Ari

 Szociális pillangó. Lyoka már párszor hallotta ezt a kifejezést, ám a jelentésével korántsem volt tisztában, így nem is szánt időt a kutatásra. Persze nem rá használták, az örökké szótlan, magának való gitárosra, aki minden szabadidejét a bolyhos kis nyuszijára áldozta. Egyszerűen néha kihallotta egy-egy beszélgetésből, az agya elraktározta, aztán néha elővette. Azonban az utóbbi időben mintha kissé többször ugrott volna be a gondolatai közé a dolog.

 Igazából igencsak ártatlan helyzetek voltak ezek. Többnyire a másik gitárost, Rant figyelte. Az alacsony férfi mindenkire szívből jövő mosolyt villantott, ha ismerte az illetőt, ha nem, aztán már röppent is a következő emberre. Ran külső szemmel úgy tűnt, egyből elbűvöli a másikat, ám mielőtt komolyabb beszélgetés kezdődött volna, továbbugrott. Személyesen… Nos, személyesen Lyoka nem tudta őt hová tenni. Talán csak túlzásnak érezte, de mintha Ran mosolya az ő irányába lett volna a legszélesebb, a nevetései a legőszintébbek, ami végtelenül zavarba hozta. 

 Aztán egyik nap valami különöst vett észre a viselkedésében. Először Kazuhához lépett, és kinyújtotta a nyelvét, amiért egy finom vállba veregetést zsebelt be, aztán azzal a lendülettel pattant a rúzsát igazgató Mayához és a sajátját épp elkenő Daikihoz, majd nekik is megmutatta a nyelvét. A két srác meglehetősen hasonló lelkesedéssel fogadta a gesztust, mint Kazuha, a telefonjából néha-néha felpillantgató Lyoka pedig nem igazán értette a jelenetet. Még épp el tudta küldeni az SMS-t az édesanyjának, amikor Ran elé pattant. Az már mellékes, hogy a telefonjával nem találta el elsőre a zsebét, viszont a zavara még inkább a tetőfokára hágott, ahogy a gitáros rá is kinyújtotta a nyelvét. Egy apró fémgömb ékeskedett rajta, Lyoka pedig úgy érezte, hogy a ruháján lévő laza, nyitott gallér fojtogatni kezdi őt, és valaki bizony kikapcsolta a légkondit az öltözőben, ugyanis pokoli hőség lett rajta úrrá. 

 – Mit szólsz? 

 Ran mosolya betöltötte az egész látóterét, és alig bírt bármit is kinyögni.

 – Jól áll – préselte ki végül magából, aztán a másik gitáros elégedetten lehuppant a tükör elé, és berakta a kontaktlencséit. 

 Lyoka érezte, ahogy egy kéz nehezedik vállára, mire egyből összerezzent. De csak Maya húzott oda mellé egy széket, és egy sunyi mosollyal az ajkain helyet foglalt. 

 – Most már Daiki is tudja, hogy bele vagy zúgva – mormolta. Lyoka legszívesebben ellenőrizte volna a légkondit, de az még az ő méretéhez képest is túl magasan volt. 

 – Elmondtad neki? – bökte oda a basszerosnak, aki halkan felnevetett.

 – Ő kérdezett rá. Idézem: van valami oka annak, hogy Lyoka úgy néz Ranra, mint aki mindjárt elájul? 

 Ezek szerint semmi baj nem volt sem a gallérjával, sem a légkondival. 

 – És te elmondtad, mi? – fordította el a fejét Mayától.

 – Meg ne sértődj itt nekem! De úgy néztél ki, mint aki szívesen kipróbálná, mit tud az a piercing smárolás közben. Sőt, van egy olyan érzésem, hogy nem csak úgy szeretnél összeismerkedni Ran nyelvével – duruzsolta.

 Lyoka visszafordította a fejét, és már felkészült, hogy szembetalálkozzon a basszeros elégedett mosolyával, ahogy meglátta az orcáit borító pírt.

 – Maya, néha olyan… Közönséges tudsz lenni – bökte ki végül. 

 A férfi felnevetett. 

 – Csak segíteni szeretnék, ne fújd fel ennyire! – vágta finoman hátba a gitárost, majd felpattant, és visszatért Daiki mellé. Még váltottak egy pár szót a dobossal, miközben Lyoka szerint meglehetősen sokszor pillantottak először rá, aztán Ranra, vagy épp fordítva, majd Kazuha kiadta a parancsot, hogy igyekezniük kell a színpadra.

 Csodálatos koncert volt. Lyoka legalábbis mindig így gondolta, miután az öltözőben a sminkjét lemosva visszagondolt, milyen fantasztikus is volt a színpadon állni a közönség előtt, hallani a számtalan örömteli sikolyt, figyelni a boldogságtól kipirult arcokat. Aztán Ran arcát. Azt az édes mosolyt, ahogy a kicsi teljes szívét beleadta a színpadon való mozgásba. Bár Lyoka ilyenkor legszívesebben megcsókolta volna azokat a vékony ajkakat, mégsem tette. Belefért volna a fanservice-be, azonban ő nem ilyen keretek között képzelte volna el az első csókját Rannal. Igazából nem voltak sem elképzelései, sem elvárásai. Egyszerűen csak meg akarta tenni ezt a lépést, ami hiába tartozott a legfőbb vágyai közé, mégsem történt meg.

 – Lyoka-kun! 

 Ran hangja hirtelen rántotta ki őt a gondolatai közül, és ijedtében majdnem sikerült belekennie a sminklemosót a szemébe.

 – Igen? 

 A hangja halk volt, így korántsem volt benne biztos, hogy a másik gitáros meghallotta. Egyszerűen képtelen volt normálisan viselkedni a közelében, ezek közé tartozott az alacsony hangerő is, amelyet a férfival szemben ütött meg.

 – Maya azt mondta, szeretnéd nekem ma megmutatni a nyuszidat. Igaz ez? – villantott meg Ran egy bájos, ártatlan mosolyt. 

 Lyoka egy pillanatra félrenézett, de csak annyi időre, hogy a tekintetével megkeresse Mayáét, és gondolatban kikaparja a basszeros huncutul csillogó szemeit. Aztán minden figyelmét Ranra összpontosította.

 – Persze, semmi akadálya – egyezett bele. Végül is, egy olyan fél óra alatt túleshetnek a nyuszi látogatáson. 

 – Hurrá! – kacagott Ran. – Akkor az épület mögött megvárlak! 

 És így is lett. Miután Lyoka Kazuha segítségével megszabadult a póthajtól, és sikeresen hárította Maya csipkelődéseit, nem beszélve Daiki mindentudó tekintetéről, kisétált az épület mögé, hátán a gitártokjával. Egyből észrevette Rant, és a saját szívdobogásától majdhogynem megsüketülve lépett a másik gitáros mellé, aki abban a pillanatban beléje karolt. Forróság vágtatott végig a karján át egészen a gerince a tövéig. 

 A hűvös nyári estében így ballagtak el a zsúfolt metróállomásig, ahol bár Ran eleresztette őt, egész úton érezte az apró kezeket a bőrén. Szinte bemenekült a lakásába, csak azt nem vette számításba, hogy amikor fordul becsukni az ajtót, Ran is ott fog állni, és épp a cipőjét veszi le. Lyoka még időben elkapta őt, ahogy a férfi kibillent az egyensúlyából. 

 – Na, merre van a nyuszi? – érdeklődött lelkesen a másik gitáros, mire Lyoka a kicsi nappaliba vezette őt. A fehér színű, fekete foltokkal tarkított jószág egyből mozgolódni kezdett a ketrecében, ahogy meghallotta közeledni a gazdáját. Lyoka lágy mosollyal emelte le a ketrec tetejét, szinte teljesen megfeledkezve az ajtóban álló Ranról, aki pár pillanat múlva már mellette álldogálva simogatta az állat puha bundáját.

 – Tudod, tisztára olyan, mint te, Lyoka! – jegyezte meg, mire a férfi zavartan pillantott a nyuszira. Nem értette a hasonlatot. 

 – Ezt hogy érted? 

 Ran felkuncogott.

 – Hát, külsőre is van bennetek valami, de mindketten ugyanolyan kis félénkek vagytok, az előbb alig merte hagyni, hogy hozzáérjek, most meg egész jól elvan velem. Te meg, amit a koncert előtt műveltél az öltözőben… – kacagott Ran. – Igazából, nem is mondott nekem Maya semmit. Mármint… A nyuszival kapcsolatban.

 Lyoka egyre értetlenebbül hallgatta a másik gitárost. Maya elárulta az érzéseit? Ezért még kapni fog, az egyszer biztos! 

 – Megkérdeztem tőle a koncert után, hogy bejövök-e neked, mivel mindig annyira zavarba jössz, amikor a közeledben vagyok. Először nem akaródzott beszélnie, aztán mikor mondtam neki, hogy csak azért kérdezem, mert szerintem nagyon helyes pasi vagy, egyből megeredt a nyelve – mesélte Ran. Most nem mosolygott, nem nevetett, a hangja egészen komoly volt. 

 Aztán az ujjai már nem a nyuszi bundáját, hanem Lyoka szürkés tincseit simították, ahogy finom, lágy csókba vonta a férfit, aki először fel sem fogta, mi történik. Amikor realizálta, hogy azok a puha ajkak, amelyeket az övéit ízlelik Ranhoz tartoznak, a férfihez, akire mindig is vágyott, egyből átkarolta az alacsonyabbik derekát. 

 – Szeretlek, Lyoka – motyogta Ran, egy pillanatra megszakítva a csókot, mielőtt Lyoka végre megtudhatta, milyen érzés, amikor egy hűvös fémgömbbel díszített, kíváncsi nyelvecske feltérképezi a száját.