Aoi

Bűnnek tekinthető egy helytelen gondolat? Az, ha tudom, másnak teremtette a fen való, mégis vágyom rá? A pokol tűzén fogok elégni, akár egy élő fáklya, porrá hullok, apró darabokká, ennyi az egész, nyom nélkül…

Már nem küzdök ellene, egyszerűen próbálok semleges lenni. Próbálok megelégedni azzal, hogy láthatom, megérinthetem, noha nem úgy, mint az ember a szerelmével szeretne bánni. Lehetnék önző, elcsábíthatnám, a csoda azonban egy éjszakánál többet úgy sem tartana. Ru Akirába szerelmes, nem egy éve, vagy kettő, lassan húsz éve töretlenül…

Hát ki vagyok én, hogy küzdeni merjek az igaz szerelemmel szemben?

***

A napjaim monotonná váltak. Akár egy robot végzem napról napra ugyanazokat a műveleteket, evés, ivás, alvás, dolgozom, lélegzem, de semmi több. Csak a néha rám törő rémálmok képesek kizökkenteni ebből az ördögi körből, rám hozva a frászt, mély depresszióba taszítva.

Ru az utóbbi napokban nagyon furán viselkedik, legalábbis velem másképp, mint szokott. Sokkal kedvesebb, nyitottabb felém, mintha kíváncsi lenne rám, Yuura, a tengerparti napbarnítót parasztfiúra, aki egy napon a hasára csapott és azt mondta, zenész leszek.

Egy héttel ezelőtt, a kanapéján, megnyíltam neki. Lehet, hogy a kiváló európai vodkája is közrejátszott ebben, de valójából túlzottan nagy volt a vágy, hogy megnyíljak előtte, mintsem, hogy féken tudjam tartani a számat. Akkor olyan dolgokat is elmondtam neki, amiket sosem szerettem volna, amiket szégyelltem, amiket sosem kellett volna, tudjon rólam.

Talán emiatt nyit most ő felém? Kötelességből? Tartozás gyanánt, amiért én beavattam őt az életem legboldogabb, legszomorúbb történéseibe? Nem tudom, ahogy azt sem, hogy meddig leszek még képes féken tartani magam, ha folyamatosan körülöttem lézeng, ha állandóan az én társaságomat igényli…

Arról meg inkább nem is mondanék semmit, hogy Akirát miként érinti a dolog. Nála féltékenyebb férfit életemben nem láttam, pedig már lassan a harmincötöt taposom.

Késve indulok el otthonról, elaludtam, amin már nem is csodálkozom, ráadásul a tisztálkodás is reggelre maradt, meg minden hozzá tartozó egyéb tevékenység, mivel az este túlságosan pityókás kedvemben voltam.

Tizenegyre érek be a munkába, a többiek már nagyban próbálnak nélkülem, senki nem szól egy szót sem arra, hogy késtem, hisz mindegyikünkkel megesett már. Csigalassúsággal telik el a nap, az, hogy Ruru ismét produkálja magát, kerüli Akirát, és annál inkább velem társalog, velem megy ki cigizni, és ugyancsak velem szeretné hazafuvaroztatni magát, amit én elutasítok arra hivatkozva, hogy dolgom van, mégis a gesztus kiugrasztja a nyulat a bokorból, így mikor már ülnénk be a kocsimba, Akira vérszomjas bestiaként száguld felém, s ragadja meg a torkomat.

- Miért kellett neked közbelépned? – kérdezi dühösen, miközben ujjai egyre inkább szorosabban tartanak foglyul.

Percek telnek el, míg azon gondolkodom, hogy vajon mire érti az, hogy közbeavatkoztam. Aztán valahogy nagy nehezen, sikerül rájönnöm, hogy valószínűleg a Ruruval való kapcsolatára érti, és aminek megromlásában talán nekem is van egy kis részem. De nem érzem magam felelősnek emiatt. Ez Kouyou döntése volt, hogy folyamatosan lépked mellettem, kilépve az árnyékomból, bearanyozva mosolyával a napjaimat, habár még most sem érinthetem úgy, ahogyan szeretném.

- Nem csináltam semmit… - nyögöm két köhögő roham között. Már eléggé gázossá vált a helyzet, félek,, ha nem sikerül kiszabadulnom, itt helyben megfolyt. – Nem csináltam én semmit… - ismétlem el szavaim, mire egy kicsit alábbhagy figyelme, így sikerül megszabadulnom karmai közül.

- Olyan jól alakultak a dolgaink… - suttogja maga elé, majd elfordítja rólam tekintetét, hogy ne láthassam könnyeit. – Van fogalmad róla, milyen sok időnkbe telt mindkettőnknek, míg elfogadtuk az érzéseinket?

Elfordul tőlem, hogy ne lássam könnyeit, miket próbál kordában tartani, de nem igazán megy neki. Nem szólok semmit, holott legszívesebben kikaparnám mindkét szemét, hogy még csak rá se nézhessen többet Rurura, de tudom, hogy ez csak gyerekes viselkedésnek a jele. Ruru ha még nem is mondta eddig, de engem választott. Legalábbis az utóbbi napokban, ahogy viselkedett velem, és ahogy Akirával, ezt bizonyítja. Lehet, ha engem ejtettek volna, hasonlóan hánykolódnék, akár egy megveszett kutya, mégis képtelen vagyok most átérezni Rei helyzetét.

- Szeretem… - Tudom, nem Rei az, akinek mondanom kellene, mégis, elfog a jótékonykodás, megered a nyelvem, ami talán ostobaság a jelen helyzetben, de nem érdekel. – Ennek ellenére, mégsem léptem felé egy lépéssel sem többet, mint Rukihoz, Kaihoz, vagy hozzád. Ő az, aki megteszi helyettünk a lépéseket, ő az, akin az egész múlik, nekünk csak annyi az egész dolgunk ebben az ördögi körben, hogy elfogadjuk a döntéseit.

- Képes lennél elfogadni a döntését ellenkező esetben? Ha engem választana? – kérdi döbbenten, mire felsóhajtok.

- Hisz az előbb mondtam. Passzív elszenvedője vagyok minden körülöttem történő vele kapcsolatos dolgoknak. Megtehettem volna, hogy kezdeményezek, de eszem ágában sem volt soha, hogy közétek áljak. De érts meg te is engem… - suttogom magam elé. – Szemmel láthatóan adott egy esélyt nekem, mégis mit kellene tennem, ha ezt az egészet én is akarom?

Kouyou

Döbbenten üllők otthon a kanapémon, próbálom emészteni a hallottakat. Bármennyire is próbálkozom megmagyarázni magamnak a dolgokat, hogy nincs gond, minden rendben, két óra múlva mégis kénytelen vagyok elismerni, hogy nagy bajban vagyok. Hatalmas bajban. Ha Ru rájön, hogy bekavartam az Akirával kialakulóban lévő kapcsolatába, megfolyt majd egy kanál vízben…

Hogy lehettem ekkora hülye? Ráadásul, hogy nézzek majd ezután Aoi szemébe? Egyáltalán fogom még látni őt?

Ruru biztosan eltilt a bandától, többet nem enged a közelükbe, nehogy elrontsak majd még valamit. De akkor mi lesz velem. Mi lesz a szerelmünkkel?

***

- Te mit keresel itt? – nézek rá döbbenten Rurura péntek délután, ugyanis az volt, hogy majd csak vasárnap este érkezik.

- Micsoda meleg fogadtatás… - forgatja meg a szemeit, amit nem veszek jó jelnek. – Mellesleg, rám szállt valami helyi rosszhírű hapsi, így inkább hazajöttem… - ecseteli a korábbi érkezésének történetét, ami nem igazán tud lekötni engem. Nade az, hogy valaki épp most kezdett el kopogni az ajtón, az annál inkább, mert nagy valószínűséggel Yuu lehet az… - kezdek el káromkodni magamban, ami semmire sem vezet. Yuu nem fog eltűnni az ajtó elől, ha én magamban anyázok, meg lehozom a szenteket a földre.

- Majd én kinyitom… - ajánlom fel nagylelkűen, de Ru leint, majd léhán elindul az ajtó felé, ahonnan nemrég ő is érkezett. – Szia, Aoi, valami baj van?  - kérdi tőle kissé távolságtartóan, én meg annál inkább próbálok belepréselődni a nappali falába, hogy hallani tudjam, miről beszélnek éppen.

- Milyen baj lenne? – kérdi egyetlenem talán mosolyogva, sajnos a falon át képtelen vagyok ellátni hozzá. – Jöttem, ahogy megbeszéltük.

- Mit beszéltünk meg? – kérdez Ru vissza talán kissé dühösen, ami gondolom inkább felém irányul mintsem Yuu felé, de biztosra veszem, hogy jelen pillanatban életem szerelme skizofrénnek könyvelt el minimum.

- Tudod mit, hagyjuk… - szinte alig hallom a szavakat, csak az döbbent rá, hogy Yuu elment, hogy Ruru becsapja az ajtót és nevemet kiáltja.

- Takashima Kouyou, mit műveltél, míg nem voltam itthon? – ragad karon, és ráncigál a kanapéig, majd velem szembe letelepedve a foteljébe néz velem farkasszemet. – Hadd haljam…

- Semmit… - válaszolom egyből, mint aki titkol valamit. Ha meg titkokról van szó, hát nekem van belőlük éppen elég.

- Ne hazudj, ismerlek már annyira, hogy tudjam, vaj van a füled mögött… - áll fel mérgesen a fotelből, s kezd el járkálni fel s alá, mint aki nagyon ideges. Mert az, igencsak ideges.

- Szerelmes vagyok… - vallom be végül, amikor már lassan két órája szemez velem, ezzel próbálva kiszedni a sodromból. Ki gondolta volna, hogy nálunk is bejön az a taktika, mint a kutyáknál… Ez van, beismertem előtte, hogy ő a hatalmasabb, behódoltam neki, most meg nem tehetek mást, mintsem könyörögjek neki, hogy hadd lehessek együtt a szerelmemmel.

- Ez nem lehet igaz… - sóhajt fel gondterhelten. – Mégis hogy történhetett? – kérdezi, de talán inkább magától, mintsem tőlem. Talán tényleg lenne neki egy kis agybaja?

- Ugyan Ru, én a naiv Kouyou kellene, elmagyarázzam neked, hogy honnét fúj a szél? – nézek rá dühösen. – Megtörtént, érted? Egyik pillanatról a másikra, és már nincs visszaút…

- Lefeküdtetek? – kérdi sápadtan, mintha minimum azt mondtam volna neki, hogy az egész múlthéten gruppiba nyomtuk a srácokkal meló helyett.

- Mi? Nem! – nézek rá elborzadva. – Yuu túlságosan úriember, ahhoz, hogy első adandó alkalommal az ágyába csaljon… - vallom be fülig kipirulva.

Csend. Hosszú-hosszú percekig csak a csend az, amit hallok, érzékelek, semmi több. Aztán, győz felettem az érv, hogy a szerelem szép, a szerelem jó, és végre Rurura emelem a tekintetem, hogy hadd lássa, mennyire büszke vagyok az érzéseimre. Ru arcán azonban nem vélek fel semmiféle ellenszenvet, haragot, dühöt, egyszerűen csak elkalandoztak gondolatai, amit megértek, és amiknek talán most nincs itt helyük.

- Ru, haragszol rám? – kérdem tőle kissé tanácstalanul. Mégis mit kéne tennem?

- Miért haragudnék? – néz rám értetlenül. – Azért mert rám hoztad a frászt? – kérdi kissé indulatosan. – Azt hittem Akirába vagy szerelemes, és már azon kattogott az agyam, hogy vajon meddig jutottatok el egy hét alatt. Van fogalmad milyen pocsék érzés volt ezt átélni?

- De hát én nem mondtam azt, hogy Akirát szeretem – értetlenkedem.

- Ahogy azt sem, hogy a legjobb barátomba vagy szerelmes… - vág vissza ismét. – Akira ki fog nyírni, ha kiderül, hogy te létezel… - kap a hajába hirtelen.

- Nyugodj meg. Előbb fog azért kiherélni, hogy Aoit ’választottad’ – húzom el a szám én is, mire kikerekednek a szemei.

- Most már tényleg mond el, hogy mit műveltél az elmúlt egy hétben… - néz rám kissé idegesen, én meg elmesélem neki, hogy Akira és Aoi is jelelt egyfolytában, utóbbi igencsak visszafogottan, de végül mégis megfogott benne valami, és emiatt látványosan elkezdtem hárítani Akira jelzéseit, főleg, hogy tudtam, ő szereti Akirát.

Talán órák telnek el, míg beszélgetünk, Ru igencsak megértő velem szemben, ami én nem biztos, hogy lennék ellenkező esetben. Mégis görcsbe rándul a gyomrom, csak ha arra gondolok, hogy mindennek vége, s a könnyeim is útnak indulnak, ahogy végignézem Yuu távozását az életemből a lelki szemeim előtt.

- Nagyon összekutyultad a dolgokat… - sóhajtsa Ru. – De majd mindent megoldunk, ketten, oké? – mosolyog rám, amivel sikerül kivezetnie a saját bejárású poklomból egy olyan világba, ahol ott van Yuu, és a remény, hogy boldogok lehetünk együtt.