Uruha

Valamiért állandóan mosolyognom kell, igazából fogalmam sincs mi okból, de nem is foglalkoztat a válasz. Sajnos, vagy szerencsére már jobban vagyok, így kénytelen vagyok bemenni, dolgozni Tochi nagy örömére. Azt mondja hiányoztam neki, pontosabban fogalmazva a kedvenc pincére, így a mosolyom csak még hatalmasabbra nő, mint eddig volt.

Jókedvűen táncolok az asztalok között, egész nap rendeléseket veszek fel, viszek ki, vagy éppen Reitával társalgok, aki igencsak csendes, ahhoz képest, hogy még pár napja elég kellemesen elbeszélgettünk vacsora közben. Mondjuk, akkor is egy kicsit fura volt, mert előtte sem lehetett vele semmiről sem beszélni, de jól esett, hogy végre teljes jogú partnernek tekintett, ami az eszmecserénket illeti.

Estére igencsak kifáradok, így az egyik félreeső asztalhoz telepedek le pár pillanatra, hogy kipihenjem magam, miközben elfogyasztom a Tochitól kapott üdítőmet. Reita tartja a frontot, annak ellenére, hogy igencsak nagy mennyiségben idecsődültek a vendégek, az utóbbi hetekben azt hiszem eddig még egyik nap sem voltak ilyen sokan, bár kitudja, hiszen a múlthéten nem voltam…

Elkalandozok, Reitán jár az agyam, azon, hogy milyen nagyszerű ember. Kedves, gondoskodó, csendes, csábos, és talán a végtelenségig sorolhatnám rá a jelzőket, akkor is oda lyukadnák ki, hogy nagyon tetszik nekem. Már épp állnék fel a székről, hogy visszamenjek dolgozni, mikor az egyik vevő elém áll, engem meg majdnem a szívbaj visz el ott helyben.

- Elnézést, nem akartalak megijeszteni… - mosolyog rám, de ez nem az a féle mosoly, amit az ember kedvességből ejt meg. Nem, ez egy mocskos mosoly, mint amikor hátsó szándékkal készül előállni. – Csak arra gondoltam, hogy megadom a telefonszámom, ha netán unatkoznál, akkor majd hívj fel – kacsint rám, majd kezét fenekemre vezeti, és durván megmarkol.

Teljesen pánikba esek, egy pillanatra leblokkolok, majd azon kapom magam, hogy tekintetemmel Reitát keresem, aki igencsak el van foglalva az egyik vendéggel. Gondolatban azért könyörgök, hogy valaki segítsen, valaki avatkozzon közbe, mert bármennyire is próbálok tiltakozni a dolgok ellen, a férfi egyre inkább betúrja magát az intimszférámba, olyannyira, hogy fenekem helyett, ezúttal előröl markol meg rendesen.

Mintha gondolatolvasó lenne, az utolsó pillanatban jelenik meg mellettünk, majd a pasast szépen leszereli egy jobb egyenessel, s a továbbiakban mit sem törődve vele ölel magához szorosan, hogy kisírhassam magam karjai fogságába.

Toshi kidobatja a tagot, meg a haverjait, akikkel egy asztalnál iszogattak, még csak pénzt sem fogad el tőlük, csak minél hamarabb eltűnjenek.

- Jól van, minden rendben – vigasztal Rei, aki időközben velem az ölében leült az egyik székre. – Nem lesz semmi gond, hallod? – suttogja mosolyogva, és nem kell sok, máris jobban érzem magam, noha ez az élményt képtelen leszek elfeledni egyhamar…

- Köszönöm… - suttogom vállába bújva, szipogva, majd apró puszit adok arcára hálám jeléül.

- Egy óra múlva bezárok, menjetek haza mindketten… - sóhajtsa Toshiya, amitől kissé bűntudatom lesz, mert hát ő ebből él, és a mai napi forgalmat kár lenne kihagyni, hisz sokat hozna a kasszára, de bármennyire is próbálom őt megnyugtatni, hogy már jól vagyok, és folytatom a dolgom, ő hazaparancsol, Reitával egyetemben.

Kissé kínosan érint a dolog, az, hogy az az ember kurvának nézett, akit nyugodtan lehet taperolni, fogdosni, mert miért ne? Ahogy az is, hogy pontosan így is kezelt, én meg képtelen voltam tőle megszabadulni.

- Hazakísérlek… - szólal meg mellettem az orrkedős, miközben mindketten épp a kinti ruhánkat próbáljuk átvenni. – Nem szeretném, hogy bármi bajod essen… - mosolyog rám, nekem meg már megint bekönnyesedik a szemem.

- Meg sem érdemlem, hogy ennyit foglalkozzatok velem… - motyogom magam elé sírosan. Épp pólóját venné át, de keze megáll a mozdulatban, s ahelyett, hogy felöltözne, meztelen mellkassal fordít szemmel felé, s csupán pár pillanat alatt újból szoros ölelésébe találom magam.

- Mindenki megérdemli, hogy foglalkozzanak vele… - suttogja mosolyogva. – Még akkor is, ha az illető egy tömeggyilkos. – neveti a végét, mire nekem is mosolyoghatnékom támad.

Kissé eltol magától, letörli könnyeim, majd számat kezdi el húzogatni mosolyogva.

- Na, mosolyogj… - utasít vigyorogva, aminek eleget teszek, még akkor is, ha tudom, hogy ilyenkor rémesen festek. Hisz hogyan lehetne szép az, hogy esnek ki a fogaim a számból? – Sokkal jobb… - sóhajtsa. – Így jobban szeretlek… - suttogja, majd egy apró puszit kapok arcomra, amivel sikeresen eléri, hogy zavarba hozzon.

Én piroslok, miközben ő kényelmesen átöltözik, majd várakozóan néz rám, hogy miért nem vagyok már kész. Kapkodni kezdek, ami nem jó dolog, mert inkább csak az időt vesztegetem vele, hisz sikerül fonákján felvenni a pólómat, így kénytelen vagyok levetni és rendesen felölteni. Rémes vagyok, amikor a közelemben van… Azt hiszem nagyon megszerettem, a mai tette után főként.

Nálam kötünk ki, mert tényleg hazakísér, én meg felhívom egy italra köszönetként, de végül inkább marasztalom, mert már megszoktam, hogy itt alszik nálam. Megágyazok neki a nappaliban, miközben ő fürdik, előkészítek pár tiszta ruhát, amiből válogathat majd alvó cuccot, s majd inkább a konyha felé veszem az irányt, hogy egy könnyed vacsorát készítsek magunknak.

Már javában aprózom a salátához a zöldségeket, amikor felrémlik bennem egy kép, amint ugyanazt csinálom valamin nagyon elgondolkodva, aztán egy újabb kép, amint elvágom az ujjamat és ömleni kezd belőle a vér. Megrázom a fejemet, s folytatnám a dolgomat, amikor rájövök, hogy ez a dolog jelen pillanatban is megtörtént, és szinte megrohamoznak az emlékek.

Kővé dermedek, kezemből kiesik a kés, és ha csak pár milliméterrel állnék odébb, akkor a lábamba ékelődött volna. Kitör bennem a pánik, agyam ezerrel jár, és próbálom megemészteni a dolgokat, de nem megy. Mégis, kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy a férfi, aki elrabolta a szívemet, egy…