Volt egy lány, aki megismerte Őt. Őt, aki a világot jelentette számára. Minden egyes mosolya mosolyt csalt a lány arcára is. Arra a lányéra, aki nem vágyott másra, csak egy szóra vagy egy mosolyra, de legfőképp az Ő boldogságára. Neki már nem kellett más a világból, csak a másik boldogsága. Csak ez éltette őt e romló szférában. Megismerte más által a munkáját. Beleszeretett. Bele minden egyes mozdulatába. Akarta Őt, de szíve mélyén tudta, hogy lehetetlen. Lehetetlen, hisz az élet távol tartotta őket egymástól mind korban, mind távolságban. De a lányt ez nem zavarta. Itta minden egyes szavát, átérezte a másik boldogságát, fájdalmát és elviselte mindezt az övé mellett is.

Egy nap tollat ragadott és levelet írt Neki. A remény csillagával küldte útjára szívének egy részét.

Várt, várt, csak várt, de mind hiába. A remény csillaga kialudni látszott….

Sziporkázva, de újra fényre kapott, mikor lerajzolta Őt és levelét újra írta Neki immár gépelve és a digitális csatornán továbbította Neki.

Ebben a világban távol van s mégis oly közel. Csak egy kattintásnyira, pár billentyűnyomásra, s mégis semmi. A csillag újra vesztett fényéből.

Már csak álmában lehetett Vele, ott ahol közel volt Hozzá, a lehető leg közelebb, hisz be engedte Őt az álmaiba. Abba a világba, amelyet féltve őrzött mindenki elől, de Neki kulcsot adott hozzá. Már csak itt találta meg a boldogságot.

Az idő múlásával a lány szürkülni kezdett. Szétesni látszott. Tudta, hogy az ő ideje már lejárt. A csillaga ép, hogy pislákolt, de a remény már nem volt benne.

Mindent hátrahagyva útra kelt, hogy láthassa Őt. Őt, az utolsó célját, élete reményét, értelmét. Tudatában már csak Ő volt, senki és semmi más.

Látta, végül látta Őt, több száz emberrel együtt. Tudta, hogy Ő nem látja őt, hisz csak egy a sok közül, de ő mégis mosolygott. Mosolygott utoljára….csak Neki, senki másnak a világon. A legszebb mosolyát Neki tartogatta.

Szíve nagyot vert ekkor. A csillaga pislákolt egy utolsót, majd a semmibe veszett. Talán most érezte magát életében a legboldogabbnak. Lehunyta szemeit, így visszaemlékezett az Ő mosolyára, így ő is mosolygott újra, Vele együtt. Széttárta kezeit, láthatatlan szárnyai kinyíltak, elrugaszkodott és csak zuhant, zuhant egy idegen ország nyüzsgő tömegébe boldog mosollyal ajkain, behunyt szemekkel, melyből könnyek szálltak felfelé. Elméjében még mindig Őt látta, ezért nem akarta kinyitni szemeit. Retináiba véste mosolyát, csillogó szemeit, csodálatos arcát s annak vonásait.

Csak egyet akart neki mondani; Köszönöm…mégsem tehette meg. Pedig csak egy szó, semmi más…

Mégis, ez olyan nagy kívánság? Szerelem volt ez vagy valami más? Ezt még a lány se tudhatta élete során…és Ő semmit se tudott meg belőle… Mégis, mi értelme volt akkor, ennek az egésznek?