Reita

Az örökkévalóság egy olyan fogalom, amit senki sem képes pontosan megnevezni. Mennyi az? Mióta mérik, hogyan mérik, és legfőképpen meddig?

Mi az a végtelen? Miért nevezzük pontosan így, és miért nem mondhatjuk az, hogy kétmillió hatvannégy a végtelen? Képtelenség felfogni, hogy mennyit is jelenthet, ugyanúgy, ahogy képtelenek vagyunk felfogni, hogy meddig tart az örökkévalóság. Élhet-e valaki egyedül az örökkévalóságig?

Egyedül éltem hosszú éveken keresztül, a hegyekben, ott, ahová emberek sosem merészkedtek, mert veszélyes területnek volt nyilvánítva. Okot nem adtak a hatóságok, csak ők tudták, hogy odafent miféle lények élik mindennapjaikat immár évszázadok óta. Szent volt a béke. A lények fent éltek, az emberek lent, ebből sosem volt baj. Addig a napig, míg ránk nem törtek, hogy elhárítsák a veszélyt. Sok társam odaveszett, barátaim, akiket kiskorom óta ismertem, akikkel együtt tanultunk meg vadászni, megfelelően táplálkozni, és elrejtőzni a kíváncsiabb emberek szeme elől. Az addigi életem egy pillanat alatt tört darabokra, én meg nem tudtam mit kezdeni magammal, így leköltöztem az emberek közé.

1638-at írtak akkor az emberek, pontosan emlékszem a dátumra, mivel akkoriban a nép Shimabara no ran-ról beszélt. Utólag tudtam meg, hogy pontosan mi is történt ott, amikor 1654-ben vándoréletem oda sodort. 

Mondanom sem kell, hogy legelőször, amikor szembetalálkoztam a számlálásukkal, értetlenül álltam a dolog előtt. Mik azok a számok? Mire valóak? Mi az idő? De legfőképpen az kezdett elérdekelni, hogy miért mérik az idő múlását számokban?

Majdnem egy évszázadomba tellett egyedül mindenre rájönnöm, Shimabarából azonban pár év után kénytelen voltam tovább utazni. Sehol sem tudtam több mint tíz évet nyugodtan élni, mert egy idő után az embereknek feltűnt, hogy nem öregedem. Míg az ők sejtjeik folyamatosan haltak ki, én virultam, örök húszévesként. 

Ekkor már lassan úgy éltem, mint az emberek. Dolgoztam, rizst és főtt ételt ettem, vizet ittam, és néha-néha egy kis alkoholt, de persze étvágyamat mindezekkel képtelen voltam csillapítani.

Ott voltam a fontos történelmi események helyszínein, naplót vezettem, pontos adatokat gyűjtöttem az emberekről, a társadalmaikról, vallásaikról, szokásaikról az évek folyamán, az uralkodókról, a különböző korszakokról. Volt úgy, hogy évekig egy faluban laktam, figyeltem az embereket, miközben a helyi halászoknak besegítve kerestem meg a kenyeremet. Amint azonban híreket hallottunk, hogy valami fontos van kibontakozóban, továbbálltam, hogy papírra véshessem a fejleményeket.

A tízen nyolcadik század közepén hajóra ültem, és Amerikába utaztam. Hosszúideig ott tartózkodtam, pontosabban 1769-től egészen 1891-ig. Szerettem ott élni, még akkor is, ha tízévente mindig költözködnöm kellett. A legjobban viszont annak örültem, hogy találkoztam magamfajtákkal, akik úgyszintén az emberek között élték mindennapjaikat, anélkül, hogy népük sejtette volna létezésüket. 1890-ben azonban rosszra fordult minden. Páran a fajtámból, emberekre támadtak, mohóságból. Futótűzként terjedt a hír, hogy vámpírok léteznek, köztünk élnek, és talán veszélyesebbek, mint a Mende-mondákban. Elindult a vámpírvadászat, csupán pár hónapba telt, míg az emberek rájöttek, a gyenge pontunkra, és lassan sorozatosan irtani kezdték fajtámat. Nem tudtam mit tenni, meghalni viszont nem akartam, így kénytelen voltam visszatérni a hazámba.

1892 Márciusában futott be a hajó a kikötőbe, Murakami partján. Hosszas utazás volt, a hajó nem mellesleg kitérő utat tett, megkerülve az országot, de végül boldog voltam, hogy szárazföldön járhatok, ahol, ha szükséges, elmenekülhetek a rosszakaróimtól. Persze, nem volt annyira vészes az utazás, hisz megismertem Hydeot, aki remek barátnak bizonyult. Angol nyelvet tanítottam neki, irodalmat, amiből az évek folyamán sikerült kiokulnom. Képben voltam a legújabb kiadásokkal, tökéletesen beszéltem a nyelvet, így egy percig sem haboztam, amikor megkért, hadd legyek a tanára. Őrá azonban a kikötőben ott várt rá a felesége, akit talán hónapok óta nem látott, meg a kisfia, aki az anyja karjaiba kapaszkodott.

Akkor először kezdtem el komolyabban gondolkodni arról, hogy az öröké valóság önmagában semmi, mert tulajdonképpen pont annyit vesztek vele, mint amennyi nyernivalóm volt belőle az idő múltával. Keresni kezdtem azt, akit nekem szánt a fenn való, azt, aki szeretni tudna olyannak, amilyen vagyok, évek, évtizedek teltek el azonban reménytelenül. Az időközben szerzett barátaim idővel családot alapítottak, küzdöttek, hogy bőségben nevelhessék gyermekeiket, majd idővel erejük cserbenhagyta őket, meghaltak.

A huszadik század elején azonban kénytelen voltam alábbhagyni a kereséssel. Az első világháború sem volt egy könnyű menet, a második azonban igencsak övön alul érte a japánokat. Ott voltam, véremmel gyógyítottam azokat, akikben még volt némi élet, küzdöttem a fronton, hogy hazámat biztonságban tudjam. A sok küzdelem azonban mind hiábavalónak látszott, a császár meglengette a fehér zászlót.

Évtizedekbe telt, míg az ország összeszedte magát az atomtámadások után. Sok volt a halott, az árva, a hadi rokkant. Mindent előröl kellett kezdenünk. Szinte észre sem vettem, már a huszonegyedik századot számlálták az emberek, pontosabban a 2013-ik. évet írtuk. Újból költöznöm kellett, nem maradhattam Hokkaidóban, mivel már lassan húsz éve ott laktam. Megtehettem, mert időközben oly nagyvárossá nőtte ki magát, hogy képtelenség volt mindenkit ismerni a kerületein belül. Gyakran költöződtem, egyik panellakásból a másikba, s ugyancsak gyakran változtattam az identitásomat.

Régen, amikor a hegyekben éltem, Reitának szólítottak, mióta azonban az emberekkel voltam kénytelen együtt élni, különféle neveket kellett kitalálnom magamnak az idők során.

Tokió hatalmas város volt, képes lettem volna elvesztődni, ha nem segítenek ki ösztöneim, de végül sikerült albérletet találnom. Ekkor találkoztam először vele, a nagy Ővel, aki első pillanattól kezdve elrabolta nem létező szívemet. Akartam őt, társamul, az öröké valóságig, de tőlem szokatlan módon, féltem felé közelíteni. Akiraként követtem őt, ápoltam, míg betegeskedett, majd végül Reitáként a munkatársává váltam.

Mondanom sem kell, örömmel töltött el a gondolat, hogy minden nap láthatóm, az éjszakáim többségét az ablakában ülve, őt szemlélve töltöttem el, miközben illatával táplálkoztam. Szerelmes voltam, ami számomra is furcsa volt, de végül elfogadtam.

És most itt állok, vérvörös tekintettel, mint aki vadászni készül, miközben vérének édeskés illata betölti a konyhát. Mérhetetlenül sok erő kell ahhoz, hogy visszafogjam magam, mégis, végül kezét megfogva, ujjaira hajolok, hogy megkóstolhassam izét. Inkább csak játszom ujjaival, orális kielégítést imitálva, aminek hatására kiszemeltem igencsak pikáns gondolatokat produkál, amiktől még nekem is tátva marad a szám. Érzem, amint szíve hevesebben dobogni kezd, hallom gondolatait, amelyben szinte könyörög, hogy csókolja már meg. Boldogan hajolok ajkaira, meghosszabbodott szemfogakkal, hogy végre megcsókolhassam. Esetlenek vagyunk mindketten, róla tudom, hogy tapasztalatlan, és én is mindeddig csupán egyszer csókolóztam, az egyik halász munkaadóm lányával még évtizedekkel ezelőtt.

Csodálkozva néz rám, fogaimat vizsgálgatja, hüvelykujjával tapogatja, mint aki nem hiszi el, hogy valódiak. Aztán, amikor rádöbben, hogy nem hamisítványok, és kontaktlencsét sem viselek, szinte sokkot kap látványomtól.

- Elrontottam, ugye? – kérdeztem szomorkásan. Nem így terveztem ezt az egészet, nem így akartam, hogy megtudja. Azt akartam, hogy belém szeressen, olyannyira, hogy önkényt szaladjon karjaimba, még akkor is, ha veszélyt jelentek a világ számára.

Hallom gondolatait, fél tőlem, ugyanakkor képtelen elkülöníteni a valós érzelmeit. Kedvel, jóképűnek talál, de ugyanakkor retteg attól, hogy torkára ragadva véget vetek életének.

- Sajnálom… - sütöm le tekintetemet, majd mikor újból kinyitom szemeimet, övéibe mélyedve szólalok meg újból. – Amit láttál, amit éreztél, amit hallottál, mind semmissé lesz, mindaddig, míg ajkaim, újból nem érintik tiédet. – suttogom ajkaiba, majd egy utolsó csókot váltva pecsételem meg a varázslatot, mely elfeledteti majd vele igazi valómat.

Bekötözöm ujját, miután lefertőtlenitettem a sebet, majd inkább folytattam én a zöldségek apritását.Rurur pedig egy percig sem sejtette, hogy elfelejtett valamit, úgy viselkedett, mintha az elmúlt tiz perc meg sem történt volna. Csak jókedvűen mosolygott, fecsegett a nemrégiben vetittett animéról, miközben folyamatosan azon gondolkodott, hogy talán nem is annyira szürke kisegér, mint azt hitte, hogy talán még ő is lehet boldog az én oldalamon.