Uruha

„– Tudod, Die olyan, mint egy kisgyerek. Ha valamit rákényszerítenek a szülei, akkor azt dacból nem szereti. Aztán mikor elmúlik a kényszer, hirtelen rádöbben, hogy valójában ő szereti azt a valamit, amit hosszú időn át olyan intenzíven gyűlölt, és bármit megtesz azért, hogy visszakapja.

– Egy percre sem gondoltál arra, hogy esetleg pont fordítva fog elsülni a terved?

– Nem, egy pillanatra sem. Én mindig megszerzem azt, amit akarok.”[1]

Ez már a második napja, hogy itthon kuksolok a laptop előtt, s olvasok. Bárki is volt az illető, aki a minap az ágyamba szállított a puha párnák, s a meleg takarók közé, kicsit lassú volt. Megfáztam.

Amikor tegnapelőtt este félholtan bementem a bárba, Tochi azon nyomba hazaparancsolt kényszerpihenőre, s hogy biztos legyen abban, hogy az ágyban töltöm az elkövetkezendő órákat, napokat, rám állította Reitát, aki mosolyogva bólintott egyet a főnöknek, oszt jött a házamba parancsolgatni. Rosszabb, mint az anyukám volt kiskoromban…

Haza kísért, beparancsolt az ágyba, alaposan bebugyolált a takarómba, és még teát is főzött nekem. Őszintén, nem zavart annyira, hogy körülöttem legyeskedik, maga a jelenléte se, egyáltalán. Inkább csak az sértett, hogy abban a pár órácskában, amit itt töltött velem, olyan hallgatag volt, olyan, nem is tudom… Magának való. Mintha tudatosan próbált volna kizárni a világából, esélyt sem adva arra, hogy esetleg összebarátkozzunk, mondjuk, azért annál vadabb dolgok is eszembe jutottak már…

Fél órája ment el, neki velem ellentétben dolgoznia is kell, Tochi miattam pár órát a programjából elengedet, hogy benézzen hozzám, hogy javul-e az állapotom. Mondjuk azon kívül, hogy folyik az orrom, a hangom meg olyan, mint ezer macska nyávogna egyszerre, s izzadok, mint egy ló, abszolút semmi bajom. Vagy talán csak azért érzek így, mert boldog vagyok?

Újabb olvasnivaló után kutakodok, ma valahogy semmi sem elég. Úgy érzem, mint egy kiéhezett kutya, egész nap csak olvasnék, a gond csak az, hogy a jó minőségű történetek száma véges, én meg nem alkuszok meg holmi gyorsan írott kacattal. Finnyás vagyok, szeretem az igényes dolgokat.

Az előbbi történeten agyalok. Elképesztő, hogy néhány ember mennyire nem értékeli azt, amije megvan. A főszereplő, Die, mondhatni már-már kényszerből próbált megszabadulni attól, aki végül is mindennél fontosabb volt számára, de szerencsére a párjának sikerült észhez térítenie őt. Igaz a mondás. Akkor döbbenünk rá, hogy kik a fontosak, amikor már nincsenek velünk. Megható történet volt, kissé vicces hangvitellel.

Ha már laptop előtt vagyok, belépek a facebookra is, rengeteg barátom van ott fenn, többnyire külföldiek, akikkel angolul beszélek. Rögtön az első pillanatban rám ír egy lány, váltunk pár szót, majd elköszön, mert koncertre megy, valami Alice Nine banda játszik a Domeba.

Ismerősnek tűnik a név, egy ideig töprengek, hogy honnan, aztán villanycsapásként ér a felismerés.

„Alice Nine történet Nao-Tora párossal.

A történet folytatódik: egy kapcsolat halála, az azt követő események, változások, megfontolatlan döntések, titkok, barátság, lemondás és több fejezetnyi érzelem.”[2]

Nem olvastam a történetet, csak átfutottam a leírás felett, amikor az írónő oldalán keresgéltem olvasnivalót. Beírom a google-ba a banda nevét, rákattintok a képek hivatkozására, majd elindítom a keresést. Rengeteg a találat, alig birok válogatni, aztán kiválasztok egyet, majd azt kinagyítva kezdem el tanulmányozni. Rögtön az első pillanatban megakad a tekintetem a két szélső srácon, nem lehetnek sokkal idősebbek mint én, talán három, négy évvel.

Újabb képeket veszek szemügyre, aztán találok egyet, amelyen a tagok neve és pozíciója is fel van tüntetve. Shou a vokalista, Saga a basszusgitáros, Hiroto a szólista, Tora a gitáros és Nao a dobosuk. Alaposan szemügyre veszem mindegyik tagot, első ránézésre a Saga nevezetűt párosítanám a Tora nevezetű alakkal, de ezúttal kompromisszumot kötök magammal. Az írónő az általam olvasott művei alapján kielégíti az elvárásaimat, a stílusa egyedi és elragadó. Ha már a képeket szemügyre vettem, gondolok egyet és felnézek a youtubera is, s kikeresek pár dalt a bandától. Alapjában véve nagyon jók, így le is töltök pár dalt, mint például a sleepwalkert, s beteszem a lejátszóba, hogy had szóljon, míg olvasok.  

Visszamegyek az oldalra, közben kilépek a facebookról, hogy ne zavarjon közben, majd olvasni kezdek. Már az első pillanattól tátott szájjal olvasok, valahogy így, hogy arcok is vannak a szereplők mögött, sokkalta izgalmasabb az olvasás. Pár óra múlva azonban kénytelen vagyok félbehagyni az olvasást, mert megérkezik Reita, és azért előtte nem lenne tanácsos lebukni. Kitudja, hogy miket gondolna rólam…

- Hogy vagy? – jön beljebb, miután levetette a cipőjét. – Hoztam egy pár gyümölcsöt, Toshiya-san pedig ezeket küldi neked – nyom a kezembe pár ismerős doboz orvosságot.

- Jobban, de még mindig nem vagyok a régi… - sóhajtom, majd inkább átveszem a gyógyszeres dobozokat és leteszem a konyhapultra.

- Vacsoráztál már? – kérdi mosolyogva, amivel sikerül őszintén meglepnie. Még sosem mosolygott eddig rám.

- Nem – rázom meg fejem állításommal egyöntetűen, mire a gyomrom is megszólal.

- Na, gyere, főzök neked valami finomat. – Újból meglep, ismételten mosolyog és vacsorát készít nekem. Persze engem szigorúan ágyba dug és csak utána kezd neki kiélni magát a konyhámban. Fél, talán háromnegyed órán belül igencsak ínycsiklandózó illatok kezdenek el terjengeni a lakásba. Még a nyálam is folyik a csirke gondolatára.

Este nyolc óra van, a kanapémon fekszem, velem szembe a fotelbe Reita ücsörög, s nézi a tv-m, miközben én próbálok nem megdögleni. Dugig ettem magam, először levessel, utána csirkével. Nem a náthától fogok kipucolni, hanem az evéstől.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyit meg bírsz enni egyszerre… - szakítja el tekintetét a képernyőről, majd engem kezd el vele mustrálni. 

- Én sem… - sóhajtom lekonyult ajkakkal. – De minden olyan finom volt, nem bírtam visszafogni magam… - sóhajtom, majd inkább elfordulok tőle, hogy ne lássa arcomon, hogy zavarba hozott.

- Ennek örülök – feleli vidáman, majd kikapcsolja a tévét és feláll a fotelből.

Kissé elkeseredek, nagyon jólesik a társasága, őszintén szólva, azt sem bánnám, ha maradna éjszakára, ha továbbra is odaadóan ápolna, kényeztetne mindenféle finomsággal, de igazából, semmi jogom bármit is kérni tőle.

- Máris mész? – kérdem suttogva, alig akar kijönni szó a torkomon, és ez nem a megfázás miatt van.

- Hát, ma igazából szabadnapos vagyok, nem kell bemennem, ha szeretnéd, akkor még maradhatok…- válaszolja, mire veszem a bátorságot és felé fordulok.

- Azt megköszönném. Nem jó egyedül…

Mert egyáltalán nem az. És ezt nem csak erre a pillanatra értem, hanem az eddigi életemre is. Senkim sincs, aki törődik velem, se szülők, se igaz barátok, se szerető. Pedig néha nagyon jól esne csak egy ölelés is, egy kedves szó, egy gyengéd csók. Ezért is irigyelem a történetek főszereplőit, hogy ők mindezt megtapasztalhatják, mert egy álomvilágban élnek, valakinek a fantáziájában, aki úgy egyengeti útjukat, hogy a befejezésnél boldogak legyenek. Nekem azonban nem maradt más, mint a rideg valóság, a paplan melege és Reita jelenléte, aki a tévémet bámulja.

Vajon az én történetem vége is boldog lesz?