Már számtalanszor elmondtam neki, hogy ne csinálja, erre tessék! Ismét a szájába veszi a szálat, mélyen beszívja a füstöt, és bumm. Hallom azt az idegesítő, halk cuppanást, ahogy elemeli a cigit az arcától. Képtelen vagyok elhinni, hogy férfi létére milyen ördögi varázslat tanította meg őt ennyire kibaszottul nőies módjára a cigizésnek. 

 Amikor a staffosok közül a lányok mennek ki a koncerthelyszín mögé elszívni egy szálát, ők is mindig ezt csinálják. De nőből vannak! Náluk ez afféle elvárás. És megint! Majd megint… Nem bírom idegekkel.

 – Abbahagynád végre, baszki? – csattanok fel, és kikapom a kezéből a cigarettát. Erőteljes mozdulattal nyomom el a hamutálban. MiA és Meto tátott szájjal bámulnak, de neki egy arcizma se rezzen. Az összes ujjam és lábujjam nem lenne elég megszámolni, hányszor szóltam már neki. 

 – Habitus – vonja meg a vállát, miközben állja a tekintetemet. Sokszor mondják, hogy néha egy pillantásommal is embert lehetne ölni. Ez ő rá természetesen nem vonatkozik. Már a VanessA-ban is, amikor még cuki kis zöldfülű volt sem riadt meg tőlem. Pedig hányszor próbálkoztam! 

 – Leszarom! Hagyd abba! – kötöm az ebet a karóhoz, de hiába. Érzelemmentes fejjel gyújt rá a következő szálra. A cuppanás ezúttal sokkal hangosabb. Az agyam pedig végleg elborul.

 – Takarodj hátra! Most! – üvöltök rá. Az egész busz minket néz, de most nagyobb gondom is van ennél. Meto elhúzza a száját, MiA rosszallóan csóválja a felét. 

 Hihetetlen sebességgel pattan fel az ülésről, nyomja el a cigit, kikerül engem, és meg sem áll a leghátsó ülésig, ahova már fátyolos szemekkel és remegő ajkakkal huppan le. Ez megint elszúrtam, amit MiA persze rögvest szóvá is tesz.

 – Tsu, ezt nem kellett volna – sóhajtja, és ismét belemerül a kezében tartott magazinba. 

 – Tudom, oké? Tudom – motyogom, gondolataim a hátsó ülés körül forognak.

 Meto áthajol MiA ülésén, és a fülemhez hajol. Sosem kedvelte a hangos beszédet. Sőt, a kommunikáció eme formáját mindig is tiszta szívéből gyűlölte. 

 – Sír – suttogja. Mintha magamtól nem tudnám! Ráadásul, utálom, mikor ilyen gyenge. Amikor mosolyog, sugárzik az energiától, és engem is sikerül néha jobb hangulatba hoznia.

 – Menjek hátra, ugye? – kérdezem unottan, bár úgyis tudom a választ. Meto kissé hátrébb hajol, így látom, ahogy bólint egyet.

 Lassan felállok, majd megindulok a busz vége felé. Cipőit levette, nehogy összekoszolja velük az ülést, miközben lábait felhúzta a mellkasához és karjaival átkulcsolta őket. Az egyik általa festett, fekete színű bő pulóver van rajta egy batikolt nadrággal. Homlokát a térdeinek támasztja, szemüvege a mellette lévő ülésen, rajta rászáradt könnyek tömkelege. Gondolom, csak később jutott eszébe levenni. Rózsaszín tincsei ezúttal két fonott copfba vannak fogva. Felemelem a szemüvegét, majd leülök, az ölembe helyezem, és finoman játszani kezdek az egyik copfjával. Nem mozdul. Óvatosan elkezdem kibontani, hátha remekművének lassú, gyengéd rombolásával sikerül kicsikarni belőle bárminemű reakciót. Már végig értem, a hullámos tincsek a jobb oldalán szabadon lógnak. Támad egy ötletem.

 – Hé, felemás a hajad, baba – bököm meg játékosan az oldalát, mire végre felemeli a fejét. Szemei kivörösödtek és felpuffadtak a sírástól. Ajka gúnyos mosolyra húzódik.

 – Miattad. És ne hívj így – hord le fojtott hangon. Próbál erősnek tűnni, de ilyenkor a legsebezhetőbb. Utálom ezt az oldalát. 

 – Kiengedjem a másikat is? Vagy visszafonjam ezt? – puhatolódzok, hátha megenyhül. Sosem volt erősségem a bocsánatkérés. Habozik.

 – Csinálj vele, amit akarsz – mondja végül, nekem pedig befészkeli a fejembe magát egy ötlet. Mindig is mondta, mennyire szereti, amikor szív alakú fonat van a fején, miközben copfba fogják a többi tincsét. Úgy döntöttem, összeszedem az évekkel ezelőtt ellesett összes fodrászfogást, ami most hasznomra lehet ebben. 

 Halkan beszéltem hozzá, miközben mondtam, mikor, hogy fordítsa a fejét. A szív nem sikerült a legtökéletesebbre, de elégedett voltam a munkámmal. Már csak a frufruját szerettem volna kicsit igazítani. Most először kerültünk egymással szembe. Egy pillanatra a szemembe nézett, majd elkapta a tekintetét. Szórakozottan fésültem a helyükre a tincseket. Gyönyörű volt. Mármint ő. Akaratlanul is az ajkaira fókuszáltam. Még a VanessA-beli időkből emlékszem a csókjára, arra a csókra, amelyet az ember csak a kameráktól távol kaphatott meg tőle. Én pedig kimondhatatlanul vágytam rá.

 Az agyam villámgyorsan elhessegette annak a kockázatát, hogy a buszból bárki is erre nézhetne, a testem pedig cselekedett. Lágyan összeérintettem az ajkainkat, kíváncsi voltam, mit lép rá. Lehunyta a szemeit és óvatosan kinyitotta a száját, mire a nyelvem bekúszott az apró résen, hogy táncba kezdjen az övével. Megérintettem a tarkóját, közelebb húztam magamhoz, mire remegő kezekkel átkarolta a derekamat. 

 Felébredtek bennem a régi érzések, az emlékek úrrá lettek az elmémen. Vadítóan tudott csókolni, az egyszer biztos, néha játékosan beleharapott az ember alsó ajkába, majd belemosolygott a csókba, de közben teljesen alárendelte magát a másiknak. 

 Bízott bennem. Abban, ismerem már őt annyira, hogy tudjam, mi a jó neki. Nekünk. Lett volna pár ötletem, ha nem ebben a buszban nem kellett volna még cirka két óráig rohadnunk. 

 – Változtatunk egy kicsit a szobabeosztáson – suttogtam, miközben elszakadtam a szájától és csókolgatni kezdtem a nyakát. Nagyon érzékeny volt, remegése eluralkodott az egész testén, ami büszkeséggel töltött el.

 – Ha jól sejtem, Meto ma nem velem alszik – motyogta, a mondat halk sóhajba fúlt. 

 – Inkább te nem alszol vele. Új szobatársát kapsz – itt óvatosan végig nyaltam a nyakán, titokban azon drukkolva, nehogy hangosan nyögjön egyet –, méghozzá engem. 

 A többi meg már történelem. Természetesen lebuktunk, de Meto volt olyan jó fej és kedvenc hobbiját, a hallgatást gyakorolva senkinek nem szólt egy szót sem. 

 Azt mondják, a szerelem elfeledteti velünk a másik hibáit, könnyebben megbocsátunk neki. Ez egy nagyon szép gondolat, de az első része rohadtul nem igaz, ezt tanúsíthatom. De a megbocsátás már más tészta.