Kouyou

Ideges vagyok. Korábban nem volt erre példa, most azonban nyomos okom van rá, hogy az legyek. Ruru tegnap összepakolt pár holmit egy apró bőröndbe, majd mit sem törődve azzal, hogy vajon képes leszek-e átvenni a helyét, lelépett itthonról. Iszonyatosan haragudtam rá, mert a léha azt hiszi ezzel megvásárolt, ezzel betömheti a számat, elfelejtheti a gondolatot, hogy csak egy ócska kidobható valaminek nézett. Ő lehet, hogy túltette magát a dolgokon, de én képtelen vagyok lezárni magamban a történteket.

Ember vagyok, emberi érzésekkel, vágyakkal, és álmokkal. Erre nem gondolt, amikor megrendelt? Mit képzelt? Majd bezár egy sötét szobába, a szolgája leszek, minden kívánságát lesem, míg ő kint villog a színpadon, teszi azt, amit szeret. Azt, ami boldoggá teszi? Az én boldogságom?

Az én boldogságommal mi lesz? Nincs jogom hozzá?

Kapkodva keresem elő Ru egyik legszebb cipőjét, s miután szépen megtisztítom, belelépve indulok a bejárati ajtó felé. Szerencsémre, megkaptam a pótkulcsot, így nyugodtan mászkálhatok akár egész másnap reggelig az utcákon, amihez igencsak nagy kedvet kapok, amikor kilépek a házunk ajtaján.

Lenyűgöznek a látottak. Egyszerűen minden olyan érdekesnek tűnik, hogy gondolatban legszívesebben tarkón vágnám magam azzal a felkiáltással, hogy: Elég legyen a gyerekes viselkedésből, mert elkésel!

Körülbelül a harmadik eltérőnél jut eszembe, hogy a nagy sietségben otthonmaradt a gitár a folyosón, így kénytelen-keletlen vissza kellett fordulnom érte. Késésben voltam, a telefon meg Runál, és egyre inkább csak azon idegeskedtem, hogy ebből az egészből nem sülhet ki semmi jó. Mégis hogyan?

Fogalmam sem volt, hogy miként viselkedjek velük. Én nem vagyok Ru, bármennyire is hasonlítunk külsőre, legbelül ő és én két külön világ vagyunk, ha tetszik, ha nem. Ez engem boldoggá tesz. Hogy tudom, van választási lehetőségem, hogy mindent a szerint tehetek, ahogy akarok, mert ekképp nem függök tőle. Ez által nevezhetem magamat embernek.

Immár gitárral a hátamon koptattam a poros járdákat. Inkább gyalog indultam neki a nagy kalandnak, mert őszintén, hiába közösek az emlékeink, a tapasztalataink, kételkedtem abban, hogy képes lennék-e elvezetni egy kocsit. Sosem csináltam, én nem, csak ő, és bármennyire is profin csinálja, az nem jelenti azt, hogy én ne lennék egy kétbalkezes balek, aki elüti az első vele szembejövő villanypóznát. Maradt tehát a saját személygépkocsim, a két lábam, ami megbízható, és csak oda visz, ahová én irányítom. Nem kell hozzá külön fék, elég, ha azt gondolom magamban, megállj, és kész.

A gyalogos átjárók ijesztőek. Hosszúak, félelmetesek, és az a sok kocsis barom, aki dudálva próbálja előcsalogatni a sorompó zöld színét, rám hozzák a frászt, hisz kitudja, mikor gondol egyet valamelyikük, és törvénnyel mit sem törődve hajt át rajtam, vagy bárki máson.

Egybe eljutok végül a próbaterembe, ami a fanok elképzelésével ellentétben nem a Psc épületén belül van, csak egy egyszerű raktárszerűség a kikötőben, ami elég tágas akár egy egyszerű Pv felvételéhez is. Senki sem tud róla, csak a menedzserünk, illetve a többi banda a cégtől, hisz ők is hasonló helyeken szoktak próbálni.

A cégnél csak akkor dolgozunk, ha éppen zajlanak egy album felvételei, vagy azt próbáljuk fényezni, jobbá tenni, addig azonban ebben a raktár épületben próbálgatunk, alkotunk, vagy éppen részegedésig isszuk magunkat, hogy másnap izzadtan és mocskosan folytathassuk a munkát ott, ahol azelőtt abbahagytuk. Abbahagyták.

Azt sem tudom, miként kellene erről beszélnem. Egyáltalán helyes az, hogy Ru tapasztalatairól úgy beszélek, mintha a sajátjaim lennének?

Nagy levegőt veszek a bejárat előtt, kénytelen-kelletlen, muszáj összeszednem a bátorságom ahhoz, hogy képes legyek egy teljes napot átszínészkedni azok az emberek előtt, akiket Ru a barátainak nevez. Vajon, ha tudnák, hogy én nem ő vagyok, hogyan viselkednének velem? Vajon, ha tudnák, hogy csak egy másolat vagyok, barátkoznának velem? Elfogadnának?

- Nem jössz be? – Megugrom a hirtelen jött támadásra, mert nemcsak megszólalt mögöttem valaki, hanem a vállamra is tette kezeit, mindezt úgy, mintha most tűnt volna elő a nagy semmiből, akár Houdini. Kell fél perc, míg összeszedem magam, és rájövök, ezt csak Reita, az a Reita, akit Ru szívből szeret, bennem azonban nem mozdít meg semmit.

- De, megyek – válaszolók kb. egy perccel később, amikor már sikerül magamban mindent a helyére tenni.

Követem őt a kanapéig, de nem ülök le mellé. Helytelennek tartom azt, hogy flörtöljek, vagy akárcsak válaszoljak az ő jeleire, amik eléggé érthetőek. Ha Ru lenne most itt a helyemben, biztos boldog lenne, hogy Akira így osztogatja neki a lapokat, én azonban képtelen vagyok elfogadni őket, hisz azok nem nekem szólnak. Nem akarok játszani az érzéseikkel, mert bármennyire is elképzelhetetlennek látja ezt a kapcsolatot Ru, eléggé nyilvánvaló még számomra is, hogy ők egymásnak lettek teremtve.

Nemsokára a többiek is betoppantak, aminek különösebben örültem, hogy végül nem késtem semmit, legalább is a többi taghoz képest, akik a megbeszélttel ellentétben, fél órával azután érkeztek meg.

A félelmeim azon nyomban elvesztek a semmibe, amint Ruki kimondta, hogy ideje lenne próbálni. Rengeteget gyakoroltam otthon az elmúlt időkben, míg Ruru bejárt dolgozni, szinte az összes dalt hibátlanul eljátszottam már egyszer-kétszer, akárcsak ténylegesen végigjártam volna ezt az utat a fiúkkal, mintha mindig is én lettem volna Ru, a szupersztár, akit a kacsaszája miatt imád mindenki.

Fáradt vagyok, mint eddig még soha. Az, hogy ezekkel a srácokkal együtt zenélhettem, akkora élmény volt számomra, hogy még most is képtelen vagyok felfogni, ez megtörtént. Velem történt.

- Kouyou, gyalog jöttél? - jön a kérdés Aoitól, amikor már a raktár előtt búcsúzkodunk egymástól. Kissé megilletődöm azon, ahogy a nevemen szólít, a többiek vele ellentétben mind Rurunak, vagy Uruhanak neveznek, Aoi azonban más. Pont úgy, ahogy én is másmilyen vagyok, mint Uruha.

- Igen - válaszólom tömören, majd értetlenségét látva folytatom a gondolatot. - Nem éreztem magam valami túl jól, nem akartam karambolozni. Yuu elismerően bólogat, mintha épp most írtam volna meg életem legjobb gitárszólóját, majd elvigyorodik és átkarolja a nyakamat, amit én nyugodt szível, engedek, annak ellenére, hogy Reita a tekintetével képes lenne megölni mindkettőnket.

- Hazaviszlek - nem kérdés, egyszerű kijelentés, én meg boldogan fogadom el a lehetőséget, hisz így hamarébb hazajuthatok.

 - Rendben - mosolygok rá jókedvűen, majd a kocsi felé indulok és beülök az anyósülésre. Yuu rádiót kapcsol, teli torokból énekel, és igencsak biztonságosan vezet, amin, őszintén elcsodálkozom. Minden sebességkorlátot tiszteletben tart, nem előz azokon az útrészeken, ahol a szabály azt tiltja, egyszerűen ő minden anya álma. Ha gyerekem lenne, szabad szívvel bíznám rá, mert tudnám, hogy egészben visszahozza majd hozzám.

A lakásomtól nem mesze talál egy szabad parkolóhelyet, szépen be is foglalja, majd még járatja egy kicsit a motort, míg végül lezárja a kocsit.

- Mi a baj? - kérdi percekkel később, amikor már nekem igencsak mennem kéne, de sehogy sem akaródzik a dolog. Az igazság az, hogy nem fűlik a fogam az egyedüllétre, ha kiszállok a kocsiból, nincs senki, aki tárt karokkal várna rám. Nincs senki, aki szórakoztatna, vagy csak elfeledtetné velem azt, hogy mennyire is vágyom már az elismerésre, a szerelemre.

Vajon Yuu képes lenne szeretni engem, Kouyout?

 - Feljössz? - nyögöm ki végül, mire kikerekednek szemei, majd visszanyerve uralmát tettei felett, kicsatolja a biztonsági övét, és kiszáll a jaguárból. Szótlanul követem, mintha épp az ő lakására sietnénk kefélni, holott az enyémre készülünk menni, meginni esetleg egy-két pohárral, hogy ne érezzem magam egyedül.

Yuu egyhelyben toporog a folyosón, külön utasítanom kell ahhoz, hogy kövessen a nappaliba. Míg leveti a cipőit, és eltotyog kanapéig, én gyorsan eltüntetem a nyomokat a mosogatóba, nehogy rájöjjön, tegnap ebben a konyhában még ketten ebédeltek.

- Mit kérsz inni? - kiáltok ki neki a konyhából, miközben két tiszta poharat szedek elő a szekrényből.

- Mindegy - válaszolja, pedig pontosan tudom, hogy nem az. Kocsival van, ami vagy azt jelenti, hogy taxival megy majd haza, vagy azt, hogy ma estére ezzel bekéredzkedett a kanapémra.

- Akkor vodka lesz - mosolygok rá jókedvűen, majd a bárhoz sétálok, kiveszem a szekrényből az egyik Európából hozott üveget és abból töltök magunknak.

Minden pohárral odébb egyre inkább feloldódik, megered a nyelve, s egyszerűen elképesztő, hogy mennyit tud beszélni.

Mesél a családjáról, amiről korábban soha. Elmondja, hogy nagyon hiányoznak neki a szülei, hogy lassan két éve megromlott a kapcsolata a bátyjával, mivel turnén volt a nővére temetése helyett. Beszél a nővéréről, akit nagyon szeretett, aki gyakorlatilag felnevelte őt.

Mesél az első szerelemről, a másodikról, a legnagyobb csalódásairól, és végül fény derül a nagy fekete lyukra is, megmagyarázza, hogy miért viselkedett olyan furán 2010ben. Megnősült, mert el akarta felejteni a nagy szerelmét, a házassága azonban öt hónapig tartott, mert képtelen volt kiverni a fejéből az illetőt.

Éjjel kettő felé kapcsolom ki a tévét, miután lejárt a film, amit Yuuval néztünk. A szóban forgó egyén a vállamnak dőlve laposakat pislogva néz fel rám, majd pár perccel később megemberelve magát kell fel a kanapéról és indul meg a kijárat felé.

- Azt hiszem, hívok egy taxit - ásítja, mire azonnal mellette termek, hogy megakadályozzam őt távozásában.

- Ugyan már, Yuu… Nem venném a szívemre, ha bármi történne veled… - suttogom csendesen, majd hogy eloszlassam a beállt csendet, inkább folytatom mondandómat. - Menj fürdeni, én addig megágyazok neked.

Yuu, szófogadó kisfiúhoz méltóan követi az utasításaimat, így miután a markába nyomok egy törölközött, és egy vadonatúj, általam még nem használt alsógatyát, betámadja a fürdőt, és negyed órán keresztül bitorolja azt.

Gyorsan megágyazok neki a kanapén, magamban meg eldöntöm, hogy majd azt hazudom neki, azért nem a vendégszobába szállásolom el, mert ott épp nagytakarítás folyik, fal és ablakfestés, és valószínűleg túl nehéz most odabent a levegő.

Yuu frissen jön ki a fürdőből, magával hozva Ru tusfürdőjének kellemes illatát. Vizes a haja, és kócos, mint amit törölközővel próbált gazdája szárazra dörzsölni sikertelenül. Leül a kanapéra, egy szál alsóban, én meg isten tudja milyen motivációból, előhalászok egy tiszta fésűt és a háta mögé settenkedve próbálom kioldani a csomókat a hajából.

Elmosolyodom az emlékeken, azon, hogy tulajdonképpen mindig is ő volt az, aki a legtöbbet bevállalt. Ha a stylist úgy kívánta, rövidre vágatta a haját, ha rózsaszínre akarta befestetni, azt is megcsinálta semmiféle rossz szájízzel a torkában. Most azonban szebb, mint máskor bármikor. Jól áll neki a fekete, félhosszú haj, kiemeli szemeinek mélységét, arcának nemes vonásait. Ezeken gondolkodva eltöprengek azon, hogy Ru vajon miért nem nyitott felé soha? Pedig eléggé egyértelműek az ő jelzései is, Akira féltékenységéből leszűrve, talán Runak nála is lennének esélyei… Vajon, ha tudná, hogy én nem Ru vagyok, képes lenne engemet szeretni? Egyáltalán, mivel érte el Ru, hogy mindketten az ő kegyeit lessék?

Yuu majdnem elalszik, miközben én kibogozom fürtjeit, így szépen elveszem tőle a törölközőt, és azzal együtt én is elmegyek fürdeni. Mire kiérek, már nagyban durmol a kanapén eldőlve, amit a biztonság kedvéért kihúztam, hogy ezzel is egy kis kényelmet biztosíthassak neki.

Épp mennék a szobám felé, amikor Yuu megszólal valami földön túli hangon, és a nevemet sóhajtsa, akár egy elcsépelt pornófilmben a hősszerelmes.

Nem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy hozzá ne érjek. Egyszerűen vonz minden porcikája. Arca gyönyörűsége, a vékony takaró alatt kikerekedő feneke, hosszú és formás lábai, kidolgozott felsőteste… Kedvem támad csókolni őt, viaskodom magamban rendesen, mégis, valamilyen felsőbbrendű késztetésnek hála, ajkaira hajolok, hogy elcsenhessem tőle életem első csókját.