Uruha

Hétfő. Ezt a napot úgy nagy átlagban nagyon utálják az emberek. Hogy miért? Mert a hétvégi rövid pihenés után ezen az „elátkozott” napon újból korán kell kelniük, újból végig kell robotolni a napot, hogy este végül holt fáradtan térjenek haza az otthonukba. És ez így megy napokig, míg újra el nem érkezik a hétvége.

Nos, ez a rutin alól én mentesítve vagyok, mert a hétfő az mindig a szabadnapom.

Dél körül ébredek, a tegnap esti forgalom eléggé nagy volt, alig volt fél percem kimenni a mosdóba, máris kellett szaladnom egyik asztaltól a másikig, felvenni a rendeléseket, majd kivinni őket, s ha Tochinak nem volt szabad keze, megesett, hogy én kevertem meg a rendelt italokat.

Kimegyek a konyhába, teszek oda főni egy kis tésztát, meg gyorsan nekikezdek elkészíteni mellé egy kis spagetti szószt. Még a múlthéten elterveztem, hogy ma ezt fogok enni, jókedvvel serte-pertélek a konyhában.

A tészta már kész, a szósz még rotyog a tűzhelyen, így gyorsan elugrom a szobámba a laptopomért, már valahogy magától értetődő, hogy mivel fogom a szabad órákat eltölteni.

- Jöhet a tömérdek olvasnivaló meg manga! – jelentem ki vigyorogva, mint valami eszelős.  

Mire leérek a laptoppal, a szósz is elkészül, majd hagyom kicsit hűlni, és csak utána pakolom tele a tányérom, majd telepedem le a gép elé.  Elégedetten falatozok a korai ebédemből, miközben fél kézzel a neten navigálok.  Fellépek a redlight yaoi team honlapjára, de ezúttal semmi olyat nem találok, amit már nem olvastam volna, majd felnézek afs-re is, egy kis olvasmányért.

- Minden más – kattintok rám, majd folytatom a navigálást. Lefele görgetek, nézem a címeket, meg a leírásokat, de hosszú ideig semmi. Valahogy, nem kelti fel az érdeklődésemet egyik sem. Aztán már valahol a kitudja hányadik átkeresgélt után, miközben már az ételem is elfogyott előlem, ráakadok egy érdekes ficire. – Végzetem szigete… - kóstolgatom a címet, majd inkább lejjebb futtatom tekintetem és olvasni kezdem a történet leírását.

"Kiuntál az életedből, csak mert mindened megvan? A tanácsadói munkád is idegesít? A barátoddal való esti vadászgatás sem érdekel már? Akkor utazz el a Fidzsi-szigetekre, ám jól vigyázz, egy vihar miatt egy ismeretlen hely mellett feneklett meg a hajód. Önmagában még ez sem probléma, de nem is tudod, hogy van egy szomszédod..."[1]

- Bingó – csapom össze tenyereim ujjongva, majd gyorsan beteszem a mosogatóba a tányérom, s a laptoppal a nappaliba telepedek le a kanapémra. Kényelmesen behelyezkedem, van kéznél egy kis nasi, meg innivaló, így nyugodt szívvel kezdem el olvasni a történetet.

Már a negyedik fejezetnél tartok, amikor megszólaltatja az írója a történet másik főszereplőjét. Elsőre szerelmes leszek a történetben, alig bírom megállni, hogy ne olvassam tovább. Főleg, hogy ilyen pukkancs kis ukére lelt a főszereplő – kuncogok magamban, majd inkább csak olvasok tovább, majd újból nevetni kezdek Ruki frappáns szavain: „- Minek kellett neked idejönnöd? Ha?! Nem tudnál innen eltakarodni végre?! Ha miattad le fogok bukni, és ha bárkinek is beszélsz majd erről a helyről, a Magasságosra mondom, kiheréllek! – ropogtatja meg az ujjait, mire a kutya is, ami ha jól nézem, valami terelőeb féle lehet, elkezd morogni.”[2]

Délután négy lehet, amikor kint süvíteni kezd a szél, majd az esőcseppek agresszíven kezdenek el táncolni az ablakpárkányon. Gyorsan elszakadok a laptoptól, majd szinte hisztérikusan csukom be az ablakokat, melyeket szellőztetés miatt nyitottam ki még az ebéd főzés előtt. Eddig kellemes volt az idő, egyik pillanatról a másikra borult be az ég, nagy sajnálatomra.

Kimegyek a mosdóba, ha már kénytelen voltam abbahagyni az olvasást, majd a konyhába megyek, s felmelegítem az ebédről maradt spagettimet.  Ezúttal azonban inkább a konyhában fogyasztom el az eledelt, majd még gyorsan elmosogatok és csak egy gyors zuhany után telepedek vissza a gép elé.

- Fene egye meg… - sóhajtok fel, amikor a laptopot a kezembe véve konstatálom, hogy az lemerült. Elfelejtettem betenni, tölteni…

Rendben, betettem tölteni a laptopot, míg az töltődik azonban, nem tudok mit kezdenem magammal. Amint azonban sikerült ezt végiggondolnom, meg is szólal a csengőm, én meg szinte táncikálva szaladok, hogy kinyissam az ajtóm.

- Aoi? – nézek rá meglepetten. – Te mit keresel itt? – nézek rá pislogva. Tulajdonképpen sosem szoktunk feljárni egymáshoz, régi barát, egy volt osztálytárs.

- Gondoltam rád nézek, hogy még élsz-e – mosolyog rám, majd beljebb engedi magát anélkül, hogy megengedtem volna neki. – Hűha, meglepően tisztaság van nálad… - füttyenti el magát, majd letelepedik a kanapémra.

- Yuu, tulajdonképpen miért is vagy itt? – kérdem tőle pár néma csendben eltöltött perc után.

- Szeretlek… - sóhajtsa, miközben tekintetét rám emeli, s így kémleli reakciómat. Tekintetem elsötétül, mérges leszek rá egy pillanat alatt, mert előjönnek a régi sérelmek, emlékek rengetege.

- Kifelé! – kiáltok rá azonnal, amit ő szemmel láthatóan nem akar meghallani, mert meg sem mozdul. – Kifelé! – ordítom ezúttal, de ez sincs rá semmilyen hatással. – Azt mondtam húzz innen, nem vagyok rád kíváncsi, nem akarlak többet látni soha életembe – verem ki a  hisztit, amit szem forgatva néz végig, majd feltápászkodik az ülőalkalmatosságról és az ajtó felé siet. Már épp lépne ki az ajtón, amikor megszólal.

- Csak egy elvesztett fogadás miatt jöttem, szerelmet kellett valljak neked… - köpi felém szavait, amitől belül, csak még rosszabb lesz minden.

Alig lép ki az ajtón lábaim kifutnak alólam, s szégyen nem szégyen sírni kezdek akár egy kisgyerek.

Yuu egykor nagyon fontos volt nekem, túlontúl fontos. Kisiskolás korunkban egy iskolában jártunk, padtársak lettünk, és mondhatni, hogy ő volt a hős lovagom, aki mindig megvédett azoktól, akik kispéciztek maguknak és folyamatosan gúnyolódtak velem a szám miatt, meg, hogy olyan lánykás az alakom…

Yuu kiállt mellettem, én meg lassan az idő múlásával egyre inkább beleszerettem, de ezt nem tudtam neki bevallani. Aztán kilencediktől kezdve külön iskolába lettünk íratva, csak néha-néha került sor egy-egy találkozásra, délutáni programra, de egy idő után ezek az alkalmak is megritkultak, majd teljesen megszűntek. Nem válaszolt a hívásaimra, üzeneteimre, és az utcán is folyamatosan elkerült. Aztán egyik nap, amikor a sulija előtt vártam rá, megkaptam a miértekre a választ, ami jobban fájt, mint maga a tudatlanság.

- Undorító vagy, te kis buzi… - csak ennyit mondott, semmi többet, ezt is a nagy közönsége előtt. – Vedd úgy, hogy nem ismerlek…

***

Valamikor reggel tizenegy felé ébredek meg, szemeim kisírva, fázom, és azt hiszem lázas is vagyok. Nem volt jó ötlet a padlón elaludni.

Nagy szemekkel nézek magam elé, s nem értem, hogy mi történik éppen. Úgy emlékeztem, hogy a nappalim szőnyegén aludtam el, takaró, meg miegymás nélkül, most meg a saját ágyamban fekszem, paplanba bugyolálva, borogatással a homlokomon.

Kissé félénk léptekkel indulok meg a konyhám felé, ahonnan zajokat hallok, de amikor kiérek, csak egy megterített asztalt és egy tágra nyitott ablakot találok, mellette egy apró cetli egy rövid üzenettel:

„Remélem kedvedre való lesz majd az ebéd, fogyaszd el jóízűen!

Üdvözlettel, Akira”