Ime a törtnet első fejezete. Remélem nem okozok senkinek sem csalódást vele :D

„Néha egy erős fuvallat szárnyára kapja az embert, és csak röpíti magával az ismeretlenbe. Bár felkészületlenül éri, mégis talán jobb helyen teszi le, mint hinné.” Nora Roberts

Uruha

Minden változatlan. Hónapok, hetek múlnak el, körülöttem mégis minden áll egy helyben, mintha beragadt volna az idő kereke. Minden rutinszerű, a tetteim, gondolataim lassan már annyira kiismerhetőek, hogy nem csodálnám, ha legközelebb egy sorozatgyilkos engem spécizne ki magának áldozataként.

Aoi fuvaroz haza, az autóm tegnap lerobbant, igazából fogalmam sincs, hogy mi baja, mert még annyi szabadidőm sem volt, hogy elvitessem a szervizbe egy alapos kivizsgálásra. Mindig elromlik benne valami. Apámnak ebből a szempontból igaza volt. A kocsi csak addig érték, míg ki nem fizeti érte az ember azt a hatalmas összeget, amit kiszabnak rá. Utána már csak ócskavasnak jó az egész, mert nincs egy olyan kocsi sem, aminek ne lenne valami baja hosszútávon. Egy kiégett lámpa, gumidefekt, télen a nagy hidegben reggelente nem indul el, mert rossz az akkumulátor, satöbbi. Eladni egy használt kocsit? Akkor már inkább leadni, az ócskavashoz, mert még ott is többet adnak érte…

- Jó éjt – szállok ki az anyósülésről, majd táskámba kotorászva megyek fel a lifttel a negyedikre. Igen, tudom, az a négy emelet nem sok, csupa hatvannégy lépcsőfok, de félholtan, kifáradva semmi kedvem még lépcsőzni is. Nem a gitárral a hátamon…

Valahogy nagy nehezen sikerül bejutni kicsiny kuckómba, az egész lakás csupa három szoba, konyha, nappali, mondhatni egy igencsak tágas legénylakás egy saját kis stúdióval és egy vendégszobával. Mikor elkezdtünk együtt zenélni a srácokkal, erről álmodoztam, hogy sikerül feltornáznunk magunkat idáig, hogy végre saját lakásom lehet, és nem egy igénytelen albérleti szobába tengetem majd le az életem. Ez a vágyam teljesült, egy másik, mely ennél is fontosabb számomra, már sosem fog. Elmulasztottam a lehetőséget, és az sosem tért vissza. Sosem volt rá második esély…

Tűzforró a víz, amikor beleülök a teli kádba, de nem zavar. Már megszoktam, és szeretem. Sokáig áztatom magam, mint akinek nincs jobb dolga, és valóban, hétvége lévén végre kicsit foglalkozhatok magammal is egy kicsit, nem csak a munkával, ami betölti a napjaim kilencvenkilenc százalékát. Talán az egyszerű emberek azt hiszik, egy rock sztár élete szuper könnyű. Felkel délbe, összeül a haverokkal sörözni már délbe, estére már részeg, mint állat és ez megy a végtelenségig. Ezért sem megráz már senki számára az, ha egy gitáros, vokalista vagy akár dobos feldobja a patkóit, hisz csak egy részegessel kevesebb…

Ha tudnák, hogy ez az egész csak egy hülye elképzelés. Hogy valójában már fél hatkor kelünk, hétre benn vagyunk a stúdióba, dalokat írunk, átírunk, új hangzást adunk neki, vagy éppen egy-egy hosszabb koncertsorozatra készülünk fel, hogy minden rendben legyen. A túlórákról meg inkább ne is beszéljük. Egy aktatologató élete a miénkhez képest leányálom. A túlóráit külön megfizetik, sörözget esténként a kollegákkal, de marad elég ideje kipihennie magát, mert csak kilencre kell benn lennie az irodájában

Ez a folyamatos hajsza a pénzért, a hírnévért lassan kikészít. Már azt sem tudom, hogy mikor volt utoljára több mint három nap szabadom. A hosszú hétvégékről talán jobb nem beszélni, lassan a hócipőm tele van azzal, hogy olyankor hajlandóak megengedni nekünk ezt a „luxust” ha éppen gyorsan kell dolgoznunk sokat, és itthon kényelmesebb megírni a dalokhoz a saját részünket. Mert mindegy, hogy hány órakor végzek a munkával, legalább a saját ágyamban alhatok. Esetemben sajnos a nem a helyes válasz, mert igencsak maximalista vagyok. Sokszor négyszer, ötször újraírok egy részt, mert mindig akad egy jobb ötletem a már meglevőnél.

Aoi mindig sunyit. Mindig előre dolgozik, naprakész mindennel, és az ilyen ritka esetek nagy részében sörözget a haverjaival, stáffosokkal, vagy éppen más bandák tagjaival, akiket én aligha ismerek, legtöbbjüket csupán név szerint, arcot sajnos nem tudok hozzá asszociálni.

Az estémet a tévé előtt töltöm. Ő a második legjobb barátom, a sör az első, főleg az ilyen meleg napokon, mint a mai. Délidőben negyven fok felett mérték a hőmérsékletet a meteorológusok árnyékban, szerencsémre a próbateremben lég kondink van, így csak a cigi szünetekbe kellett leizzadnom a nagy hőségben. De a legjobb mégis itthon, a nappalimba, a tévé előtt sörikével, a munkát letudva, és a gondolattal, hogy most végre kaptunk egy hét szabadot, amit saját magam társaságában tölthetek majd el. Ez fantasztikus.

 Sportcsatornát nézem fél kettőig, de végül győz a fáradtság, így inkább visszavonulót fújok, és a hálómba álomra hajtom a fejem.

Egész héten lazítok. Eszem, iszom, néha kijárok piálni, csütörtökön azonban, miután megvettem az eheti lottószelvényemet, elutazom a várostól távol egy fürdőhöz, vasárnap estig itt élvezkedem, de sajnos mivel hétfőn megint munka, kénytelen vagyok visszautazni a fővárosba.

***

- Tudod mi a ciki, Aoi? – kérdezte Reita vigyorogva, amikor épp beléptem a termünkbe. – Hogy minden egyes szünetet azokkal a kölykökkel iszogatod el… Te a nagy Aoi-sama, képtelen vagy találni magad mellé valakit, akivel hosszabb időre is megoszthatnád az ágyadat…

- Te beszélsz? Aki minden harmadik nap cicafiút, vagy kurvát rendel magához? – akad ki Aoi is, ami talán jogos. Jelen pillanatban inkább maradok pártatlan, mert sosem tudok kinek adni igazat. Talán Aoinak kellene, mert lényegében ő nem tehet róla, hogy sosem jön össze neki a dolog, az meg nem nagy bűn, hogy haverokkal italozgat.

- Figyelj, Rei, jobb lenne, ha befejeznéd ezt a gyerekes viselkedést. – szól rá végül Kai. – Nem tudom, hogy mi bajod van Aoival, nem is érdekel, de légy szíves, míg ő nem sérteget téged, addig te se tedd. Tán irigy vagy rá, hogy neki vannak barátai?

Reita látványosan füstölni kezd, Kai részéről ez egy mocskos húzás volt, mert pontosan tudja, hogy Rei nem egy barátkozó típus. Neki a barátok mik vagyunk, a családja az anyja, és a nagyanyja. Saját elmondása szerint több emberre nincs is szüksége maga körül.

Ruki az, aki véget vett ennek a mizériának, gondolatban hálát mondok a fenn valónak, hogy nem nekem kellett rendet tennem köztük, mert egyiküket sem akarom még ennél is jobban megsérteni. Mert megtehetném.

A próba a szokásos módon zajlik le, a reggeli kis incidens ellenére is. Ruki új kislemezt álmodott meg, így kénytelenek vagyunk tovább bent maradni, de vigasztal a tudat, hogy legalább elengedett minket ebédelni.

Kaival megyünk el együtt a kedvenc kifőzdéjébe, ahol viszonylag jó árban jól lehet lakni. Noha nem kellene néznem a pénzt, mert már a legdrágább falatokat is megengedhetném magamnak, mint azt a nagyim mondta anno, a fogamhoz ütöm a garast. Dugig eszem magam, mozdulni is alig birok, de végül valahol a negyedik és a hetedik hívás között kénytelenek vagyunk visszaindulni a stúdióba.

Este tizenegyig bent tart az a rabszolgahajcsár, amin nem is csodálkozom. Neki sincs senkije, a banda a mindene, jogos, hogy nem siet haza. Néha azonban jól esne, ha emberi időben érkeznék haza. Ha macskám lenne, a szerencsétlent éhhalál fenyegetné. Habár… Talán vehetnék egyet, legalább lenne ki este hazavárjon – mosolyodom el a már fejben elképzelt jeleneten.

***

Csak ülök a kanapémon, az újságomra meredve, és nem merek hinni a szemeimnek. Ez egy vicc. Biztosan a szomszéd gyerekek cserélték ki ezt az oldalt, vagy félregépelték a számokat. Biztosan. – dobom félre inkább, és bekapcsolom a tévét, hogy az ő társaságában fogyaszthassam el az esti sörömet, miközben az újonnan beszerzett házi kedvencemet babusgatom. Kamo-chan, mert pont olyan sárgás a bundája, mint a kiskacsáknak a pihéjük. Olyan cuki, hogy legszívesebben egész éjjel csak játszanék vele. Még kölyök, az eladó szerint múlthéten nyílt ki a csipája, de ahhoz képest nagyon virgonc, na meg kíváncsi.

- Na, Kamo-chan, nem szabad karmolni – ölelem őt magamhoz, majd inkább beviszem a hálómba, s a kosarába téve indulok el én is az ágyam felé, hogy kipihenhessem magam. 

Igazából talán fel sem fogom a dolgokat. A napok meglepő gyorsasággal haladnak el mellettem, a folyamatos robotolás, igyekezés haza az én kicsi drágámhoz, meg miegyéb, teljesen eltereli a gondolataim a lottószelvényemről, amit ha jól emlékszem, akkor még mindig magammal hordok a pénztárcámban.

Vasárnap este döbbenek rá, hogy egy vagyont tartok a markomban, amikor a híradót nézve eszmélek fel, hogy a hétfői újságban azok a számok nem voltak elgépelve, de még csak gyermekcsínyről sincs szó egyáltalán.

- Még mindig nem jelentkezett a főnyereményért a szerencsés ismeretlen. – szólal meg egy igencsak idegesítő hangon a bemondónő, mégis ennek ellenére is végighallgatom a hírt. – Ez volt az eddig megnyert legnagyobb összeg a játék történetében, melyet a következő számokkal sikerült elnyernie az ismeretlennek: 3 5 10 11 12 26. Mivel már eltelt egy hét a sorsolástól és még mindig nem jelentkezett e nyertes, a bizottság a médiához fordult, hogy eljutassa az információt országszerte. Reméljük, meglesz a szerencsés úriember, vagy hölgy… - és folytassa, és csak mondja a magáét, én meg csak meredek magam elé, mint aki se lát, se hall.

Három- 2002-ben, márciusban, azaz az év harmadik hónapjában állt össze a banda. Öt- A banda mostanra már Kai-kunnal, öttagú.

12.26.10 – Tokyo Dome fellépés, ami számomra a legfontosabb lépcsőfok volt a karrierembe, mellesleg Reitának is huszonhatodikán van a születésnapja… Tizenegy, pontosan ennyi éve zenélünk már együtt a fiúkkal.

Talán a sors akarta így…

***

Hetek teltek el az óta, de mondhatni minden a régi. A megszokott rutinom, ami után akár egy sorozatgyilkos is igazodni tudna, a fárasztó munkanapok, a rövid és unalmas szabadnapok, minden. Mégis, ma valahogy jobb kedvel, megyek haza, ahol immár már vár rám valaki. Valaki, akinek társaságában eliszogathatom a jól kiérdemelt sörömet, akinek kiönthetem a szívemet, mert másnak biztosan nem kotyogná ki még véletlenül sem. Azt hiszem jó döntést hoztam azon az estén…

- Tadaima – kiáltok be, amikor végre hazaérkeztem. Jól esik végre kimondani, érezni azt, hogy végre nem vagyok egyedül. – Éhes vagy? – lépek be a konyhába mosolyogva.

- Főztem magunknak egy kis könnyű vacsorát, megmelegítsem? – kérdést kapok válasz helyett, de jelen pillanatban ez jól esik. A gondoskodás, a meleg vacsora, csak éppen arra nem számítottam, hogy saját magamtól kapom meg a már régóta vágyott figyelmet.

- Ugyan, Kouyou, majd megmelegítem én – veszem el hasonmásom kezéből az adagomat, aki mosolyogva bámul engem, mintha tükörbe nézne éppen.

Ha jól belegondolok a dolgokba, akár tükörként is funkcionálhatna, hisz kiköpött másom. Anno viccnek szántam, most mégis gyereki rajongással bámulom Klónomat, aki éppen az én drága Kamo-chanomat babusgatja. 

Az életem ennél nem is lehetne csodálatosabb…