén, kért egy bögre teát, majd nekilátott gitározni.

- Mondd csak, milyen Reitával együtt lakni? – kérdezte egy kis idő után, mikor a konyhában sertepertéltem.

- Hát érdekes. Miért?

- Csak kíváncsi voltam. De nem érzed úgy, mintha egy kaktusszal laknál együtt?

- Nem. Inkább – gondolkodtam el egy pillanatra – mintha egy nagy gyerekre kéne felügyelnem.

Erre elnevette magát.

- Akkor ez azt jelenti, hogy bírja a fejed. Mert különben olyan, mint egy kaktusz. De gyere, ülj le, mutatni szeretnék neked valamit. – int magához a nappaliba, így leülök vele szembe, ő meg előkapja a gitárját és lejátszott egy dallamot – Mit szólsz hozzá?

- Ano, én nem értek a zenéhez. De nem hangzik rosszul.

- Semmi baj, majd fogsz. – mosolyog rám, majd elfoglalja magát én meg visszaszállingóztam a szobámba, de ő meg jött utánam és beült mellém kérdezősködni. Pontosabban kommunikálni próbált velem, ami eleinte elég nyögvenyelősen ment részemről, mivel nem nagyon bízok meg másokban a történtek után.

Egy pár nap után végül felengedtem és nyugodtabban beszélgettem vele, ő meg nagyba mutogatta a gitárjait és a szerzeményeit, Reita meg ekkor általában pufogott, amit nem tudtam hova rakni.

A ruhavásárlásnál pedig még gyerekesebben viselkedett. Mondjuk Uruha se volt különb.

Ahhoz képest, hogy csak egy vásárlásra mentünk el nekem ruhákért elég szép kis vitát lenyomtak.

Reita az ő stílusát akarta rám aggatni, ami elég szörnyen nézett ki rajtam mikor felvettem a ruhákat.

- Reita, nem hiszem, hogy ezek a megfelelő ruhák számomra. – néztem rá bocsánatkérően, mire Uruha elégedetten megszólal.

- Én megmondtam! Csak te öltözöl így, mint egy gengszter!

- Na, miért? A tied talán jobb? – vágja be a durcát.

- Igen! Az én divat érzékem sokkal jobb! – ragad meg karomnál fogva és húz magához.

- Na, akkor hadd lássam! – közli Reita, mire Uruha elmegy és hoz nekem pár ruhát.

- Tessék, ezt próbáld fel. –nyomja a kezembe, az én szemeim meg kikerekednek, mikor a fülkénem meglátom a nadrágot és a felsőt.

Egy feszülős bőr nadrág és egy felső, aminek néhány része hálós. Ez eléggé, sőt túlságosan is kihívó.

Nagy nehezen, de felveszem magamra őket.

- Késszen vagy? – hallom Uruha hangját.

- Én ebben nem megyek ki!

- Jaj, ne legyél szégyenlős! – nyitja ki az ajtót Uruha és húz ki, hogy Reita is lásson.

Én csak zavartan állok magamat takargatva a kezemmel a hálós részeknél, amíg Uruha el nem hessegeti onnan őket.

- Na, látod, én megmondtam, hogy jó lesz! – mondja büszkén, közben ezerrel vizslat a szemével.

Rápillantok Reitára, akinek az arca a rák színével vetekedik és csak bámul – Nézd meg, csak jobban kiemeli az alakját! – csap a fenekemre egyet, mire én megugrok és riadtan nézek rá.

- Kouyou, elég legyen! – szól rá mérgesen, majd betessékel az öltözőbe, hogy ezt azonnal vegyem le.

Persze hallom én, hogy kint rólam vitáznak. De nekem egyik sem jön be.

Egy ideig még kapkodom ide-oda a fejemet, majd megunom őket és elosonok mellettük, majd beszerzem a nekem való ruhákat. Miután végeztem visszasétálok hozzájuk, de ők még mindig veszekednek.

- Befejeztétek? Mert én már késszen vagyok. - nézek rájuk.

Erre mint a kettő rám kapja a tekintetét, majd megsértődve mennek mellettem, de egyik sem hajlandó a másikhoz szólni.

Mégis milyen emberek élnek itt Tokyoban?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.