Reita

Kiskoromban nagyon szabad szájú kölyök voltam. Mondhatott bárki bármit, sértegethette a családom, vagy akárcsak az orrom miatt cikiztek, mindig volt egy jó replikám bármire. Felnőttem, de nem érzem felnőttnek magam. Csak egy gyereknek, aki már kinőtte a macis korszakát, de még nem elég érett egy párkapcsolatra. Talán ezért van az, hogy Ruru is már lassan húsz éve hárítsa a próbálkozásaim, vagy inkább észre sem veszi azokat…

Első éves voltam a gimnáziumba, amikor megismertem őt, csupán egy tizennégy éves kölyök, aki imádott focizni. Ő akkor egy másik iskolába járt, a sport volt az, mi által összeismerkedtünk. Az, hogy a későbbiekben barátokká váltunk, Rurunak vot köszönhető, mert annak ellenére, hogy én szinte alig mertem megszólalni mellette, ő mégis nyitott felém. Rurunak sosem mondtam, de én sokkal azelőtt megismertem, mint azt ő gondolja. Már ha lehet ismeretségnek nevezni azt, hogy én megpillantottam őt a metróban tizenkét évesen, és ő elvette az eszem. Két éven keresztül könyörögtem anyámnak, hogy hadd focizzak, mikor megtudtam, hogy Takashima Kouyou, a lányos kinézetű gyönyörű srác focizik a város junior csapatába.

Harminckettőt taposom lassan, húsz éve vagyok belé szerelmes töretlenül, mégis, olyan vagyok, mint egy pisis kölyök, aki még a saját nemi hovatartozását sem képes eldönteni.

Ruru szerintem mindig is sejtett valamit, az a bizonyos eset után biztosan megfordult a fejében párszor a gondolat, hogy én szerelmes vagyok belé.

Ru nem tudja, de ő volt nekem az első. Olyan banálisan hangzik kimondani ezt, mégis, a pillangók röpdösni kezdenek a mellkasomba, ahányszor csak visszagondolok arra az éjszakára.

Runál aludtam az este, anya meglepően könnyen elengedett, lehet, hogy ez Ru anyukájának volt köszönhető, aki igencsak meggyőzően tudott mindig is érvelni. Kouyou azonban mást tervezett arra az éjszakára, így valamikor tíz után kilopóztunk a házból, és elmentünk egy házibuliba, amit az egyik focis társunk szülei rendeztek. Jót mulattunk, boldog voltam, mert a többiek elfogadtak engem. Akkor ittam életemben először alkoholt, Kouyou már korábban is megtette, mégis, a buli végére ő volt az, akit haza kellett támogatnom.

Mindketten pityókások voltunk, én fülig szerelmes belé, így mikor először megcsókolt az ágyában, a paplan alatt, cseppet sem akadékoskodtam. Sőt, akkor sem ellenkeztem, amikor leszopott, majd némi tágítás után a magáévá tett…

Akkor szárnyaltam, azt hittem, majd reggel mindent megbeszélünk, együtt járunk, szeretkezünk, esetleg másféle felállásban is, mégis másnap csalódnom kellett.

Ru nem emlékezett semmire, vagy csak nem mutatta, ezzel sértett meg a legjobban. Én nem beszéltem róla, képtelen voltam rá, főleg, mikor ebéd után arról kezdett el mesélni, hogy álmában egy szépséggel szeretkezett.

Most itt állok, a háza előtt, és nézem a lakásában játszó árnyakat, mik arra utalnak, hogy Ru nincs egyedül. Sosem mondta, hogy van valakije, még csak nem is utalt rá, ha mi kérdeztük, mindig lerázott annyival, hogy nincs ideje egy párkapcsolatra, és, hogy néha irigyli Rukit és Kait, hogy ők ott vannak egymásnak, és munka mellett is elég időt tudnak együtt tölteni. Ha ennyire csodálja kapcsolatukat, akkor miért nem fogad el engem? Miért Yuu?

Talán fél óra is eltelik, míg ezen rágom magam, aztán egyszer csak Yuut pillantom meg kilépni a ház ajtaján, nem kicsit feldúltan.

- Yuu? - nézek rá értetlenül. Tény és való, hogy sok időt töltenek el együtt Ruval, valamint a fekete direktbe is közölte, hogy szerelmes belé, de én képtelen vagyok egyszerűen csak félreállni. Ez nem egy üzleti megegyezés, nem arról szól, hogy Ruru vagy én szólózhatok egy adott dalban. Ruru szíve, szerelme a fődíj, s ha kell, küzdeni fogok érte.

- Reita? - néz rám meglepetten. - Szóval ezért nem állított meg… - néz el keserűen. - Mégis csak téged választott…

A pillangók felélednek a mellkasomban, az sem igazán hat meg, hogy Yuu szemmel láthatóan összetörve indul meg valamerre.

Én is útnak indulok, Ru lakása felé, de csak két órával azután, hogy Yuu eltűnt, mert muszáj végre rendbe szednem magamba az érzéseim, tisztáznom kell minden egyes gondolatom, ahhoz, hogy Ru szeme elé merjek állni.

Meglepetten nyit ajtót, azon még inkább meglepődik, hogy egy szó nélkül lecsapok ajkaira, s kihasználva döbbenetét birtokba veszem azokat. Nem csókol vissza, így inkább visszavonulót füjok, és amikor elválva tőle rám mosolyog, egyszerűen sírhatnékom támad.

- Ru, téged keresnek - Kiált be a nappaliba, ahonnan pár pillanat múlva elősétál egy tükörképe, amitől teljesen földbe gyökereznek a lábaim. - Nos Reita-san, ő itt Uruha, az én nevem Kouyou, és a klónja vagyok. Vagy, ha az jobban tetszik, a testvére.

Megnémulok, egyszerűen csak próbálom feldolgozni a látottakat, miközben azt próbálom bemagyarázni magamnak, hogy valószínűleg agydaganatom van, és amiatt látok Ruruból kettőt. Ettől le is nyugszom egy kicsit, mikor azonban rádöbbenek, hogy valószínűleg már csak napjaim vannak hátra, teljesen kibukok.

- Meg fogok halni… - kezdek el sírni, mint egy kisiskolás. - Jaj Ruru, mégis, hogy tehetnélek így boldoggá? - Kérdezem szipogva, mire, Ru elképedve pillant vissza rám. - Máris kettőt látok belőled, biztos agydaganatom van, és meg fogok halni…

Ru egy percig csak furán méreget, majd nem tudom, mit csinál, de a hasonmása eltűnik, az ő arcára pedig egy édes kis mosoly búj meg, amit én megbabonázottan figyelek.

- Nincs semmi bajod, Kira, csak én voltam annyira ostoba, hogy beváltottam egy ígéretet, mit kissé paprikásan tettem... - magyarázza mosolyogva, miközben hozzám sétál és átkarolja a nyakamat kezeivel, amitől majd kiugrik a szívem a mellkasomból.

- Mégis mit műveltél, Ru? - nézek rá értetlenül, mire mélyen a szemembe néz, majd pár perc múlva válaszol.

- Klónoztattam magam... Az után, hogy nyertem a lottón... - suttogja ajkaimra, majd ő az, aki megszünteti a köztünk lévő távolságot és egy istenien finom csókban részesít, mégis aggasztanak a dolgok, amiket mondott.

- Ugye csak viccelsz? - nézek rá kételkedve.

- Dehogy viccelek. Kouyou, gyere ide, hadd lásson...

A hasonmás ismét megjelenik, de nem ugyanaz a ruházata, sőt, nem tudom miben, de különbözik az én Rurumtól...

- Ne haragudj, hogy rád hoztam a frászt. Ru sejtette, hogy ki fogsz borulni, ha megtudod az igazat... - motyogja a Kouyounak nevezett alak, nekem meg ekkor kezd el kialakulni a gyanú a fejembe, hogy lehet nem is Ruruval volt Aoi olyan jóban, hanem Kouyouval.

- Yuu tudja az igazságot? - kérdek rá a dologra. - tudja azt, hogy ketten vagytok, hogy az előző hetet Kouyouval töltötte el, és ugyancsak ő volt az, aki reményeket ébresztett bene?

- Nem, Yuu nem tud semmiről... - suttogja Kouyou maga elé. - Rettegek a szemébe nézni, s bevallani, hogy én nem Ruru vagyok, mert bármennyire is hihetetlen, én szeretem őt... Ne haragudj rám amiatt, hogy félrevezettelek az elmúlt egy hétben, de nem akartam semmi olyat sem tenni, amivel odalenne a kapcsolatod Ruval...

Megértem őt, sok minden a helyére kerül a fejemben, és lehet, hogy őrültségnek hangzik, de örülők annak, hogy ketten vannak, hogy Kou szerelmes Yuuba, mert marad a remény, hogy én és Ru talán együtt lehetünk.

Kouyou a tanácsunkra felöltözik, elviszi Ru kocsiját, hogy Yuuval beszélni tudjon. Felmerült bennünk az, hogy valószínűleg nem fog hinni neki, így miután ő elhajtott, a motorommal követjük őt.

Talán én lepődöm meg a legjobban, amikor nem Yuu háza, vagy a raktár felé veszi az útját, amikor azonban megérkezünk a város felett elhelyezkedő hatalmas lelátóhoz, minden értelmet nyer.

Yuu ott ücsörög egy padon, Kou mellette, de mindketten szótlanok. Aztán elkezdenek beszélni, inkább Kou, és valami igencsak vicceset mondhat, mert Yuu olyan hahotába tör ki, hogy lassan engem is elkap a röhögés, ha nem fékezem magam.

Kiabálni kezdenek egymással, Yuu vádaskodik, amikor azonban megelégelve a dolgokat Ruval közbeavatkozunk, tátva marad a szája.

- Kou, igazat mondtál... - kezdi el Ru arcát csipegetni.

- Ne még csipegesd az arcom! Hányszor mondjam el, te idióta vén szamár? –csapja el durcásan Yuu kezét, és inkább mellém siet, hogy a kezembe kapaszkodva próbálja túlélni a helyzetet.

- Es mégis, honnan tudjam, hogy ki kicsoda? - kérdez rá mérgesen. - Hogyan tudnám, éppen kivel beszélek, ha esetleg megint felcserélnétek magatok? - néz ránk vádlón.

- Onnan, hogy szeretlek, és sosem fogok eltűnni mellőled... - suttogja maga elé Kouyou, mire esküszöm, könnyek szöknek a szemembe. Mit meg nem adnék, ha Ru is hasonlóan szépeket suttogna nekem…

- És ha majd összeveszünk? - kérdi Yuu kissé bizonytalanul.

- Akkor is ott lesz, mert én sem vagyok hajlandó Kira nélkül ébredni, létezni, vagy akár álomra hajtani a fejem… - Suttogja szőke gitárosom, mire a pillangóim örömtáncot kezdenek el járni a szívembe. Nem mondja ki, hogy szeretlek, de kárpótol minden egyes gesztusával, szavával, apró csókjával, így végül kissé fáradtan, de boldogan hajtom álomra a fejem pár órával később, amikor már minden probléma megoldódni látszik, és amik még fennmaradtak, lényegesen eltörpültek ahhoz, hogy törődnünk kellene velük. Mert misem fontosabb, mint a gondolat, hogy Ru és én, végre révbe értünk…