Uruha

Értetlenül nézem az asztalon a terítéket, a tűzhelyen az edényeket és a kezembe lévő apró cetlit. 

- Ki lehet ez az Akira? - kérdem magamtól, de bármennyire is törném a fejem, egyetlen egy ismerősöm sem jut eszembe, akinek ez lenne a keresztneve.

A tűzhely felé veszem lépteim, majd födelezgetni kezdek, mindenbe beleszaglászok, vagy csak éppen belekavarok, s mondhatni isteni ételek néznek velem farkasszemet a fazekak aljáról. 

- Nem tudom, hogy ki vagy, de jól eltaláltad az ízlésemet... - suttogom magam elé, majd magam elé pakolok mindent és szépen sorjában mindenből eszek egy kicsit. - Istenien finom... - sóhajtom, majd még szedek a tányéromba mindegyikből, és azt is bepusztítom. 

Elmosogatok magam után, majd a nappalimba telepedek le. Egy ideig még azon töröm a fejem, hogy ki lehet az a tünemény, aki ilyen jól főz, és ennyire figyelmes, hogy az ágyamba rak, betakargat, meg a lázamat is csillapítani próbálja, majd eszembe jut a legfontosabb dolog.

- Hogy jutott be a lakásomba? - esek pánikba egy pillanat alatt, majd gyorsan az ajtóhoz szaladom, hogy megvizsgáljam azt. A kulcs el van benne forgatva, duplán be van zárva. Második lehetőséget is levizsgálom, de a pótkulcsaim is a helyén vannak. - Csak nem valami betörő?

Szétnézek a lakásomba, még a kanapé alá is belesek, hogy az aprópénzes dobozkám meg van-e még, de az is, mint a többi értéktárgyam érintetlen. 

- Hülye vagy Ruru, hülye... - ismétlem magamnak. - Ha betörő lenne, nem fáradt volna még azzal is, hogy visszazárja az ajtót, meg engem pesztráljon és még ebédet is főzzön nekem. Tényleg hülye vagyok... - sóhajtok egy nagyot, majd inkább leülök a már feltöltődött laptop elé. Megindítom, majd navigálni kezdek a neten, amikor is jelez, hogy be kéne tennem tölteni. Morgolódva szakadok el a történettől, amit még tegnap kezdtem el olvasni, majd csatlakoztatom a gépet a töltőhöz. Értetlenkedve telepedek le megint a kanapéra, majd kezembe véve, gyanakodva listázom elé az előzményeket. 

Csak pislogok magam elé, mint a jelzőlámpa a sarki kereszteződésnél. 

- Ez a tahó a számítógépemet is befoglalta - dühöngök, majd lassan legörgetek ahhoz a linkhez, amelyen én jártam az este mielőtt lemerült volna a gép. - Atyaúristen - sápítozom. - Ilyenképpen nem csodálkozom, hogy  megint töltőre kellett tenni... - nézek magam elé morcosan, majd megnyitom az első oldalt, ahova a rejtélyes idegen fellépet. 

Csak bambulok, amikor megjelenik előttem egy manga leírása. Ő is ilyesmiket olvas? Yaoi manga? 

- Hadd nézzük - töltöm be egy új lapra az első fejezetet, majd olvasni kezdem. Talán a hetedik, nyolcadik oldalig érek, ahol már jönnek is az arcpirító részek. Én igazság szerint, enyhe shounen-ai mangákat szoktam olvasgatni, rövid történeteket arról, amint egymásra találnak a főhősök, meg ilyesmi. Valahogy sosem volt bátorságom egy ilyet elolvasni... 

A khm, hát erotikus részek folytatódnak, igazság  szerint csak átszököm őket, mert a háttértörténet az igen is leköti a kíváncsiságom, különben el sem olvasnám. A második fejezetnél már paprikavörös vagyok, mintha megcsípte volna a hideg az arcomat, az utána következőknél már egyenesen melegem van, és egy kisebb nemű problémám altájon. Nem gondoltam volna, hogy veszem a bátorságot és végigolvasom, ahogy azt sem, hogy ez ennyire beindít...

 - Fene egyen meg, Akira, megrontottál... - morgom magamnak, majd szépen elvonszolom magam a fürdőig. - Azt sem tudom, hogy ki vagy, mit akarsz, mégis rávettél erre a.. erre a.. áh... - dühöngök a zuhanyzóban, azonban a hidegvíz nem akar hatni. Ha folytatom tovább magamra a hidegvizet, megfázom, ha nem, álló dákóval leszek kénytelen egész délután közlekedni, mellesleg este már kellene munkába menni... Bosszúsan könnyítek végül magamon, nem szoktam gyakran csinálni ilyet, most azonban hamar elmegyek, majd ha már úgy is ott vagyok, rendesen letusolok, hogy majd később megint ne kelljen ezzel vesződjek. 

A szobámba megyek, hogy tiszta ruhát szedjek elő a gardróbból, elő is szedem a legalsó fiókomból egy tiszta alsógatyát, majd szépen sorjában a nagyobb darabok is előkerülnek a szekrény mélyéről. Éppen dobnám le a kiválasztottakat az ágyamra, amikor valamin megakad a tekintetem. Első sorban azon akadok fenn, hogy a bevetetlenül hagyott ágyam most makulátlanul áll, s a párnámon egy vérvörös rózsa  fekszik, mellette egy apró kártyával. Egy szál alsógatyába sietek az ágyamig, majd felveszem a virágot a párnámról. 

- Áu - kiáltok fel, ugyanis megszúrt a virágnak egyik tüskéje. - Szép a rózsa, de veszélyes... - sóhajtom, majd inkább lenyalogatom a kiserkenő vért az ujjamról, s kézbe veszem az üdvözlőkártyát, hogy elolvassam. 

„Virágot egy gyönyörű virágnak… Remélem kedvedre való.

Akira”

Ugyan az a kézírás, ugyan az az aláírás, mint a reggel a cetlin. Gyorsan felöltözöm, majd megfogom a rózsát és beteszem préselődni a többi virág közé. Mindig is rajongtam a virágokért, ha valakitől kaptam, a legtöbbje, vagy minimum egy szál a csokorból bekerült a lexikon lapjai közé, hogy megmaradjon emlékként. Miután a rózsát elintéztem, kimegyek és megkeresem a nappaliban a reggeli kis cetlit, majd a mostani kártyával együtt az éjjeliszekrényem fiókjának zárt részére teszem, talán majd egyszer ez is egy kellemes emlék lesz.

Még annyi időm van, hogy elolvassak ez rövid mangát, ezúttal egyfejezetest és csak enyhe shounen-ait. Yuri to Yura.[1] A történet nagyon megható, engem teljesen elvarázsolt, így talán a mai napon történtek miatt is, meg a manga miatt, de jókedvűen indulok meg a munkahelyem felé, ahol megint nagy a tömeg.

- Szia, Ruru – köszönt Tochi, majd inkább a kliensével foglalkozik, én meg megyek hátra az öltözőbe, hogy átvegyem a ruhámat.

Kiveszem a szekrényemből a kellő darabokat, majd elkezdek vetkőzni, amikor nyilik az ajtó és belép rajta egy idegen személy.

- Elnézést, de ez a személyzetnek az öltözője, kérem, távozzon! – szólitom fel, de ő egy jó ideig nem szól semmit.

- Reitának hívnak, Toshiya-san tegnap alkalmazott, ezen túl együtt fogunk dolgozni – mosolyog halványan rám, amitől egyből olvadozni kezdek.

- Ó anyám, de jóképű – gondolom magamban, majd méregetni kezdem, minden illemet félretéve. – És izmosok a karjai, a lábai, és azok a gyönyörű ajkak… - kezdek el sóhajtozni, mint valami tini lányka. - Komolyan mondom Ru, nem vagy normális… - szidom magamat, majd végül elővéve az etikettet én is megszólalok.

- Takashima Kouyou, de a barátoknak csak Uruha – mosolygok rá, majd meghajolok előtte. – Örülök, hogy megismerhetlek. 

- Úgyszintén – hajol meg kicsit ő is, majd egy szekrényhez megy és elővéve a munkaruháját öltözik át a szemem láttára. Csak csorgatom a nyálam a kidolgozott izmait kémlelve, a formás fenekét meg a kockákat a hasán, aztán képzeletben számtalanszor fejbe verem magam, amikor kicsit messzebb vizekre eveznék, meg Akirát is nemegyszer elküldöm melegebb éghajlatokra, amiért beleültette a bogarat a fülembe.

- Embereld meg magad Kouyou, különben álló fasszal kell majd dolgoznod egész éjjel – próbálok magamra ijeszteni, majd inkább elfordítom róla a tekintetem és én is öltözködni kezdek. Érzem, hogy vizslat, hogy alaposan megnéz magának, de nem merek mondani semmit. Talán főleg azért nem, mert fél perce még én kukoltam őt úgy, hogy még a nyálam is folyt. Nagy nehezem sikerül átöltöznöm, fejem az fogadok, hogy akár egy cékla, majd amilyen gyorsan csak tudok, kimenekülök az öltözőből, mert egyszerűen túlságosan felforrtak a dolgok…