Megh�zom a k�zif�ket, a piros kocsi kerekei pedig csikorogva �llnak meg a tengerpart sz�rke kavicsos homokj�ban. Nincs tet�, nincs rendsz�m, csak l�zad�s �s szabads�g. De ez nem a kamaszok virgonc �nmagukra tal�l�sa, hanem valami m�s, egy szinttel afelett �ll. A feln�ttek �nz� �tkeres�se ez, tele ledobhat� �s felvehet� terhekkel, mikor mit k�v�n t�l�nk az �let. 

 

 A pasztellk�k tenger fel�l �rkez� s�s p�ra megt�lti a t�d�m, amikor hatalmas s�haj hagyja el az ajkaimat. A hatalmas v�zt�meg k�zels�ge mintha be�lten� a benzing�z �ltal szennyezett utakon val� �r�kig tart� vezet�s sebeit. Mindig is kedveltem ezt a helyet, ahol hangot csak a hull�mok morajl�sa k�pez, k�l�nben meg teljes a csend. 

 

 Pillant�som a bal oldalamra t�ved, ahol az any�s�l�sen ott �l �. Von�sai kisimultak az ut�bbi hetekben, amikor cs�kkeni kezdett rajtunk a nyom�s, l�gz�se egyenletes, tekintete beler�ved a habok s�r�j�be. Teljes nyugalomban van, szinte m�r f�jdalmasan t�k�letes. Sz�ke haj�t l�gyan borzolja a sz�l, orr�n egy feketekeretes szem�veg �l. Az eny�m. 

 

 – �jrakezden�d velem? – teszi fel a k�rd�st, azonban szemeivel tov�bbra sem engem n�z. Nem is kell. 

 

 – M�r megtett�k – felelem, mik�zben �n is el�re szegezem a tekintetemet a tengerre. A kocsi ajtaj�ra k�ny�k�l�k. 

 

 – Azzal, hogy kil�pt�nk? – k�rdezi, mire b�lintok. Igaz, nem besz�lt�k meg, hogy k�z�sen fogunk ezut�n is dolgozni, m�gis egy�rtelm�nek vettem. Tal�n, mert �gy �rzem, a helyem mindig is �mellette, az � oldal�n lesz. Nem b�rn�m elviselni, ha megint r�szakadna az a rengeteg teher, amely az �sszeroppan�s sz�l�re sodorta nemr�g. 

 

 R�m n�z. R� n�zek. Megcs�kol. 

 

 K�sz�n�m.